újabb időpont

tegnap egy szépen induló kicsitizgulós napból lett a totállefárasztó, stresszhegy, amit tegnap pozitívra értékeltem belőle, azt ma újra kell definiálnom, mert elbénáztam.

van ez a teljes negálás a lelkemben? agyamban? akaraterőmben?, hogy már többször felkészültem ugyanerre a tegnapi vizsgálatra (ez volt a negyedik hasonló). már mindent tudunk (érzi ez az idegen bennem), nem lehetne, hogy ettől csak szépen megoldódjon minden? hogy egy helyen, futószalag és vágóhídélmény nélkül egy órát rám szánjanak, mindent végignézzünk, megállapítsuk, mit kell még megnézni, és én azokat szépen, szívósan elintézem adott időpontig?

tegnap az (újabb) főorvosi bemutatás során elfeledtem két fontos momentumot, ami ma reggel jutott eszembe - kénytelen leszek nyakukra mászni újra, és rákérdezni, ezzel ki és mikor fog tudni akarni foglalkozni... időpontot ezúttal dec. elejére kaptam, oda fértem be, és most sem értem, ha nincs időpont novemberben, miért kérdezte meg az időpontosztó nő, mikor szeretném a műtétet...

az orvos normális volt, tájékoztatott egyről-másról, de nem született normális, az UH-ot leíró vizsgálati leírás. lazák vagyunk, lelötyögtem én is, cserébe kiment a fejemből, hogy nekem kell MINDENT megkérdezni. (ezzel megint úgy vagyok, hogy honnan a p-ból tudjam, mit kell MINDENT megkérdeznem. most azért így retrospektíve dühös vagyok. nem véletlenül nem járok orvosokhoz.)
tegnap szerencsére annyira lefáradtam (közben g iratkozott be az egyetemre, az sem volt akadálymentes), hogy konkrétan délután 4-től csak aludni meg bambulni bírtam estig, majd hülyéket álmodni, ezt nem elemeztem, inkább csak elégedett voltam, hogy be mertem vállalni, hogy máshová menjek a műtétre, ne az eredeti terv szerinti, traumahalmozott kórházba. 

mavana

ma van a napja, hogy

• nem mentem be a műtétemre (lemondtam ezt is, miután végre felhívtak a centrumból)
• egy napja volt a házassági évfordulónk (23)
• dolgozom újra, némi lelkesedéssel - mégiscsak megvolt ez a 2 hét szabi, ha nehezen is
• nem főzök SEMMIT (mert a hétvégét viszont végig)
• újra itt a meleg (szaván fogom a meteorológusokat, CSAK 2 NAP!)
• óránként emlékeztetem magam a 10 perces felállásra (nem ülhetek, mert belehalok, és ez most nem dráma, csak a valóság)
• a tegnapra emlékszem, amikor újra belelendültünk a családi lakásnyalogatásba (értsd: egy újabb ablak kapott végre megint rendes szúnyoghálót - helyre kis (nagy) munka volt
• eszembe jutott, vajon idén megyek-e valaha nyaralni (mindeddig és még mindig nem tudok rendesen tervezni - ez a műtétes-egészségügyes történet tervezhetetlenné teszi az életem)

ilyen nap ez a mai/idei.

egyik, másik

az egyik percben úgy érzem, jó lenne, ha hívnának, a másikban még ettől is pánikolok. ha hívnak, és adnak időpontot, le kell mondjam a másik helyet, szóval már nem tudok tovább várni szerdánál... ebben a betegségben amúgy az a legviccesebb, hogy minden grammnyi stressz rögtön átadódik a testemnek, közvetlenül, azaz kerülendő. tanulságos.

mért nincs olyan ma az egészségügyben, hogy rendben, gond van, odamegyek, átbeszélem, javasolnak, döntünk, lépések világosak, megcsináljuk. banális azt mondanom, de ennek egyik része sem teljesül. esetleg a magánban. de ott is csak, ha én menedzselem. ott legalább nem kell erőszakolni és megalázódni annyit és annyira. 

