por

azt mondják, hideg van, meg sok a por a levegőben.
ezt én is aláírom, mert hetek óta irritál a sok por, ami már lecsapódott a járdákra- mindenhova. a babakocsi kerekei mocskosak lesznek kettő fordulás alatt, borzasztó. ezt a dzsuvát ma kérlek szépen bevittem (én béna) a plázába itt nálunk. egyáltalán nem a plázaellenszenvemet hivattam kifejezni, csak éppen bamba módra berobogtam, könyvesbolt előtt megálltam, elkezdtem turkálni (az amúgy addigra elveszített) könyvutalványaim után, aztán a bekanyarodás előtt lenéztem, az állam is leesett, megnyílt a föld alattam, akkora fekete mocskot csöpögtünk a padlóra. kedves takinénik, elnézést, rögtön meg is bűnhődtem, libris élmény. (gyakori) (olyasmi, hogy jaj bocsánat, nagyon koszos a gyerekkocsi, de nem hagynám csak úgy a bolt előtt, de nem is tolnám be, a netes rendelésemért jöttem úgyis csak, kiadná a pultnak ezen a végén, ja, hogy akkor "várni kell", oké, köszönöm, nagyon kedves) (érdekes a fásulteladókoncentráció ott a pultban, négyből kettő mindig) (jajszegényők) (jajszegényén, aki még ráadásul veszteséget is könyvelek, mert se könyv, se utalvány)
tehát a por
mondd, mért káros a gyerekre az a por, ami a levegőben van sétálás közben, s miért egészséges idebent. kettő méterre van a többször szellőztetett túlfűtött helyiségben az a szegény attól az aljas poros levegőtől.
egyébként még a ködről elmélkedtem mostanában:
ha kinyitod ködben az ablakod, bent is köd lesz? és ha elég nagy a lakásod (nem), akkor bent is rosszak lesznek az útviszonyok?

szilv

a szilvesztert mégis megtartjuk, csak éppen mi koradélután.
kíváncsi vagyok, milyen lesz ide vidékre ruccanni, és hárombébis csúcstalálkozót tartani. nem különben érdekes, ahogyan g lesz a legöregebb gyerek a háromból (nyilván magunkat a tisztesség kedvéért most nem számoltam oda)

húr

és akkor elpattant egy húúúúr...
(dollika hangján)

rokonyok

amúgy ma meg tiszteletünk tettük a rokonyok rokonylátogatásán. az út tíz p volt, a készülődés egy óra. az ott töltött idő uszkve negyven p. g rettenetesen kétségbeesett (megint lerohanták) (de hát olyan édes, tudom), hatalmas sírással engedte ki a feszültséget (most még nyilván megteheti, kicsi, csak mosolyognak) (még), aztán megnyugodott, aztán már azt is hagyta, hogy három percre a nagyon kedves (háromgyerekes) rokon kezében tartsa (magától elfelé, höhö).
itthon végtelenül boldog volt, konkrétan majd kiugrott a bőréből.
(tanulságként álljon itt annyi, hogy ha nagyon nyűgös lesz, hát elvisszük rokonylátogatóba, miután hazajőve onnan triplán értékeli a megszokott uncsi itthont velünk).
(amúgy a rendszerhiba ott van, hogy délelőtt valószínűleg teljesen kisimultan fogadná a hasonló atrocitásokat, minthogy sapka-, sál- és kabátvétel, hordozóbaszorítás, idegen helyen felébredés, rokonygyerekek kiabálása, rokonyfelnőttek kiabálása és arcbahajolgatása, és a naaa, mosolyogjmár-felkéréseknek is tán eleget tenne)
barátok hívtak szilveszterezni, erre ez volt a főpróba, nekünk asszem ez még nem megy.
úgyhogy itthon hallgatjuk a pukkantgatás és vonytás vegyeskórust, izgi lesz.
irigy hónaljmirigyet nem, nem nézünk.

kockakész állapotok

ha nem is színhelyesen, meg nem is mind a hat oldal, de azért itt van három, amiket sikerült még menetközben elkapnom. lekapnom. már kész mind a hat, meg is vágogattam (jól elbarmoltam pár szélet tehát), lett a zöld képeknek piros kerete, a lelógó szélek már nem lógnak le, s már csupán a háromszori kétszeri lakkozás van hátra, bombabiztos vizes lakk(k)al.

hát, kicsit meguntam, s ha tavaly lett volna erre időm, meg kockám, meg ihletem, hát inkább tavaly csináltam volna meg.

korszakalkotó

fölfedezés.
azt a bizonyos teát édesköménnyel és kamillával NEKEM kell meginnom, akkor hat.
aaaargh.
és höhö.

uhh, a ma

uhh, a mai nyolcszori kajálás ellenére nem vagyok összetöppedve, valahogy mégiscsak jó ez az ünnep-dolog.
merthogy itthon van a drága, és olyan egyszerű ilyenkor öt- meg tízpercekre kezébe nyomni a kölköt, ha éppen valami van, nem kell a konyhából nyünnyögős hangon kedveskedve szóval tartani, sem nem rohangászni mint a tojósgalamb egyik teendő felétől a másikig, _végigcsinálok_ dolgokat és az óriási sikerélmény, na.
és ma meg itt volt l, jó sokat, és ez az egész megintcsak az új jahúnak köszönhető, mert neki is írtam csak úgy hirtelen, és látod, négy év után először beszéltünk, nem is keveset, egy egész félnapot.
egyébként fél éve nem beszélgettem (gergelyen kívül) egybe bárkivel egy félnapot. (kivéve tán a drágát.)
és fura volt az is, ahogyan együtt röhögtünk ng-n, akit együtt ismertünk meg, s mára emlék az az érzés, amilyennek akkor találtuk, s ha ma néhol föltűnik a tévében, s elmeséli mélyen a szemünkbe nézve a tutit, mindkettőnknek ugyanaz jut az eszébe, meg persze egymás is, és ez igazából meglepő, vicces és jó.
l igazából nagyon hiányzott, kár, hogy nem mondtam meg neki most sem.
g pedig egész nap egy angyal volt, minden kajálás után menetrendszerűen lehetett letenni időben aludni (kicsit járkálás kézbenvele belefért), aludt, ébredt, vigyorgott, karattyolt (áááállandóan karattyol, nagyon vicces) (kisegér halandzsázik, úgy képzeld el), vigyorgott, evett, dumált, aludt, ezt művelte, tökéletes időzítéssel.
mindig emlékezni fogok erre a napra, most azt gondolom.

ÉDES

a legédesebb mostani szokása a hangos kacagás, amikor meglát egyszer csak valamelyikőnket. grátisz adja, s muszáj tőle elolvadni.
mindenki behódolt neki, még a drága húgom is, csak ő most ezt még nem mutatja.
és mindenhol a mindenki vele foglalkozik, akárhová is kerül. vicces cirkusz ez.
ja, meg még a lábujját rágja lelkesen, teljesen fölszabadult erre mostanra, tömérdek nyál felhasználása mellett, persze

belép

abban a blogolásban az egyik legnehezebb, hogy időt és energiát szakítsak a belépésre.
nem beszélve a gép bekapcsolásáról, melyhez két napig nem jutottam hozzá, noha addig hónapokig onlány voltam.
karácsony itt és ott és amott.
itt amúgy ma volt az a félóra bambulásosdi, és az volt a legszebb, meg tegnap este az egymás megajándékozása. valahogy csak kettőnkre jutott kész ajándék.
és kaptam pár nyelvkönyvet. én szeretem a nyelvkönyveket, és végre találtam pár régóta áhítottat / már nagyon kellőt.
jövő karácsonyra időt kérek majd (hozzájuk) (is)
a drága meg kapott egy fülest a szgépéhez, ennél fogva nagy bumszlival gyarapodott az esti hátképe. de tényleg jól szól (jútut hallgatni jó volt vele)
a gyermek ajándékai nem lettek kész. kap gumicuccokat fördéshez / nyalakodáshoz, csak épp ma fejeztem be a tisztává tételüket. kap elefántot, csak éppen annyi karácsonyozás volt, hogy még nem lehetett alaposan elmesélni neki, mi is ez az egész, meg még a kép se érkezett meg. kap még kockakirakót, amit bőszen fényképeztem az első három oldal elkészültéig, aztán már nem, és még lakkoznom is kell(ene), szóval ezt sem adtuk oda neki, mert 1. nincs kész 2. nem volt rá alkalom (ez tökbéna) 3. még úgyis kicsi hozzá, hogy összerakja.
helyette majd inkább összerágja.
anyukáméknál (és máshol is) megszaladt a dolog, nem is értem, meg most ezt nincs is türelmem részletezni, de az mindenképpen jó, hogy egy kicsi szabadon elkölthető summa került a birtokunkba.
adtunk is.
adtunk apósomnak nagymarát- anyósomnak egy gigát (kártyában) - húgomnak sok apróságot - öcsémnek játékdévédét - anyunak esterházyt - nagynénémnek angyalt és dévédét ötvös csöpivel - a dédpapának (morfarfar) gyermekképalbumot - dédinek (farmormor) meg egy könyvet, ami uncsi, mint ötlet, de schäffererzsébet, szóval jó. van még keresztgyerekünknek egy jó kis kétszemélyes katan-változat, csak az időpont homályos, mikor adjuk oda.
ez a neuralgikus pontunk-
a mikor
az idő-

és: fáradt vagyok, mint a kutya. marsazágyba. gyakorlom, mikor majd már g-nek mondhatjuk majd. annak a g-nek, aki mostanság négyszer eszik éjjelente. kéne valami reform.

két nap alatt

két nap alatt
* beszereztem a kari ajándékok jelentős részét, maholnap majd összegzek, mit kinek igen, s mit mondjuk nem (az érdekes kérdés, ha valakinek valamit nem, akkor azt mikor már)
* beszereztem egy masszív másfél napos fejfájást ezzel együtt, aztán el is hagytam a mai nap forgatagában valahol (éljenek a plázák)
* megvettük anyósom vadiújnak mondható autóját magunknak, melyről másnap derült ki, hogy nem fér be hátra a babakocsiváz (grat) (majd lepattintjuk a kereket, erre jó a vagyonokba kerülő babakocsiváz) (persze a lepattintás nekem csak elméletileg megy, miszerint valahogy így kéne) (hehe)
* köhécsel a gyermek, de semmilyen jelét nem mutatta, hogy normál munkarend idején kívánna lebetegedni, úgyhogy holnap megbeszélem vele, hogy a) nem leszünk betegek b) ha netán, akkor is kizárólag jövő csütörtök-pénteken.
* beszereztem egy fantom torokfájást, amikor éppen enged kicsit a rohanóprés, rögtön előjön, viszont rohanás (napjaim 99,5 %-a) közben nem. végülis oké így.
* a kockakirakó hat oldalából egyet elkészítettem, kép köv. valamikor
* fölvásároltam az osán bodykészletének felét, csinos kis kék/fehér/sárgászöld itemekkel gazdagodtunk, nekem ez nagyon jól esik.
* megérkezett az évek óta áhítozott olaszkazettám, így lett teljes a kariajándékom, mely elsősorban és túlnyomóan olasztankönyvekből áll (juhhé)
* megérkezett a gyermek, illetőleg apósom ajándéka, miszerint g elefántot kap karira, apósom egy nagymarát. azt persze elfeledték mondani az állatkerti drágák, hogyha örökbefogadsz minimáláron egy állatot a kertből, azért még nem jár kép róla. azért tehát vicces helyzet lesz, midőn majd én (???) elmesélem apósomnak, mi is az a nagymara. (csak vicces, ahogyan rímel a nagymamára, azért lett ez az állat -biztos egy állat, amúgy) (és fontos a nagyszülői kapcsolatokat ápolni ezúton, közös kirándulás formájában, azért kapja ezt) (ja, meg mert mindig szemrehányást kapok tőle/tőlük/apósoméktól, hogy már mért vettem nekik ajándékot/olyan drága ajándékot/egyáltalán mért adtunk ajándékot, s remélem, talán ez most nem ütközik ilyen okosságba, erre nem lesz mit mondani) (hehe)
* megpróbáltam elintézni a gyedemet, de mint tudjuk a munkahelyem malmai meg ilyenek. mondjuk még van három hetem, amiből ugyan két hét ünnep, de azért csak lesz már majd hétköznap is.
* természetesen elfelejtettem artikulálva sugallni rokonságnak, hogy járókát akarunk venni karira...
* ja, egyedül kuksolok itthon a tengernyi teendő között, ezért hát itt írtam egy kilométeres posztot.

alszik

mivel gyermek ma délután összevissza aludt, megint alszik. így megint nem fog este időben.
így toljuk magunk előtt a lavinát, miszerint nem lesz mostanában normális napunk.
a csudába.
ejh, ébresztenem kell.

mindenesetre

mindenesetre ma itt járt megint b, most befejeztünk legalább két témát.
az én első számú témám a gyerek, ez most már nyilvánvaló.
de azért, miután b jófej, nem volt ez gond.

biztosan hülyére

abba a bizonyos kajaáruházba kizárólag annak okán mentünk, hogy van akciós mosópor.
semmi másvásárolnivaló nem lebegett a szemünk előtt (esetleg csak a mikulásruha, de aztán nem).
bementünk. kavarogtunk. új hely, ravaszdi terelgetés. zsúfoltság. sorunkat utoljára, nyomozva találtuk meg a mosópor nem szezonális csali.
háromfélére vágytunk, az akciósból egyet találtunk. megkérdeztük egyszerű barátnénkat, mondá vajh van-e a raktárban további, másokkétféle akciós izé. hú, mondja, nincsen, más is kérdezte már.
agyam eldobtam, oké.
pénztár, fizet, infópult, vásárlók könyve (én olyan korrekt beírós vagyok). előtte azért még kérdeztem, van-e. nincs, mondták, ha ott nem volt. oké. beír. (nem csupán a mosópor hiánya volt a fájó, a kisebb kiszerelés -kétszer annyiért- volt, de volt egy speckó akció, utalvány "ajándékba", amiből így én kettő helyett egyet kaptam, azt nehezményeztem pluszban.)
harminc nap.
k.cs. vevőszolgálati munkatárs leveléből idéznék, mert asszem hülyének nézett, és ez volt a levél lényege: "amennyiben a jövőben kérdése merül fel termékeinkkel, akcióinkkal kapcsolatban, a boltban dolgozó munkatársaink készséggel állnak rendelkezésére."
(jó lefordítom: te, kis hülye, hát mért nem kérdeztél meg ott valakit, te kis hülye. legközelebb, ha mégy, kérdezd meg a néniket, ne csak úgy írkálj mindenféle könyvekbe. kis hülye.")
tehát kiverte a biztosítékom, és muszáj volt fölhívnom és maximális higgadtsággal a tudomására hoznom, hogy nem vagyok az.
ha egyszer lesz időm, írni is fogok nekik. esetleg egyúttal a fogyasztóvédelemnek is elküldöm, merthogy nem csupán a mosópor fontos, de a pofátlanságnak is volna határa. nem utolsó sorban biztosítanám arról, hogyha küldött volna egy ötszázforintos utalványt / tíz matricát / estébét, ami nekik ott hegyekben áll, ráadásul karácsony is jön, örökre megvásárolták volna a jóérzésemet feléjük.
és azt is beblogoltam volna.
amúgy az interspárról van szó. a név fiktív. a levélrészlet nem.

ireg.forog.lyukas.vidám

szolg.közl.füles

fülikém, helyezd vissza légyszilégyszi a kommentet.
mertmikor végrevalahára kettőpercre szusszanhatok blogot olvasniírnimegkommentálni, olyankor az emailt megnyitni és irkálni bele annyira körülményes és hosszadalmas, hogy egyszerűen sosenem megy, g fölébred pont / kiabál pont, miszerint nézzek rá / vegyem föl / oroszlánt játsszak neki / estébé, vagy vasalni / teregetni / postáshozmenni / elpakolni / estébé kell pont sürgősen, tegyük hozzá, hogy mialatt ezt leírtam (nini, már ilyenkor itt ülök? el sem hiszem), szóval ezalatt a bejegyzés alatt is pl lemerült a gyereklehallgató, elemcsere sürgősen, tehát
tegyed vissza lécci, mert akkor tudok mindenféle okosságokat üzenni neked villámgyorsan, és az persze nagyon fontos.
ennyire, hogy még egy egész bejegyzést is írtam neked ide, pedig már vasalnom kellene. (höhö) vagy inkább aludnom.

száz éve

úgy kábé érezhetően száz éve nem volt így félhétkor egy ilyen felszabadított (április nééégy, kedve sünnepüüüünk) negyedórám, mint a mostani.
gyermek apjával lent. (jönnek föl, de akkor is)
dédi itt volt vasárnap.
n, b-vel, aki inkább m mégis, mint apukája, ugyancsak itt volt. m parolázott gergővel. nagyon jót kacagtunk ezen, miután m négy, g lassan öt hónapos. haverek, na, mér vagyunk ilyen hitetlenek, kedves anyakartárs.
ifjabb gáz géza amúgy ma kilyukasztotta a rugijának végét. kettő óra alatt ujjnyi lyukat feszített rá, azóta -úgy mellékesen, ahogy szokott- melléktevékenységként azzal szórakozik, hogy kidugja rajta a nagylábujját, majd mikor jön az annyaapja, hogy lyukból ujjat távolítson, gyermek befeszít, és a markába jót röhög, hogy mit össze kínlódik vele az adott delikvens. annyira, de annyira.
és ma egy csipetnyit sem aludt a sétán kívül.

naplózom

és még itt volt b is, igaz, úgy harminc percre, majd el kellett rohanjon.
holnap jön a dédi.
holnap kimarad a névnapozás anyuékkal, mindhárman betegek.
hétfőn jön n, elhozza b-t, ha minden jól megy, azt a b-t, aki három héttel fiatalabb g-nél, a két kiscsávó első találkozója lesz, ha lesz.
szerdán rokon nagybácsi lesz 70, ezt mi a gyerekkel szerintem kihagyjuk.
és talán eljön valamelyik nap b megint, hogy folytassuk a csacsogást.
és szombaton lesz találkozó, oda 3 kisgyerek is hivatalos, így elég nonszensz az egész, annyira sokszor szopizik még g, és annyira hamar elfárad is mostanában.
és akkor vasárnap és kilencedik nap, és aztán pedig itt a karácsony.
és most megyek aludni.

vidám?

nem, nem vagyok vidám.
de rosszkedvű sem.
és ma volt három olyan ötperc, hogy azt gondoltam, most pont jó, itt kell lennem, mert ez az, amit vágyok.
egyszer ott a vektrából kiszállva bankokba menet ugratva egymást. egyszer az áruházban a mozgójárdán fölnyünnyögve hülyülve. és egyszer meg g karácsonyi kockáit festegetve, mikor g nyafizását az mulasztotta el, hogy magamhoz húzva oldalt fekvén a pólómat tépegethette nagy hangon, miközben a drága a háttérben még pont nem aludt (bújkál benne is valami szösz, csak múljon is el).
tizenöt perc. azám!
vidámító.

este, nap mint nap

amortizálódom minden estére, most tettünk rá két lapáttal is.
szombat, hát férj itthon, ami nagyon, nagyon jó.
így születik az elhatározás: gyermek sétáljon nagymamájával, mi meg futkorásszunk egy másfélórás körben a környéken ügyeket intézni. ez lett hát az első lapát. lett fenyőfánk, lett gyümölcs, lett süti (hol is van az már), néztünk autót. viszont ismét megtapasztalhattuk a banki axiómát, miszerint tőled levonják a díjakat/ kamatot, míg azonban másodszorra sem képesek tevőlegesen hozzájárulni az internetes bankolásod működőképességéhez, amelyért ugyan különdíjat fizetsz. ez egyébként az ótépé, ahol az okosabbik nő is széttárta a kezét, miszerint hétvégén nem tudják megkérdezni a "központot". bank, számítástechnika, 21. század, höhö.
a másik nemsikerült a szomszédos bank volt, az erszte, erre nagyjából volt egy olyan húszezresem fogadásra lekötni, miszerint nem fogunk tudni intézkedni, s tovább ketyeg majd az üres számlánkon a havidíj. az első bankban, tíz év óta, MINDEN alkalommal m i n i m u m húsz percet kellett várnom, s egyszer már megfogadtam, hogy soha, de soha. aztán mégis, és látod. hétvégén, szombaton egy darab ügyintéző két vállalkozói számlát intéz, mint mondta, még a másik hátravan, és az úgy háromnegyed óra. gondoltuk, nem várjuk meg.
argh - mondtuk volna, ha nem tudtuk volna előre.
a második.
a második lapát természetesen az este volt, meg a kicsi fiú nyűgje. ma egész nap rém morcos volt, csak a nagyanyjáéknak bírta mórikálni magát (két nagyszülő teljes gőzzel utyuluputyuluzta negyven percig, azért már mindenki képes jókedvet csiholni magából).
sokat aludt, mégis az egy órával korábbra hozott este alatt végig hullafáradt volt. viszont a kiságyba letevés egyenlő volt a velőtrázó (szó szerint) ordítással. tízszer tettem le / vettem föl, a la suttogó, de utána már csak újabb hosszú szopizással bírtuk magunkat megnyugtatni, ő olyan, hogy nem a felvevés miatt, hanem a felvevés okán hagyja abba a sírás-rívást. kellett nekem okos gyerek.
és egyébként az egyik ilyen sírás-rívás alatt fogott el az az érzés, hogy nem is csupán az a helyzet, hogy azért kell felvenni / vígasztalni / megszoptatni, amikor igényli, mert akkor jó lesz neki, hanem mert mélyen megalázó hagyni egy embert könyörögni valamiért. s ha értjük egymást, akkor tudjuk, mit szeretne a másik, s ha az teljesíthető, akkor mivégre az ingerlés.
egyébként
rengeteg mindent ért, időnként elfog az érzés (na, ez sosem csal, hangozzon bár nagyképűen, márminthogy sosem csal), hogy nem csak a hangsúlyt, de a témát is érti. riasztóan mély érzés ez.

optimistán

viszont, és ez a jó ma:
mától hasrapördül, majd hátára.
és ezt oda-vissza, büszke arccal, helyesebben anyukája büszke arcával.
lehet, hogy ezek még fontosabbak, mint s nemmenős dolgok.

permanensen

két dolgot nem tud a gyerekem (egyedül)
1. kakilni
2. aludni
ezekkel amúgy az oltásokig (2 hónappal ezelőttig) gyakorlatilag semmi gond nem volt.
és fogalmam sincs, hogy oldjam meg, kísérletek, meggyőződéseim ellenére tevések és gondterheltség. unom is. utálom is. tehetetlen is vagyok. ja, és nem tudom, mikor melyik gond, este frekventált mindkettő-
és nincs körülöttünk egy határozott és elfogadható elveken élő szakember / bárki, aki legalább körübelülre elmesélné, szerinte hogyan / ő hogyan / mitmiért / mitmiértne.

ajándékok

idén ez nem kellemes téma, hallani sem akarok róla, senkinek semmi, aki nem hozott listát, nyilván jó okkal nem megy, s még azt sem bírom megmondani a kérdezőknek, mi mit.
és két hét alatt megint kilenc program várható, ez is hátborzongató, mert azokra a napokra tulajdonképpen el is felejthetem, hogy létezem: előtte rákészülök, közben levezénylem, utána levezetem az eseményeket, szépen úszik is a nap (a rendszerről ne is beszéljünk, pl az altatásosról, argh)
ne kérdezd meg, füli, mért kell idén is mindent abszolválni, nem tudom, szerintem ilyenek vagyunk.

kudarc-é

a csuda tudja.
elhatároztam magam reggel, és azóta új éra van.
minden egyes alvást (kivétel persze a délutáni sétaalatti) bent oldunk meg a kiságyban a kisszobában. töknehéz így.
(ja, és életem első kutyaöldöklése lesz ez, mikoron is fölébreszti a szomszéd idióta kutya a gyermeket)
na szóval altatás. eddig minden ilyen köztes alvás a kanapén történt, melléfeküdtem, kicsi szem betakar, cumi cuppant, halk zizegés, hogy így a szunya, úgy a szundika, csak egy kicsit kell, utána milyen friss leszel (az is). és néhol én is alhattam egy húsz percet, ami azért nagy ajándék volt.
most kiságy mellett állás/térdelés, a technika ugyanaz, csak a kezem szakad le. (ja, és nem alszom egy percet sem, merthát állva, ugye) de a gyermek jól vette az akadályt, mindig mondtam, hogy egy tündér.
de az egész arra megy ki, hogy az esti egyre maratonibb (2-3 órás) altatás és szopizás és cicinalvás kombót sikerüljön leszorítani újra emberire. ma én voltam a határozottság mintapéldánya, egy óra szopi után cupp le, irány az alvó (!) gyerekkel az ágy. letettem, betakartam, vártam kicsit, minden klappol, kijöttem. tíz perc múlva kukurikú, olyan anyukeresős kehhegés, nyekergés, túl sötét van, meg mi ez, szóval próbáltam cumit be, fejsimi, zizegés, csönd, szem, de ő egyre éberebb lett. így hát kijöttünk. kézben vele olvastam pár mailt, apját nézte álmos, ámde kerek szemmel, álla a vállamon (soha máskor ő ilyet nem tesz, csak éjjelente hullafáradtan), aztán szopi (diadalittas arc, csak mondom, neeem olyan ártatlanok ám, höhö), bealvások, cupp le, cumi be, értetlen gyermek megfog, bevisz. és így tovább. végül sikerült álomba simogatni, szembefogni, ágymelletttérdelni. háromnegyed 12re szunnyadt el.
így hát sikerült egy szép háromórás estét alkotnunk együtt.
még nem az igazi.

mért röhejes

azért röhejes az internetes piacon való licitálás, mert
1. vannak akik halálosan komolyan veszik és képesek az utolsó percben a valódi, új árú értéke fölé licitálni úgy 10.000 forinttal egy használt cuccra (utolsó percben licitálni amúgy nem röhejes, az izgalmas, igazi vadászat, de nyilván csak egy jól megszabott határig) (értékhatárig)
2. a legpszichopatább emberekkel találkozhatsz össze szándékodon kívül, s általában az ilyenekkel kell a 200 forintos könyved miatt hónapokig sz@arakodnod, mert licitál, aztán kérdez, mire te mondod, mit igen, mit nem, nincsválasz, majd megnyeri, majd nem jelentkezik, pedig külön átalánylevélben kéred. aztán írsz neki. kétszer. másodjára írsz smst is, hogy na, mi lesz. erre megírja a címét, hová küldd. mire te válaszolsz, hogy ennyi és ennyi lesz. mire ő ismét két hétig (bocs, nyolc napig, de ez mellékes) hallgat. írsz neki. hallgat. írsz neki, küldöd a központba is, mire válaszol, hogy az ikszneka bankszámláját akarta használni és nem ment. mire te fölhívod, s elmondod szóban, amit eddig négyszer írtál le. megérteni látszik. pénz jön. aznap küldöd a könyvet. kilenc nap múlva fenyegető email érkezik, miszerint könyv nem érkezett, lassan értékelni fog. (hüje fejjel persze te már küldtél megkönnyebbülten egy pozitívat, hogy letudtad) (nem tudtad le). kimerítő levelet fogalmazol szkennelt feladóvénnyel. nem olvassa, helyette ír a lezárt aukció oldalára, hogy az összes elérhetőségedet elveszítette (???) és írd meg neki oda. felsőhajtasz. oda is írsz neki. és azt mondod magadban, tíz értékelt adásvétel alatti illetőket egyszerűen szóra sem méltatsz, ki is tiltasz mindenhonnan. ) ja, most itt állsz, kíváncsi vagy, meddig megy el a tisztelt ámokfutó) (persze a valósággal való bárminemű egyezés ki van zárva, ezt mind én találtam ki) (meg azt a mukit is, aki a csodaúj csodaolcsó, seholnemkapodmegennyiért korcsolyára kitalálta, hogy majd utólag fizeti ki a másik felét. ha tetszik neki. elég jót röhögött a levél olvasója ám. és megírta, hogy nemmnemm.)
ajh. nem annyira éri ezt meg. csak most mért dobáljak ki dolgokat, ha tényleg jók. kalmár énem feléledt. valaki egy micimackót?

perspektíva

még egyszer

a jahúról még egyet ide kell írnom, a történelmi hűség kedvéért.
merthogy egy életre lekötelezni látszanak a megújult rendszerrel.
mert a megújult rendszer minden levelezésem összes darabját egy horrorhosszú listában mutatja, s nem 1, 2, 3....86 formában, villámgyorsan belenéztem hát az öt évvel ezelőtti leveleimbe (a hotmél pölö anno, a rendszerváltásakor intelligensen kitörölte a régi leveleim szőröstül-bőröstül, idegestül). szóval belenéztem, s pár régi barátnak ellőttem egy-egy hogyvagy- dehiányzol- annyirarégen- hjaj háromsort, és lásd: az, aki annyira régen, annyira nagyon és alaposan hiányzik az életemből, legalább visszaírt, s ez most jól esik, mert még tán találkozunk is.
és mert nagyon fájt a távolság.
de amilyen kutyaütő vagyok, most nem folytatom a levelekkel, sem itt sem, hív az ágy, hátha ma többet alszom, mondja.
hátha holnap.
egyébként azt mondtam, hogy avar írt megint oda, ahová már rég épp nem? én örültem.

ezek a napok

lassan kiderül, hogy melegfront-érzékeny a kicsidrága, ezért múlt éjjel négy alkalommal, egyre hosszabbodó időkre kukorékolt a szentem. már egészen el voltam kapatva az egy-kettő keléstől, szerintem azt gondolja, jobb, ha nem kényeztet, hadd értékeljem, amikor rendesen alszik.
az esti 70+ perces alvás-szopizás után éjfélkor negyedórára, negyedkettőkor 35 percre, félnégykor kettő órára gondolta megszakítani a szundikát. az utolsó alkalmával egy órát sírt.
rendkívül nyomasztó az ilyen, csak úgy megjegyzem, különös tekintettel az összes átaludt másfél órámra, szóval a reggeli köhécselésre (helyesebben türelmes hangicsálásra) ébredéskor az ember feje fölé tornyosuló hihetetlenül undok napra nézve.
aztán jobb lett minden, mert délután a sétát anyósom nyakába varrtuk, a drága elment a képekért, így az üres lakásban végre eszembe jutott a dálutáni szunyóka, név szerint az egy óra alvás, mely újjávarázsolt. látod, itt karattyolok.

épp a napokban

épp a napokban, hogy többet használom a nyavajás hotmélt, pedig denemszerettem, mondtam éppen ki, hogy mégiscsak jobban kedvelem már, mint a jahút, mer' annyival okosabb, ügyesebb a felépítése.
ezt szerintem meghallották, mert pár napon belül rámpasszírozta a jahú a nyúmélszisztemet, és kérlek szépen, ez megint nagyon ütős. ismét csak jobban kedvelem a jahút, bocsi, marad a hotmél annak a sok idétlen nyavajásnak, akivel az adatlapomon és a plusz kiküldött levelemben is részletezett információk ellenére szívózni kell, mert nemolvas, nemgondol, nemtudja. meg akarja venni mondjuk, de nem úgy. vagy majd másképp. vagy küldjem el előbb és majd ő utána kifizeti. höhö, mondtam erre, ismét leírva, hogy de hát nem.
jó igazságtalan vagyok, mert sokból ez a kisebbség, a többség meglepően kedves és korrekt nagyon, sikerélményt meg jóérzést okozóan.

rövid, rövid, RÖVID

áhh, az érzéseknek túl rövid a nap.
most már az éjszaka is.
az egyik rögzítendő érzés a napokban tört rám, ahogyan g a hordozóban ült, és a lassan szokásos helyzet megoldásán dolgoztunk (gyk nem kakil sokszor sokáig), tehát teát ivott.
a múltkori ölemben ülve ivás ordítása után először is döbbenet volt a mostani pohárkázás, a nyugi, a rutin, pedig igazán nem iszunk pohárkából (sem semmit) gyakran. és akkor jött az az érzés, ahogyan ő ott ült, és itta a pohárkájából a kortyokat, kedvesen, "engedelmesen", totál biztosan abban, hogy mivel ezt én adtam, tehát ez jó. olyan édes volt ő, és olyan nehéz érzés (olyan felelősség-szerű), hogy nehéz lefesteni.
a másik éppen nem gergős érzés, csak éppen a megreformált jahút böngésztem most este, és arra jutottam, hogy ezek -akármi is volt evvel a céljuk- egy zsenik, így kell jahút reformálni, mert rögtön annyira felmelegített, ahogyan öt évvel ezelőtti leveleimben böngészhettem két kattintással, írhattam nekik egy rövidet, háthaválaszért, s folytathattam ugyanott a böngészést.
ez nagyon jó érzés volt, mert én vagyok a régi leveleim is, meg amiket kaptam, hogy mennyire figyeltem oda azokra az illetőkre, meg az a pillanatkép, ahogyan a lelkembe ivódva állnak, s talán várnak, hogy újra megmozdulhassanak.
ha érted, mire gondolok.
olyasmire, amiről ez a szabó magda idézet is rólam szól.
szabó magda nagyon jól tudta.
nagyon hiányzik amúgy.

gyerekek...

azt gondoltam jó egy órája ide vésni, hogy no lám, mégiscsak vannak jó csodák, ahogyan pölö drága gyermek ma este 35 perc után letehető állapotba szunnyadt el. és hogy hát ez már micsoda nyugi.
tehát tudjam: ez nem a normális, megvan a böjtje (és legyen csak ennyi, nem panaszkodom!), lévén, hogy fél12kor előkuruttyol engem, majd egy órán át hol szundikál, hol szopizik, de mindenképpen megmozdíthatatlanul.
hát így jártam.
amúgy ma 7kor indítottunk, amit már régóta nem, szét is csúszott a számomra oly gyors galoppal, de tartható rend, imígyen ez utolsó volt a mai 8as számú kaja, ami azért egy örökmozgó hétkilósnál nagyon (nagyon) fárasztó. csak így simán.
holnap kéretik szépen visszaállni a _hatszori_ alapos étkezésre a gyermekeknek.

kimaradt

kimaradt a múltkori veszteséglistából az, hogy ám a bokám nem egyszerűen rozsdás, szépen visszajött az a príma vizesedés, dagadás, ami elkísért a többedik hónaptól kezdve a terhesség végéig.
mondjuk minden egyes hosszabb kocsitoligálás után elmúlik, úgy 2-3 órára, aztán szépen visszadagad.
mi a tanulság.
anyósom felkészítését a jövőbeli rendszeres gyerekfelvigyázásra, helyesebben sétáltatásra megkezdtem, igazából annyira kedves, mert még örült is neki. hát még én. merthogy így tán egyszer nem sokára eljutok valami mozgás tájékára.

vicces

ahogyan a miki a kedves apukának hoz rengeteg ajándékot (név szerint trillió csokit). majd jövőre - mondják.
én pedig, mint afféle tudományos-modern mama, már el is kezdtem ütni a vasat, hogy azért jövőre még ne. kíváncsi vagyok mi lesz, ez egy ötletszegény, csokiajándékozós család, ha mégoly helyesek is.

naszóval

most tisztáztam magamban, hogy nekem mostanában nagyon jó.
igen, még nemaludni, nemcsinálniamitnagyonakarok, káoszban élni, nemgondolkodni minden nap mindenről, nemtalálkozni, nemfelhívvalenni is jó valahol. valahogy.
ez a kisgyerek egy öröm, talán azért.
a férjem is egy öröm, még azért is.
s mert vannak olyan napok, amikor alig van valóban frusztráló helyzet, vagy legalábbis nem muszáj annak érezni. mint ma, mondjuk.
aztán azt is tisztáztam magamban, hogy jó nem dolgozni járni, akármennyi rutinnal is éltem bele az elmúlt években a december-januári hajtást, mégis, megpistulnék, ha most is, immár tizedjére csinálnám napról napra pontosan ugyanolyan kínlódva ugyanazt. néha fölhívnak, kisujjból jön általában a válasz, s mindig bámulok, mennyire nem rutin ez másoknak, és tény, hogy nem volt alkalmam betanítani őket, kicsit kényelmetlen is az érzés. elfog az a lendület, hogy hát lehet, hogy egyszerűbb volna mindenkinek, ha bemennék és legalább mondanám, mit hogy, mert végsősoron, ha visszamegyek, és ez lesz a munkám, hát akkoriban majd nagyon pipa leszek a mostani magamra meg az egész helyzetre, miután majd utólag kell javítani a dolgokat, és úgy még sokkal bénább lesz minden.
de most igazából azért mégsem foglalkoztat ez az egész. csak vicces, amikor elmegyek a közeli telep mellett, ahol egy muki dolgozik, aki tiszta jófej, és tudom, hogy a vele kapcsolatos papírok nem lesznek rendben, mert csak úgy vannak rendben mindig, ha én rendberakom, és előttük elmenve mindig eszembe jut, hogy be kellene mennem szólni neki, mit tegyen. no persze babakocsival ez nyilván nem megy, szóval sosem megyek be, és furdal a lelkiismeret.
szóval majd fölhívom, ami persze vicces.
na, blabla vége.
gyermek ma és tegnap -mintha az előttes két nap nem is lett volna- mint a kisangyal alszik el tízkor a szopi végén, s hagyja magát szépen elhelyezni ágyában. hihetetlenül felszabadít a dolog, szóval volt haszna a kétéjjeles kínlódásnak is: ez az érzés most.

valahogy

valahogy nem állnak össze a dolgok.
a káosz vagyok maga, olyan.

de azért itt egy pársoros, a szalókiági-lemezről, végtelenül kedves fogalmazás, azért.

Hej, te, Mici, öltözz fel,
lánykérőbe jöttek el,
zöld szekeret hajtottak,
sárga csikót befogtak.

Indulj, testvér elmehetsz,
nem kellesz a Micinek,
Mici helyett szakajthatsz
egy virágot magadnak.

hallgatva jobb ám. ja, és csak most látom, a linkelt oldalán meghallgatható a dal: Cipity Lőrinc - Mici a neve.

gázosalvás

egyre gázosabb történet ez az esti hogyan altassuk el gyermekünket-problémakör.
ma ismét volt végtelenségbe nyúló szopi, próbálkozás a megébredt de hullafáradt gyermek rácsoságyban (helyén) való altatással, orbitális üvöltés, majd végül nyugtalan kézben bealvás, letevés, alvás ágyban.
én ez nagyon utálom.
és nyilvánvaló az is, hogy nem tudom hogy kell.

rihegröhög

ezen most (végre valamin) igazán jót rihegtem-röhögtem.
annyira ilyen, hogy nagyon.

lista másik

* ez az ember valami megmagyarázhatatlan módon szeret engem, ugrál körülöttünk, kedveskedik, segít, ilyenek. ez a kitartás amúgy teljesen elképesztő.

* ez a másik (kis)ember minden fáradtságot és nemalvást is megér, olyan, kedves, türelmes, és higgyük el, hogy tényleg okos, nem az anyai szív mondatja velem. csak a szemébe kell nézni.
* néha igenis van időm másra, így szedtem össze egy halom ruhát itthonról g-nek. meg egy halom játékot. meg egy halom könyvet (azt jobbára nekem)
* hihetetlenül lassan, de alakul a lakás. lucalakása.
* ezek amúgy elegek, ettől megy azért a mindennap.
ja, és itt a dédiskép.

hiánytengődésfacsarodás

* tönkre ment a bal lábam külső pereme, ínhüvelygyulladás a minimum, hogy beleköltözött
* a bokáim folymatosan rozsdásak, megőrülök, mennyire nem bírok járni, csak mint egy béna pingvin
* csomókban hullik a hajam, s ha összevetem ezt a másfél évvel ezelőttivel, durvább, ráadásul kevesebb mínusz sok, az sokkal kevesebb, majdnem kopasz. ezt amúgy nagyon rosszul viselem.
* egy igazi percem sincs, hogy kicsit megnézzem magam magamnak testben-lélekben.
* az alvást le sem írom.
* meg a pocakcsíkokat sem.
* a szülés utáni plusz egy kilóhoz szépen hozzáadtam valamennyisokat. ügyesen.
* állandóan visszatér az egyedüllét- és frusztráltságérzés, olyasmi mondjuk, hogy semmi sem megy időben / rendesen / ahogy elképzeltem. ezt tetézik azok a jó és színtisztán önzetlen barátokrokonokakárkik, hogy beígérik magukat, s nem jönnek (többnyire szó nélkül), vagy már rég megsértődtek, s nem jönnek / hívnak / estébé, vagy akiket én hívogatok, s akkor beszélünk, nembeszélünk, keresem, nemkeres, nemhív, nemír, nemjön.
ez amúgy rémesen bánt, ezt így igazán le sem tudom írni, hogyan, milyen mélyen és mekkorára fáj.
* a családom tüntetőleges távolléte is olyan szúróspulcsi. anyósomra nincs szó, mennyire igyekszik, persze helyzeti előny, meg megteheti, meg ilyenek, de azért mégiscsak az anyámhúgomöcsém, akik nem jönnek, nem hívnak, nem írnak. jó anyukám múltkor jött, miután elbőgtem neki a dolgot, de azért ez akkor sem szép.
* valahogy nem megy igazán a jóérzés, hogy szeressem azokat, akik nem vesznek körül.
asszem,
aludni kéne.

áhh, szívesen

áhh, szívesen írnék én ide mindenfélét, csak azt mondjátok meg mikor, most úgy hajnali félkettő táján van pár nyugodt pillanatom.
azt írnám, milyen hiányok tengetnek.
meg megírnám, mi a nagyon jó (ez is sok van)
meg hogy hogyan szültem, azt jobbára már csak magamnak, merthát mikorisvolt.
ehelyett képeket kellett volna válogatnom, hogy holnap leadhassuk őket. a dédije ugyanis nagyon öreg, s ettpől nagyon gyenge is, de hétfőn végre jön, és akkor hadd kapjon képet is a kezébe, ne csak Gergőt.
a világ legédesebb gyereke (tudom, minden anyukának/óvónőnek/stb van ilyen terminusa) ma félegyig kukorékolt. mindig cicin alszik el este, nem tudom másképp altatni (még????), de persze ma is megkaptam áttételesen, hogy hát "ő csak letette, aztán az aludt már 4hónaposan" (és az énanyámat). ja, a világ legédesebb gyereke ma is elszundított a cicin, csak éppen az ágyba vivés utánközben még épp a kezemben megébredt, olyan riadósan, mire én is frászt kaptam. ez a közös ugrás volt a hosszú-hosszú este kezdete, arggh. a világ legédesebb gyereke amúgy azért az, mert 11ig nem nyafizott egyáltalán, s ha végül már morcosan rászóltam, miszerint éjszaka, aludni kell, estébé, morci helyett tündér helyesen rám vigyorog ("anya, ugyan már ne vegyél már mindent olyan komolyan, inkább gyere, anyukám, játsszunk, látod, az arcodat is megsimizem, na ugye"-tekintettel). ilyenkor használják a "meg kell zabálni" terminológiát azok, akik.
de hát tényleg meg kell.
de persze aludni is jó volna.

ko

KO

igen, ez

igen, ez a legfurcsább az egészben, ahogyan egyre inkább megszeretem ezt a kismukit, ahogyan egyre jobban értem a tekintetét, ahogyan ez kicsit persze fájdalmas is, mert nem lehet mindig velem, meg nincs ám mindig jókedve, meg vannak gondjai is, meg persze ahogyan nehéz is, mert meg kell oldani az ő problémáit is, akárcsak az, hogy tényleg nagyon nehezen állnak elő a proaktív segítőim, de ahogyan ez az egész a nemmunkába- és nemvárosbajárással, ezzel párban a röghöz kötöttséggel együtt van, ahogyan néha napi négy perc jut úgy egyedülben magamra, de ahogyan mégis már a negyedik jó könyvnél tartok (ó, maratonni szoptatások, ó), ahogyan és amiként.
*
a drága is -most hogy még itthon van minden nap, micsoda luxus, annyi kihasználósdi után, s aztán jövő héttől új munkahely, azám- szóval minden nap megérzi és meg is jegyzi, hogy fura, de egyre jobb, hogy gyerek, hogy a mi gyerekünk, hogy itt van, ahogyan néz, nevet, kiabál, felháborodik, szuszog, motoz, keres.

mareggel

van húzása a mai reggelnek.
először is aludtam, ami a tegnapéjjelhez képest minimum csúcs, de inkább a mennyek előszobája.
tegnapéjjel olyan négytől olyan hétig sikerült valamennyi szunyát bevágnom.
másodszor itthon vagyunk mindhárman, együtt, jól, békességben. senki nem nyervog, senki nem vitáz, senki nem megy el éppen sürgősen, sem nem morog, sem nem akármi.
harmadszor, hogyha nem szedem szét a kontycopfom, a hajma sem látszik marokszámra hullani, mert amúgy rémisztően tesz, úgyhogy nem kicsit rontja az amúgy is könnyen kutyálódó kedvem.
negyedszer esett a hó, s bár nem láttam, a végeredmény még itt van és ez JÓ.
ötödször itt csücsülök a gépnél, látom, licitáltak azokra az újságokra is, melyeket röhögve tettem föl, mondván, na ezt soha senki. de, de.
hatodszor pedig egy jól irányzott huszárvágással megvettem, majd hirtelen föl is bontottam a szalókiági-gyereklemezt, és most itt ülök rihegve-röhögve, összeszorult torokkal: KÉRLEK SZÉPEN, ez JÓ, de NAGYON.
(g énekel :)
ja, és hetedszer, itt járt tegnap v iléssel együtt. illés öt héttel öregebb gergőnél. azt játszottuk, hogy g vét nézte, illés meg engem: haj, de fura.
mostan, köszönöm szépen, jól vagyunk.

én vagyok?

néha nem vagyok.
eltelik a nap, és visszanézve rá még csak nyomokban sem emlékeszem magamra.
ám:
g édes, mint a cseppentett méz. olyat játszottunk, hogy becsuktam a szemem és fancsalira húztam össze az arcom, aztán hirtelen ránéztem, elmosolyodtam nagyon, és azt mondtam, hogy heeehhh. ezen rengeteget rötyögött - hangosan. amitől meg nekem volt muszáj rötyögnöm.
a másik ilyen nevetős játék volt, ahogyan én hevertem a kanapén, ő pedig (nyilván szíves közreműködésemmel) fentről ráhajolgatott a nyakamra és jól rám "harapott"*. és akkor én mondtam neki, hogy jajj, segítség, megesz a gyerekem, és ez az egész neki nagyon tetszett. nekem is, persze, annyira édesen rötyög.
van amúgy olyan is, hogy csak jóllakott, és egyre csak bámul, én persze vissza, és akkor egyszerre csak elhuncutosodik a szeme, és egy hangos hheee-vel elröhinti magát (nekem irányozva), ami valami olyasmit jelent amúgy, hogy na mivan, ne csak nézz, most jó, most dumáljunk.
*azért tegyük hozzá, hogy újabb mellékneve kiskutya lett, miután fogatlan ugyan, de úgy harap rá és tartja fogva az ember kezét, karját, bármijét, a peluskát, BÁRMIT, amiképpen ama kiskutyák teszik. csak a morgás hiányzik olyankor.

dióhéj

* gyermek 4 napja folyamatosan bukik
* ezzel párhuzamosan ireg-forog, mégpedig azzal a technikával, hogy kis tappancsok égnek lendülnek, és jobbra (gyakran) vagy balra (ritkásan) perdülnek.
* ebből ma két bal felé hasra penderedés lett, mit követett nagy óbégatás 2 percen belül, lévén, hogy vissza nem megy (még) a művelet, és hason lenni utálatos
* vasárnap újabb vendégségesdit abszolváltunk, kezemből érkezéskor gyermek kikap, utyuluputyulu 70 decibellel, gyermek szájlebiggyedéséből zengzetes sírása előre írt forgatókönyv, de a klimatizálódás ám úgy zajlik, hogy 1. mindenkire vigyorog 2. elege lesz nagyon - anya öle, válla mögé vándorol 3. mindenkire vigyorog
* édes, nagyon édes, erről egy blogot tölthetnék meg.
* reformokat sürgetek magamtól, de én vagyok a saját szakszervezetem is, így hát inkább most sztrájkolok, egyre több vonalon. remélhetőleg ezt egyszercsak kialszom, s megint normális leszek.
* nem vagyok normális, a szónak ama értelmében, miszerint ... le sem tudom írni, akkor meg miabajom.

vigasz, meg csak úgy

kutyálódás - bennem

nem volt vicc, nagyon fárasztó némely nap.
a múltkori is. meg az egy hónappal ezelőtti is. meg a mai.
a mai nap hívószava a mellőzöttségérzés.
teljesen szubjektíven mérem most ezt, ezért is duplán-triplán jól esett ama kettő megkeresés innen a blogvilágból. (aki hallja, tudja, ki)
de: szevasz, bőgés, szevasz, nyafogás, szevasztok, mára elég belőletek, ennél én jobb fej vagyok, bocs.

anyám

a kismamaság bébiblúz oldalát élem.
gyermek a hétfői oltás óta megkutyálódott, titkos hangerőműként szuperál. iszonyat erős hangon sír, annak a sugarában garantált a halláskárosodás.
az idő is megkutyálódott, úgyhogy
a kedvem is.

kedvesnaplóm

a vasárnapi legeslegjobb az volt, ahogyan végül az indulás előtt fél órával elkezdett zuhogni a hó, és egyszerűen muszáj volt gyalog (babakocsistul) átmennünk anyukámhoz, mert pont alvóidőben volt ez a névnapozás. zuhogó hóban a gyerekemmel menni a családommal találkozni.
szeretem a hóesést, az van. és a többit is.
a hétfői legeslegnemjobb a kettes számú oltásosdi volt. dokinéni késett (mindig késik és mindig elsiet, ezt pölö nem komálom nagyon benne), aztán lezitázott engem (nem vagyok), meg hát ugye azzal is bajom van, hogy a méricskélésekhez mondjuk még tényleg meztelennek kell lenni, de a toroknézegetéshez meg fülhallgatózáshoz szerintem legalább a pelus dukál. nemkülönben a nyavajás szurkához. láttam a szemében a drágának, ahogyan totál meg van rettenve, hiszen nem szokott kis békaként meztelenül kiterítve lenni idegen emberek között, nem szólva a hirtelen atrocitásokról. így hát sírás helyett/mellett ijedtében végül lepisilte édesanyját a szuri után. a lógicsák viszont nagyon bejöttek neki, sürgősen be kell szerezzünk egy olyasmit itthonra is, mondjuk a pelusozáshoz.
az egész követő napi nyűglődés meg nem volt legeslegjobb, de nemám.
ma próbáltunk visszatérni a kerékvágásba. hát az sem könnyű, mostanában ha valami nem stimmel dobhártyaszaggató ákkal operál.
jujdefáradt is vagyok, jócak.
ja, és holnap a szoptatási tanácsadóval való találkozó helyett itthon fogok dekkolni és várni a századszor is tologató asztalosbarátunkat. érik egy szép kövér beszólás neki, mert eddig gyakorlatilag még semmi sem tett meg határidőre, és én (mi) ettől elfáradtam (tunk). sosenem bír így elkészülni sosemsemmi.

rencer

egészen rencerben működünk, noha tegnap hiba csúszott beléje, mármint az esti kettőórás zabálás kapcsán mondom ezt, amit ma megfejtettem (a déli alvás délutánra csúszása és maratonivá válása nyomán vacakolódott el a dolog), de ma, de ma, hát ma meg működött.
jó, este megint volt nem kevés időhúzó vigyorgás (édes, édes, olyankor egyszerűen MUSZÁJ nekem is vigyorognom, nem tudom mi lesz később...), de egyszer csak egy óra után elaludt.
tanulságos: olyan 8 körül kell kezdenünk a napot, ez a kulcs számunkra.
ma itt volt a dédi, akinek az a fixa ideája, hogy g nem akarja megismerni. mert olyan ritkán találkoznak. ajhh, mondtam erre, nem többet, miközben azt számolgattam magamban, napi hány órás program volna, ha mindenki vendégeskedési elvárását teljes mértékben betöltenénk. na ugye, hogy nem.
és:
gergely ma oldaláról hasára fordult, majd jól meglepődött.

agyament

valamiképpen (höhö) (höhö) rátaláltam, azóta is röhögök rajta. üdítő számomra, hogy ilyen van.
különös tekintettel a hírek pont aktuális bekezdésére.

letottyan

letottyant a kedvem így éjjelre, mert természetesen amint elkiabálok valamit (lásd tegnapi bejegyzés), az azonnal meg is szűnik létezni.
ma összevisszaevett, furcsátkakilt, mindeneltolódott, az esti evés a szokásos 60+ percről 120+ra ugrott (ilyenkor azonnal eszembe jut a jó édes anyám, aki már ötvenszer elmondta, hogy nem szabad hagyni, hogy "olyan sokáig" egyen - jótanács plusz-kategória, illetve a szőrisfölállahátamon - kategória) majd három után én is ezt sulykolom, de addig az van, hogy este ágyban (és nappal ugyanott) nem tudok altatni gergőt. kanapén nappal, kézben nappal tudok, szopi segítségével este ugyancsak, de a normális módokon a kiságyban:nem.
*
mindazonáltal megkezdődött az utánfutóvá válás édes korszaka, nincs olyan manőverem, amit előbb vagy utóbb ne követne a szemével. az apja azt is megfigyelte, hogy midőn csak úgy szólás nélkül elindultam fürdeni, kifelé, hát a nagy izgalomtól, miszerint most anyu eltűnik (örökre), olyan izgatott lett, hogy a keze is nyirkos lett. visszafordultam, s elmeséltem neki, csak úgy fölötte állva, mosolyogva, mi lesz, és utólag az apja elmesélte, hogy ő teljesen megnyugodva fordult vissza vele játszani. azért ez így nagyon meglepő a számomra. még alig fogtam föl, hogy ő itt velünk, s máris egy újabb szint: tényleg ért egyes fontos dolgokat.

rutin

egy kicsi rutin azért néha becsúszik a napjainkba, olyankor bizony döbbenten ráeszmélek, ilyen van, ilyen VAN.
most éppen rendesen kajált, rendesen kakált, rendesen aludt, rendesen sétált, kurjongatott, sírt, nézgelődött, mondhatni egészen kiszámíthatóan.
egy dolog azonban bizton nem megszokott: az a huncutcsibész mosoly, meg a bohóckodás, amitől ő ő.
jó, és persze a rutin is csak olyan átmeneti, akármilyen nagyszerű is.

tehermentesítés

igen, a séták kihozzák belőlem a tízbetűsnél hosszabb tudományos szagú szavakat.
a tehermentesítés szerintem marha fontos dolog az életemben.
eddig állandóan én próbáltam tehermentesíteni másokat, több-kevesebb sikerrel, mint tudjuk (vagy nem tudjuk).
most nekem volna ugyanerre szükségem, mint tudjuk.
végiggondoltam.
az derült ki, hogy kettő ember van, aki ezt felém manifeszten, naponta meg is teszi:
anyósom és
a férjem.
furcsa ennyire lekopasztani a tényeket, jó is (főleg ez), meg rossz is.
a kettő tulajdonképpen jó szám-

séták

manapság a séták jelentik a négy falon kívült. (na meg a közeli boltok, de azok megintcsak négy falon belülök)
gyakorlatilag a negyed kerületet (inkább a felét) bejártam már az elmúlt napokban, lassan új utcákat kellene vágni ide-oda, hogy nem unjam el.
jó, mondjuk nem unom el (még), merthogy ha sport, akkor én sétáló vagyok.
valamelyik ilyen nagykör alakalmával megint arra jártam, ahol 10 éves koromban vágtam át haza mindig, f-val és é-vel, mikor hogy. nem mertem persze becsöngetni, de szétrágott a kíváncsiság, hogy vajon mi van (velük).
aztán az iwiwen keresgéltem őket, de semmi. aztán megtaláltam é öccsét, és megkérdeztem, tényleg ő-e ő. és ő ő. és ma kaptam emailt é-től, és ez nagyon jól esett.
nemkülönben az, amit írt, miszerint éppen a mostani napokban jártam én is az eszében. nem utolsó sorban az is jó, hogy a házuk, amit átépítenek, azt ők építik át, azaz végre valaki, aki itt marad nem messze. és ez jó.
jó egy olyannak, mint én, aki vagy tizenkét helyen laktam, jártam három oviba, három általánosba, ésatöbbitnemsorolom.
szóval jó.

cseeend.

ezzel a séta utáni még pont alvós csenddel egészen jól lehet kompenzálni a séta előtti félórás hihetetlen dobhártyaszaggató, föltartóztathatatlan és elállíthatatlan sivalkodást.
egyszerűen csak fáradt volt a szentem, így viszont nekem lett fejfájásom.
most mindkettőnknek nagyon jó.
össze kéne azért adni ezt a kettőt és elosztani kettővel, az lenne csak a szép világ.

éktelen

éktelen szívóssággal -újra meg újra fölszívva magamba a nagy levegőt (tudod, mint abban a reklámban)- igyekszem magam alá, majd mögé gyűrni a rendrakást.
a sziszifusz a dologban, ahogyan a Nagy Rendrakási Törvényszerűség dolgozik: hömpölyög a lakásban a rendetlenság kontra rend ide-oda, hol az egyik sarok tisztul ki, hol ötödszörre pakolok újabb kupacot a másikba,
nem
akar
vége
szakadni,
én pedig azt gondolom, hogy unom, mert olvasni akarok, hasalni este a kanapéra, olaszkönyvet tanulmányozni, meg az új svédet, meg német szavakat tanulni, mert azt lehet folytatni sétálgatás közben, ésatöbbi.
szükségesnek tűnik, hogy végre.
dehát még nem.

figyelem

az előző képen pedig -kéremszépen- nem csupán az a vigyori mosoly a fontos.
meghatározó kortörténeti emlék továbbá a

láb.

ugyanis ennek a játszószőnyegnek számtalan csudajó felszerelése van, de mindenek között (és fölött) a legérdekesizgalmashihhetetlenebb ama lábak számára való bocibuciláb, mely egy

csörgőt

rejt. és a csörgő az jó dolog. és a lábak (elsősorban a jobb) rémesen szeretnek pöckölni, simogatni, rúgni dolgokat (mindent) és miközben a felső fertály egészen elfoglalja magát figyeléssel, vigyorgással, nyúlkálással, heőzéssel, nyekergéssel, szemmelkeresgéléssel, hát addig a lábak folyamatosan csörgetnek.
jó dolgok ezek.

nahh.

