költészet

sokat gondolkodtam, melyik a mai nap verse. kell, mert egykor József Attilát úgy olvastam, mint aki egy hét után ehet újra, minden sorát habzsoltam, akartam tudni, mit mond, ki ő, miért úgy, és miért azt írta.
gondoltam, írok tőle.
aztán azt gondoltam, most, Londonban verset cseréltünk a Speaker's Corner szeles szegletében útitársammal, hát leírom ide is azt a szösszenetet, ami ott eszembe jutott, aktuális, gyerekvers, de nem, ez sem idevaló.

az előbb beszélt azonban egy illető. valami olyan árnyat hozott a fejem fölé, hogy beleszakad a szívem, nem bírok felejteni. nem felejtem a gyerekkorom félelmét, nem feledem a rossz álmaim. sajnos elhiszem, amit mondott, sajnos volt ilyen, és nem hiszem, hogy nem lesz ilyen. olyat mondott, ami most még irreálisnak tűnik, de ott vannak, ott vannak, te jó ég, pánikolok, pedig süt a nap és kék az ég, egymillió, te jó ég, mi ez, hol vagyunk?
mélyen sajnos, hogy ez a vers kell ide, nekem. (bocs).

Radnóti Miklós: Razglednicák (4)

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint a húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

meg ez is idevaló B.T. blogjának egyik hozzászólásából