úgy zajlanak

megpróbáltam aktivizálni magam, talán egy kicsit túl jól is sikerül ez a projekt. még nem a testedzés-aktivizálás, de az a lelki bepunnyadás, tervetlenül, azt átváltottam apránként tervezőbe.

szépen tárgyanként elkezdtem a lakásunk kiklatterolását (ez biztosan menne szebb, magyar szavakkal is, de állandóan ez jut eszembe, most marad). szatyronként hordom ide-oda, amik már nem kellenek. a diklatternek azért van egy olyan vetülete is, hogy ami meg kell, és meg is lett a helye, azt állandóan oda kell visszaterelgetni. ezzel megjött a terelgetőjuhász életérzés is, most az a fázis van, amikor ide megyek, vagy oda, akkor vigyem magammal ide vagy oda, ami oda, vagy majdnem oda való. teszegetek nonstop...

pánikjaim is vannak, naponta kifejlesztek egyet, ez az új tulajdonságom. ez nagyjából azóta él, mióta elkezdtem ezeket az orvosos köröket januárban. valószínűleg pszichés és mentális szinten is változom, sérülékenyebb vagyok, egyúttal jobban oda is figyelek, mi van bent, mit szeretnék és mit nem. ezt gyakran ki is mondom, de legalábbis meg is lépem. különösen a munkahelyemen kezdtem el építeni a védőfalakat - magyarázom is, hogy értsenek, eddig megy.

a pánikjaim amúgy olyan sima hétköznapi stresszek, hálás vagyok, hogy kezelhető méretűek, és nem is valódi pánikrohamok. vasárnap pl. gyermekem jelentette be a csütörtöki gereblyével felsértett lábát. megnyugtattam, majd szépen a háttérben leidegesedtem ezen. hétfőn elmentünk sebészetre, ott megnyugtatták. vagy kedden fogtuk, javaslatomra, de az ő döntésével kiszedtük a jól megalapozott egyetemi jelentkezési sorból a költségtérítéses másodikat. ettől (miután elmentettem, és _utána_ elolvastam, hogy nem visszacsinálható) mindketten bepánikoltunk, egymástól teljesen függetlenül. bennem az fordult meg, hogy mi lesz ha nem lesz elég mégsem a pontja, s ha mondjuk pár pont híján marad le (az amúgy első helyen szereplő ugyanaz) álomhelyről? hogy az egész életét, a jövendőbeli társaságát, a "szerencséjét" változtattuk meg ezzel a hülye mozdulattal... másnap persze racionalizáltam az ügyet (itt konkrétan 11 ponttal többje van, mint a tavalyi valaha-volt legtöbb pontos határ, kábé ugyanannyian jelentkeztek, és a biosz emelten kívül (ami ugye idén extra nehéz volt, de lehúzza 3-5 ponttal a kb. maximumot) egyszerűen nem csinálhatott volna jobban/jobbra semmit! ezt meg is mondtam neki, érti, persze.

a következő -permanens- pánikom a mai egészségügy állapota és persze az én helyzetem benne. a kerületi gyógyásztól az ambulancia, majd az ambulancia-kórház működési útvesztői, a mindent magamnak kell kitalálni és lemenedzselni fáradalmai, a sorstárscsoportok a neten, a kétségek, amitől most a második műtéti időpontomat is halogatnám... tegnap végül sikerült elérnem egy nőt, akit úgy adtak meg, hogy majd ad időpontot, de ő most nem ad, csak az M, aki majd visszahív 2 hét múlva... ha így lenne, lemondhatnám a nem túl specialista kórházban a műtéti időpontom, de addig? az, ami jó összesen, hogy nincsenek jelentős fájdalmaim vagy elviselhetetlen kellemetlenségeim. az, ami rossz, hogy tervezhetetlen az életem, lassabban működöm, teljes munkamotiválatlanságban. az meg jó, hogy -ha lúd, legyen kövér-, legalább lassan lepörgettem idén az idénre muszáj fogorvosi köröket. tegnapelőtt visszaépítették gyökérkezelés nélkül a törött fogam is, még 20-án megyek, és talán az is lesz egy darabig az utolsó. 