hát hogy most itt ülhetek, na az egy csuda.
nem létezik magánéletem, hacsak nem nyomokban.
mondjuk, amikor zuhanyzom. de persze, ha közben ő kint sirdogál, akkor ugye az is hét perc mindössze. és persze hajmosás, na az nagyon ritkán. aztán ott van, amikor alszom, de az annyira tömörített idő, hogy három hónapja tegnap álmodtam először, de a vendégség miatt abból is felébreszttettem. aztán vannak ezek az esték, mikor milyen hosszúak, nyilván az alvásidő rovására. nohát persze ez is relatív, mert pölö most vagyok abban a fázisban, mikoron a szemem, ha nyitva tartom, oldalról csukódik össze (valami tomésdzserris emlék ez is).
nohát tegnap reggel óta (ideértve a tegnapi nyünnyögéses bejegyzéseimet is) nagyonnullának érzem magam, olyan mértékben, hogy csak.
ilyenkor a bohóckodás meg a gyereknevettetés meg a gondozás egyéb fázisai is magamra öltött lógós pulcsinak tűnnek, és nem szeretem magam, mert annyira édes és egyetlen ez a gyerek, hogy nem érdemli meg. neki -asszem- minden nap én kellek, teljes egészemben. és -asszem- nekem sincs más választásom -asszem nem is akarok ilyet-, miután az élet ezekből a napokból áll, és ezekből a napokból mindig nagyon kevés van.
meg ezért:

szembedicsért anya

ma megvolt az első nagyszabású látogatás nálunk.
és g olyan tündér volt, hogy nem is csodálom, ahogyan agyba-főbe dicsérték.
nyilván ez az anyai szívem hájjal kenegetése volt, de azért tudjuk: a gyermek objektíven is tündér volt.
alvás után kihoztam, még pont nem volt az éhenhalok-hangulatban, így idegen karba véve végig vigyorgott és dumált, olyan édesen, hogy csak néztem és én is csak vigyorogtam.
tulajdonképpen mindent pontosan jól csinált, nézegetett, játszódott, vigyorgott a megfelelő arcba, fáradt el, aludt el, ébredt fel, ami nekünk a legoptimálisabb volt. szóval a tiszta idill volt, nagyon jól esett.
(az most a zárójeles, hogy a nagy rendrakástakarításpakolás meg a nap mennyire purcantott ki: egy vélhetőleg begyulladt, de épp alvó gerincideg, egy begyulladt és rémesen sántává tevő lábfeji ínhüvelygyulladás, egy deréktáji fájdalom és a permanens alváshiány, hajmosáshiány és nemsorolommégmimindenhiány a lista, jahhaj, és megyek aludni) (most)

zs

azt mondta zsvitamin.
volt egyszer egy osztálytársam, egyszer volt, hol nem volt barátnőm. mindenesetre suliból, ha akartuk, egyfelé vitt az utunk majd' egy évtizedig.
sokat, sokat beszélgettünk, mindenféle dolgokról sokat, sokat. kedveltük egymást eléggé, azt hiszem. vagy csak így alakult, nem tudom.
aztán egyik napról a másikra valahogy "fölmondtam" ezt a barátságot. nem elhatároztam, csak egyik nap döbbenetes élesen azt láttam meg, hogy ez nem jó, nekem rossz, valahogy nem vagyunk mi jók így. olyasmi volt, talán, hogy az ő döntései/dolgai érzelmi oldalról voltak támogatva, szemben az én állandó mindenttámasszalá-létemmel, a racionálisfanatikus gondolkodásommal. szóval egyik napról a másikra, és a szándékomon kívül, és megemészthetetlenül - bunkó voltam vele, de nem tudtam másképp tenni, nem ment, csak így.
eltelt jó pár év, végülis jóban maradtunk. szép nagy féltékeny mondatokat nyeltem le ezalatt én is, rég meghaladott engem minden tekintetben ő, ez olyan egyértelmű. beszélünk is rendszeresen, szóval minden rendben levőnek látszik.
csakhogy.
évek óta egyre irritálóbban tolódik a szélsőséges mai magyar jobb irányába. nem mesélek részleteket, mert ugye kinek kellenek ezek a rosszemlékű mondatok.
aztán a mostani beszélgetésünk alkalmával volt szerencsém ismét találkozni azzal a régi vele, miután fölháborodva mesélte a vidéki kisvárosban zajló jogi viszontagságaikat, sűrűn emlegetve, hogy tudod "a zsvitamin ott is működött". úgy a harmadik ilyenig föl sem fogtam, és akkor is csak a sokat sejtető hangsúlyozás döbbentett rá, mit jelent.
bocs, de leesett az állam, hogy ilyen van, hogy ezt "így mondják", hogy így köll disztingválva mondani (mégis).
légyszi, ti sose zsidózzatok. én sosem fogok.
ehh.

tévé

leszokóban vagyok (vagyunk) az eddig művelt klasszikus tévénézegetésről. egyik szemem sír a másik meg nem.
most pl a négy nap alatt ötször annyi a jó kínálat az általunk fogható 3 adón, mint egy hónap alatt volt. ez rémesen idegesít, nyilvánvalóan sosem tévéznek, akik műsort szerkesztenek ezen a pár frekventált adón. van úgy, hogy hétszámra nézhetetlen zékategóriás amerikaipitebaromságokat nyomnak (említeném a negyvenedszer is lenyomjuk a torkukon kategóriát), de most nem. most ömleszve egy időben a kedvenceimet. szevasztok.
nem beszélve a mi kedves kisgyermekünkről, aki tényleg bevezette azt a szokást, hogy ha szopizás közben szól a tévé, fel- és lecuppan, ireg-forog, és hihetetlenül kitartóan tévézik. no, miután ezt nem kívánom bevezetni, példamutatóan nem nézek én sem-
de azért (éljenvideópajtás) látok ezt-azt. és csak azt akartam mondani, végülis, hogy mennyire örültem, mikor a társulatban a szulákalföldiestébé zsűri beválasztotta MÉGIS a rendőrnénit a döntőbe. legyen csak szépen ő a sarolt mondjuk.
még egyébként a fogyózós srácnak is be kellene jutnia mondjuk, mert nagyon nagy erőfeszítéseket tett érte.

hozzátáplálás

azért szorítok, hogy tényleg minél kevesebbet, vagy egyáltalán ne kelljen gergőnek adnom a szoptatás mellett pluszban.
nagyon rosszul esett a múltheti muszájcukrostea, máig nem vagyok meggyőzve arról, hogy tényleg muszáj volt. nem mellesleg nyomnak arrafelé, hogy adjak már egy hónap múlva is reszelt almát ennek a kisgyereknek. én pedig, miután mindig meg akarok felelni mindenkinek, hát nyomasztva érzem magam, de egyre kerekebb, hogy mennyire nem akarom én ezt. a cukorról nem is beszélve.
szóval tartsak ki legalább februárig, ugye.
(az egy olyan vacak meggyőzési módszer, hogy "de hát én is adtam nektek/neki teát/almát/akármit, és látod, nem lett semmi baja". miután a látod ő/akárkik 90 %a valamilyen allergiában szenved (minimum), és akkor ez most ugye hogy jön ide. na, hát ezért olyan vacak dolog ez, mert ugye senki sem bírja bizonyítani az igazát hosszabb távon) (ez a gyanúm is)

vihog

hangos vihogás a legújabb tudomány, ami persze annyira édes, hogy bármikor adja elő, muszáj nekem is vigyorognom nagyon.
és:
ma a tévé és apu versenyében (kit figyelünk merőn) apu győzött. van még remény.
mondjuk a szopizás és a tévé versenyében a második szokott nyerni. ezt pölö én nem kedvelem, de legalább így végleg leszokom a napközbeni tévékről.
és:
immár elmondhatom magamról, hogy megtekintettem a betegéletutam, lenéztem a szükséges infókat a mindenféle támogatásokhoz a netről, licitálva vásároltam, emaileztem, iwiweztem, rendeltem a kreatívhobbiból, a búklájnról, a libriből, utánaolvastam a csecsemőkori székrekedésnek, a szoptatásnak, a hozzátáplálásnak, innen néztem ki, milyen ágya/széke/egyebe legyen e gyermeknek, időjárást is innen nézek, ha érdekel, időnként blogot is írok, utalni is megtanultam.
most mit mondjak, én függök tőle, vagy egyszerűen csak ilyen dependens az élet manapság.

annyira.

az, hogy az iwiwen fönt van szent józsef, és hogy összesen 203 ismerőse van, az számomra ismét örkényi magasságokat dönget.
tiszteletben tartva mindenki tiszteletben tartott érzelmi kötődését azért muszáj volt egy tiszteletlenül nagyot röhögnöm ezen (is).

kommunikác

ja, és az is úgy korrekt, ha szépen idevésem magamnak, ami evidencia:
jelenleg (és úgy három hónapja) egyszerűen egy (tele)kommunikációs csőd vagyok.
smseket, méleket, hívásokat, szóbeli kérdés/meghívás/hozzámszólásokat hagyok totál megválaszolatlanul, és csak egy halvány hiányérzet marad a helyén hogy "őőő, valami volt", illetőleg, hogy "valamit akartam mondani".
ehh, egy kicsit össze kellene szednem ám magam, addig is bocs, akitől.

megint

egyik nap fent, másik lent.
ez olyan középennap.
hajnali kukorékolás visszatért (ma ne, ma ne), ennél fogva másfél órát aludtam éjjel, s konstatáltam, hogy tulajdonképpen a várandósságos minden éjjel kimegyek 1-2szer pisilni dolog gyakorlati felkészítés a mamaságra, annyi különbséggel, hogy pisilni öt percig tart, majd az ember visszafekhet nyugodtan (természetesen addig, míg van póz, amiben aludni tud), míg a mamidolgok 10 és 60 perc között változó időtartamúak, plusz a gyermek hosszabbíthat is, mint ma.
s miután vigyorogva és végtelen tündéri heee-kkel tűzdelve adja elő az amúgy végtelenül fárasztó hajnali kukurikút, hát az ember még jó mérges se lehet.
ezekről a nemkakálásokról nem is beszélve.
holnap fölhívom azt a bizonyos szoptatási tanácsadót, hátha mond valami okosat, ami túlmutat a cukrosteán-

terminusok

ma gazdagodtam a fölismeréssel: mégis utyuluputyuluzok.
csak körmönfontan nem a szokásos pancsikálni, napocska sütikézik, aranyvirágszálam, estébé, mert nem sorolom, mert hallva borzongva röhögtetnek, írva csak simán borzongatnak, nincs mit tenni, szélsőséges agy, múltkor kiderült,
szóval jóval körmönfontabban rímeket találok ki (jön, nem gondolkodom), úgy s mint éhes-béles, kutyás-ruhás, vagy éppen tiszteletbeli indiánként rövid és velős jellemzőket találok ki úgy s mint kovács "keljfeljános" gergely (ez a legfrissebb) (a kovács most nem valós név, mint tudjuk), de volt már ez "csibész" is, és vannak olyan esetek, amikor egy külső jegy alapján szólítom ezt a drágát, minthogy tokamanó, illetőleg eredetileg kukacka.
és van, hogy egyszerűen csak azt próbálom elérni, hallgasson arra, hogy

gergő.

