mértjóagyerek

a mai nap után, mely a kaka körül forgott, eltöprengtem, mit érzek/ gondolok/ estébé.
nem szenvedtem nagyon.
az a macera, ami volt, nem igazi teher. a nehézsége csupán (?) az, ahogyan látom a kisgyereket szenvedni, na az teher. az idegesség, hogy muszáj volna tenni valami jót, de csak féljók vannak meg lassan ható bizonytalan jók.
de amikor belegondoltam ma a séta közben, hogy hát kellett-e ez nekem, akkor eszembe jut valahol ott lent, messzemélyen, hogy valahogy igen.
mert a babakocsiban a pofijába húzza a takaróját, mert a kezemből p arcába nevet, és viszont, mert meghallja a nagymamája hangját és odafordul és nevet, és hiába riasztó a dédi elsőre, hát másodikra (kis, titkos kérésre de) rávigyorog (ami a dédiknek közel mennyország, hihi), mert a muculós gyereket átvéve és arcom elé emelve hangosan vihog, mert olyan csalafintán néz rám, vagy éppen kicsit szégyellősen (honnan veszi, honnan veszi), vagy mert amikor szigorúan rászólok, először rámvigyorog, oldandó a feszültséget, éseztmégígyfolytatnám-
vagy ahogyan önfeledt velem, velünk.