a bugyor folytatása

ama törölt időpont után persze a következőre már úgy mentem, hogy összeszedve, meg okosan, meg mindenmindegy. csodásan asszertív tanácsot is kaptam a klausztrofóbiám említésekor ("csukja be a szemét, az szokott segíteni"). persze segített is a jótanács (ha magam nem csuktam volna be magamtól).

annyi kiderült, hogy kibírható, még úgy is, hogy csak úgy rángatnak szó nélkül a csőben, itt-ott kicsit megtépik a branült ezzel, rá se rántsak. majd morcos arccal kiküldenek, majd lesz valamikor valami.

ezt követően a legjobb orvosság volt elfeledni az egészet, végigballagtatni, -érettségiztetni, megbécseztetni magunk/magam a követő hetekben, eeszték felé sem nézve. és persze kihevertem, majd múlt hétfőn megnéztem a leletet, és csütörtökre már oda is battyogtam az ambulanciára. és tök nyugodt voltam, főleg azt gondolván, ha olyanok lesznek, mint eddig, hát szépen kikérem magamnak, és fölállok és távozok. erre kifogtam egy rezidens nőt, aki nő volt, bemutatkozott, elmondta, mit fog(unk) csinálni, végigmagyarázott mindent, és időpontot időzített főorvosi konzultációra tegnapra. elképzelhetetlenül más volt, mint bárki korábban.

tegnapelőtt éjjel fizikailag estem szét (valami gyulladás ugrott elő bennem), így éhkoppon szédelegtem végig a tegnapi vizit 3 óráját. de ez is meglepően normális volt. azt hiszem, próbál megnyerni a rendszer, hogy bízzak benne, nem vitás. (persze nem megy még ez, kéne egy-két lapátnyi biztatás azért!) meg hát lesz műtét, július elején. 

na, csak ide apdételem, addig idegesítettem magam a június elején, hogy megkértem a rendszert, tegyen át augusztusra. és akkor lőn. aug.10. az új időpont. 

A Bugyor

szóval tegnap (életemben nem először, de először magam okán) hagytam magam lesokkolódni az ún. Egészségügytől.

mostantól társak leszünk (igazán remélem, hogy csak időleges ismeretlenek egymás számára), így most szépen megkeményítem magam. használom a józan eszem, visszatüremkedem az ablakon, ha kidobnak az ajtón - mindent a szent cél érdekében.

jól hangzik, de azért a tegnapot csak mementónak tartom meg. 

amúgy a címben nevezett lesz ezentúl a fent említett entitás neve, számomra legalábbis. 

ui. csak egy kis epizód a tegnapból, ahogyan 5 eü. személyzet próbálja megfejteni a fejem felett a velem való foglalkozás helyett egy másik páciensnek hatodik eü. személyzet által javasolt gyógyszeradagolási felírást, és igyekszik fellőni a felhőbe, miközben én a sírás szélén ülök, rémülten a mi vár rámtól, és próbálom megértetni az oda-odafigyelgető eü. személyzettel, hogy b+, írjátok már rá a papírokra, hogy SÜRGŐS, mert enélkül 2-8 hónap múlva lesz meg a vizsgálat. majd rám néz a hetvenes papa (főorvos?), hogy "hát nekem felmegy a vérnyomásom ettől a mai egészségügytől, ha sokat gondolok rá!" mindezt teszi vérkomolyan, először 10 perc után rámnézve. (ha viccesen mondta, sem derült ki, én nem fogom ilyen állapotban azt a humorizálást, ami ráadásul faviccnek is szar.)

b+, Bugyor.