ezek az anyukák (estébé) sosem tudják, hol a határ.

helyett

most is pl blogot írok, de ezt persze úgy, hogy a főzés helyetti vasalás helyetti rendrakás helyetti alvás helyett.

olyan napok

azt kérdezte ma a húgom, milyen anyukának lenni.
van neki sajátos stílusa, amin én azért időnként jókat röhögök, igazából saját jó humora. meg persze azért is vicces, mert egy kicsit azt érzem, pánikol, hogy mi lesz, ha nem lesz gyereke, illetőleg attól is, mi lesz, ha lesz.
mondta, nyugodtan mondjam el a negatív érzéseimet, előtte ne szépítsem.
csacsogtunk erről is, de nem alaposan aztán.
nem is tudom, mit lehetne erről mondani, márminthogy milyen anyukának lenni.
nehéz-fárasztó-jó-szuper-frusztráló-őszítő-embertpróbáló-vicces. most melyik a legjellemzőbb.
a legjellemzőbb talán a meglepő, olyan tudományoskutatósan meglepő.
ahogyan napról-napra produkál ez a kis Valaki valami újat, amit addig még nem, és hogy a "semmiből", helyesebben a kettőnk gondolatából és vágyából egyszerre csak manifesztálódott ez a kis Illető, és sír és nevet és érez és akar és nemakar és éhes és örül és a hasafáj és játszik és nyúlkál és nyálbuborékokat fúj és kis teknősbékaként nyújtja a nyakát, kimereszti a hatalmas szemeit és öt percig is rezzenéstelenül figyeli a vállamon az apját, ahogyan az dolgozik...
most például végtelenül és megállíthatatlanul föl akar ülni, minden pózban eszébe jut, oldalt fekve is akár görbít és erőlködik és emellett mindenféle emberhegyeket mászik meg, egyelőre karból.
emellett persze igaz az is, ahogyan semmire nincs időm, noha most is pl blogot írok, de ezt persze úgy, hogy a főzés helyetti vasalás helyetti rendrakás helyetti alvás helyett.
no, ezt a mondatot pedig bepasszítom egy külön posztba, annyira ott van.

erős

ja, és döbbenet erős.
fürdés közben akkorát rúg néha, hogy a kiskád adja neki a tockost.
peluscsere alkalmával már egy hónapja kiugrik az alátett pelusból.
minden éjjel kikúszik háton a takaró alól, egészen a támláig el, onnan 90 fok és tovább.
midőn kevésnek ítéli meg a szopizás mennyiségét, idejét, estébé, vállratevésből lazán felfedezőútra indul, erőből, keresendő az újabb alkalmat
de a legmegdöbbentőbb ma volt, midőn a fekvő helyzetű gyermeket hóna alatt megtámasztva fölvenni szándékoztam, s csak az tűnt föl, hogy a kezemben nincs senki, de a gyerek ül már. hasizomból fölnyomta magát. ezmilyenmár.
persze, ne üljön még. na de hát hogyan ne, hehe.

mértjóagyerek

a mai nap után, mely a kaka körül forgott, eltöprengtem, mit érzek/ gondolok/ estébé.
nem szenvedtem nagyon.
az a macera, ami volt, nem igazi teher. a nehézsége csupán (?) az, ahogyan látom a kisgyereket szenvedni, na az teher. az idegesség, hogy muszáj volna tenni valami jót, de csak féljók vannak meg lassan ható bizonytalan jók.
de amikor belegondoltam ma a séta közben, hogy hát kellett-e ez nekem, akkor eszembe jut valahol ott lent, messzemélyen, hogy valahogy igen.
mert a babakocsiban a pofijába húzza a takaróját, mert a kezemből p arcába nevet, és viszont, mert meghallja a nagymamája hangját és odafordul és nevet, és hiába riasztó a dédi elsőre, hát másodikra (kis, titkos kérésre de) rávigyorog (ami a dédiknek közel mennyország, hihi), mert a muculós gyereket átvéve és arcom elé emelve hangosan vihog, mert olyan csalafintán néz rám, vagy éppen kicsit szégyellősen (honnan veszi, honnan veszi), vagy mert amikor szigorúan rászólok, először rámvigyorog, oldandó a feszültséget, éseztmégígyfolytatnám-
vagy ahogyan önfeledt velem, velünk.

macera

a macera vége az lett, hogy (heppiending, kevésbé érdekes, nyugodtan ugord át ezt a posztot) ma délelőtt nekiláttam, és megoldottam a kérdést.
időnként lemondóan sóhajtozok azóta is , magamat illetően, miután ez is teljesen a meggyőződésemmel ellentétesen alakult.
a tegnapi tornáztatás, masszírozgatás hatására este, meg ma reggel fájt a kiscsillag pocakja, és egyáltalán nem volt vidám, csak ébredéskor, mert azt pont jól kaptam el, és a szemébe vigyorogtam, és olyankor nem tehet mást, minthogy visszavigyorog.
szóval egyre romló hangulat volt, és akkor úgy döntöttem, hőmérőzéssel kezdek.
nem jött be, csak azt értem el, hogy szemrehányóan visított.
erre fölhívtam a rendelőt, házidoki egy szál se.
erre fölhívtam két barátnőmet, ötlet egy szál se.
erre fölhívtam a másik gyerekrendelőt, ott a leszúrós dokit sikerült hihetetlen okoskodó asszisztensek falán áttörve megkaparintanom, leszúrás ezerrel (mért várt öt napig, anyuka), glicerinkúp, estébé, kamillatea cukrosan.
erre leküldtem a férjem a "szomszédba", hozna-e kamillateát, ha van. kapott ezer szemrehányást, jótanácsot és két filter kamillateát (áldott jó ember, hogy bírja ezt a stresszt, nem is értem)
tea főz, cukor bele (Istenem, MIKOR LESZEK már én ÉN) (ha érted, mire gondolok), hűt, kortyol, kortyol (legalább nem cumiból, ez is valami), has morran, elhallgat.
megyünk, tornázgatunk, simogatok pocakot, vígasztalok. nevetgél végre.
jöhet a kúp.
kúp oké, történés egy szál se.
gyermek kedve lelohad, ordít, mint öt sakál, pisike mindenhova (annyira kifejezően bír pisilni),
anyja keze remeg.
fölöltözünk, szopi.
aztán szopi után félórával has morran, és kész.
tehát
kezdéstől a végéig volt vagy hat óra a dolog, gondolkodással, alvással, miegyébbel együtt, eredmény lett, megkönnyebbülés is lett,
DE
fölvetődik bennem a kérdés
ad1 keressek-e új védőnőt
ad2 keressek-e jobb, meggyőződéseimnek megfelelő házidokit
ad3 most ezt akkor minden ikszedik napon eljátsszuk majd (ezt az idő megválaszolja majd)
ad4 hogyan iktassam ki az életünkből a (nagyon jóindulatú) (de nagyonterhesésgáz) tanácsadást, miszerint úgyis négy hónapossan már hozzátáplálod majd.
ad5 hogy mi az igazság
ad6 ha a saját gyerekem ügyében nem vagyok én én, akkor mikor leszek én én.

röhögnöm kell

jahh, meséltem, hogy a z. cininek 11.132 darab ismerőse van az iwiwen?
gondolom, minden nap beszélget velük.

közben

közben lezavartuk a szülinapom, így, pontosan így.
nem mesélem el, kitől mit nem kaptam, mert inkább így volt, mint nem, idén nemigen gondolta senki, hogy klassz kis kifigyelt meglepivel meglepi az a-t.
de sebaj, veszek magamnak könyvet. pl találtam egy németül svédül tanítót, nem bírtam otthagyni, hiába, hogy most éppen pont nem svédül tanulok. vagy nem tanulok svédül. vagy nem tanulok, hehe. ez olyan kell-dolog, és szülinapra pont keresztülvihető.
aztán lezavartuk az apósom szülinapját, kapott szép albumot (g-képeknek), g-képsorozatot, mert az éppen akkorra készült el, illetve g-könyvjelzőt, mert az meg milyen poén.
aztán a drágámmal röhigcsélve megbeszéltük, hogy a karácsonyi ajándékot is így tudjuk le, végre, nincs gond, ki-ki gergős bögrét, illetőeg egérpadot fog kapni. (höhö)

annyira

annyi minden van és annyira semmi.
a legfontosabb esemény, hogy a gyermekem nem kakált négy napja.
tegyük föl, most ez a jelentős esemény.
utánalapoztam a neten (most éjjel) és vagy kóros székrekedés, rohanjak orvoshoz azonnal (megint most van pont szabin a nő) - vagy pedig álszékrekedés (pseudoopstipatio), mely az anyatejes babák sajátja, annyira jól földolgozzák a tejet, hogy kész, nincs kaki.
no, szerintem meg lassan (whithin 2 days) 3 hónaposok leszünk (én: anya, ő: gyerek, másikő: apa, stb), ismét ugrik egyet a lassan kialakult rend, éhesebb lesz, és éppen kevés is a tejecske.
ajánlatok:
1. ne tegyek semmit
2. adjak neki almát
3. glicerines kúp
4. rohanjak orvoshoz azonnal
5. egyéb (nem sorolom, borzasztó ötleteik vannak az embereknek időnként)

az 1-esre hajlok, míg nem üvölt egész nap a fájdalomtól, 2est kihagynám, korainak tartom (avagy?), 3asra anyósom hajlik, ezért már meg is vásárolta a készítményt (jóég, mondd, nyugodtan), 4esre csak annyit, hogy vagy leráz, vagy épp hazarohan, vagy épp szabin van, tehát NEM, 5ös. na az 5ös kérlek az a hőmérőzés pl, amihez sajnos én gyenge idegzetű vagyok, próbáltam, kicsit, visított, megállapítottuk mindketten, hogy ez már annyira szar, hogy nem éri meg. (ez most egy vicces szójáték volt, figyeled)

tehát kicsit tiszta ideg vagyok.
hihetetlen, milyen zsigeri egyszerű dolgokon bírok rágódni manapság.