tegnap egy szépen induló kicsitizgulós napból lett a totállefárasztó, stresszhegy, amit tegnap pozitívra értékeltem belőle, azt ma újra kell definiálnom, mert elbénáztam.
van ez a teljes negálás a lelkemben? agyamban? akaraterőmben?, hogy már többször felkészültem ugyanerre a tegnapi vizsgálatra (ez volt a negyedik hasonló). már mindent tudunk (érzi ez az idegen bennem), nem lehetne, hogy ettől csak szépen megoldódjon minden? hogy egy helyen, futószalag és vágóhídélmény nélkül egy órát rám szánjanak, mindent végignézzünk, megállapítsuk, mit kell még megnézni, és én azokat szépen, szívósan elintézem adott időpontig?
tegnap az (újabb) főorvosi bemutatás során elfeledtem két fontos momentumot, ami ma reggel jutott eszembe - kénytelen leszek nyakukra mászni újra, és rákérdezni, ezzel ki és mikor fog tudni akarni foglalkozni... időpontot ezúttal dec. elejére kaptam, oda fértem be, és most sem értem, ha nincs időpont novemberben, miért kérdezte meg az időpontosztó nő, mikor szeretném a műtétet...
az orvos normális volt, tájékoztatott egyről-másról, de nem született normális, az UH-ot leíró vizsgálati leírás. lazák vagyunk, lelötyögtem én is, cserébe kiment a fejemből, hogy nekem kell MINDENT megkérdezni. (ezzel megint úgy vagyok, hogy honnan a p-ból tudjam, mit kell MINDENT megkérdeznem. most azért így retrospektíve dühös vagyok. nem véletlenül nem járok orvosokhoz.)
tegnap szerencsére annyira lefáradtam (közben g iratkozott be az egyetemre, az sem volt akadálymentes), hogy konkrétan délután 4-től csak aludni meg bambulni bírtam estig, majd hülyéket álmodni, ezt nem elemeztem, inkább csak elégedett voltam, hogy be mertem vállalni, hogy máshová menjek a műtétre, ne az eredeti terv szerinti, traumahalmozott kórházba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése