össznépi átok

mialatt engem a tavalyi(és előtti és előtti)hez hasonlóan éppen megalázott ez az egyik főnököm, csak mert megteheti*, azalatt a fővárosban 14. órája játszadoztak a rohadék tiszásnak mondott és valódi hithű pártkatonácskák. ennek eredménye is a nagyfőnök parancsára tegnap inkasszózott fővárosi tízmilliárd. (ami egyébként a munkahelyemet is érinti.) zavarni és zavart kelteni. és nincsenek törvények, csak törvénynek látszatott irományok, amik senkit nem védenek, még azt sem, aki írja őket. ezt a nagy, immár világméretű bábelőadást mindannyian érezzük és érezni fogjuk a bőrünkön, mint egy átkot. 

közben eltűnt a hegy alatt egy svájci falu, és még mindig 15 fok van május végén, és elsivatagosodik Mo. alföldi része, és tavasszal kilátszik már az ínség-szikla, de minket elfoglaltatnak ezek a harácsoló, bántalmazó, lufifejű öreg faszik a harácsoló, gumicsontot dobáló gépezetük termékeivel. és ahelyett, hogy a lényegivel foglalkoznánk, lefoglalnak.

amúgy a bántalmazás anatómiája a mindennapi kenyerünk, hogy szép képzavarral éljek. minden nap van egy újabb lökés lefelé a spirálban, kit utálj most ezerrel, ki ellen kell törvény, mert "ellened" van, kit "kell" büntetni. egyre többet harap a bácsi, mar, a sarokból, és a nagypolitikai haverjai kajánul somolyogva adják neki a muníciót ehhez. 

és ha fent bántanak, az lefelé is megy tovább. tegnap valaki elkottyantotta, hogy a suliban, ami kényes a jóhírére (más kevés van már csak neki, eszköze meg végképp), a 11 évesek egyike listát gyártott, kivel kell elbánni, és -gondolom- ezt közzé is tette. most rendőrségi ügy lett ebből. ők az a generáció, mely ebbe született a HÁBORÚ! és Sorosördög-plakátokba, a gyűlölködő jutyúbreklámokba, ők azok, akik a covidban voltak 1-2. osztályosok, naponta 5-6 órát lógnak a neten egyedül, és csak azt hallják (még a suliban is), hogy ki a rossz, kit kell kizárni és megbüntetni...

a gyűlölet Pandora szelencéjét kinyitották - azt így, a struccfej-homokba megoldásokkal nem fogjuk soha megoldani.

nem hiszem, hogy valaha megbocsátok ennek a brancsnak. és megoldásnak a nagy össznépi hátat fordítást látom - kíváncsi vagyok, van-e erre remény.

(*a másik viszont messzemenőkig kiállt mellettem...) 

D.E.M.O.K.R.Á.C.I.Á.T.

DE IGAZIT.*

*írtam egy hete rendes posztot is erről, de ez elég.

karizma

aktuál:

a Berzsenyis igazgató székből fölállásánál nekem az a legszomorúbb, hogy amikor egy cég élén karizmatikus vezető áll, akkor gyakran csak ettől is klappolnak a dolgok, mindenki elhiszi, hogy csodák márpedig vannak, a világ jobbá tételén érdemes dolgozni, hisz, stb.

aztán amikor eltűnik a színről, esetleg még folynak is tovább a megkezdett jó haladások, de valahogy reményvesztetté válik az egész, nem szól már "úgy" és "az" a kolomp, egyszóval egyszercsak letottyannak a dolgok. és onnan fölállni nem ugyanaz.

szóval aggódom értük (is), minthogy szőrmentén láttam ott pár nagyon kreatív dolgot.

de persze ezt az aggódásomat jelenleg minden hírre nézve elmondhatom.

valami nagyon rossz irányba visznek minket a harácsolók, míg mi hagyjuk magunkat.

öröm és harag

öröm

az nagy öröm, hogy elrendeződött az a sok minden, ami nyomott.

lett egy diplomám, már csak meg kell majd szereznem (kicsit több ezzel a macera, mint reméltem, de nekifutok annak is.)

kiváló lett a diplomám, ez jó érzés, a jóindulat is, meg a megérdemlés is, meg az is, hogy volt bennem ennyi.

mellesleg megjelent egy cikkem, mely tény annyira meglepő, hogy meg is hatott.

g a kívánt osztályba került, ezt nem győzöm csodálni, remélhetőleg a suliból kijön annyi, hogy ne bánjuk, ide került.

jó az is, ahogy egyre többször bírom kordában tartani a rengetegdolgozást, néha négykor eljövök, és olyankor olyan, mintha nyár lenne, normális élet, kicsi vakáció. (bizarr, de visszanézve az elmúlt sulis évekre teljesen normális)

és harag.

haragszom arra, hogy kiüldöznek az országból. 

orbitális nagy a haragom, és miközben erőmön felül teszem a dolgom és erőmön felül kussolok, hiszen dolgom van, de párhuzamosan realizálom éppen: így ez nem fog menni.

sem kívül, sem belül.

azért mindenki nem mehet el innen - gondolom.

de már ebben nem vagyok biztos.

a múlt héten megint olvastam két hírt, amitől rájöttem, ez(ek) miért mentek neki mondjuk épp a norvégoknak, és most már keserűn, de értem. 

szép csendben alternatív ötletet hoznék: ezek már úgyis megszedték magukat - menjenek ők. a sok sunyi pénzből még ezt a rombolást is itthagyhatják, életük végéig tétlen habzsidőzsi a távoli meleg vidéken. én inkább maradnék újjáépíteni a romokból a valódi életet, országot. forradalom és háború helyett. az sokkal fájdalmasabb lesz, nekik is. ígérem (abban az értelemben, hogy biztos vagyok benne).

jó volna, ha egy vátesz megnyugtatna, csak időleges ez az egész. (jegyzem meg, mintha MINDENKI ERRE VÁRNA?) hogy elmúlik, még egy-két év, és túl leszünk rajtuk. de most ezt én már nem hiszem.

khm... áúék

igen, beköszönök, áldott új évet, ki ide téved.

és igen, idevésem, mi van, egy blogban lett légyen ez átlagos, de minthogy nem átlagos volt az elmúlt két év, ebben a blogban az a kirívó, ha írok.

2012 egy vicces év volt. sok tekintetben konszolidáltabb, mint a korábbi.

keretes, ez most jut eszembe, ahogyan töprengek rajta.

az elején és a végén is meghalt egy-egy öreg bútordarab kollégám. erről volna mit írni.
mondjuk olyan banalitásokat, hogy az ember nem is tudja igazán, mi a fontos neki.
például ő, aki tegnapelőtt hagyta itt maga után az űrt, régen, tíz éve egy rémes alak volt, kölcsönösen utálgattuk egymást. hónapokig nem beszéltünk, pedig azért az nálam nagy szó. ő volt az ellenem irányuló akkori mobbing szószólója. aztán valahogy visszajöttem három éve, és valahogy olyan fontos kolléga lett, partner, kölcsönös akármi. az AZ, akire számíthatok mindig.

nem, ezt nem lehet megmagyarázni. fölfortyanok azon is titokban (egyelőre magam előtt, mert ez pont az, ami csak így zajolhat, hogy mért. hatvan volt, nem kilencven.), hogy elment. nem értelmezhető.

az az egy sovány vigasztalás, hogy a nyári szülinapjára elmentem. szerintem csak intuitíven élek ezentúl.

és keretes az év, mert emlékszem, januárban is rakatra írtam a sulifeladatokat, meg április-júniusban is.
ezzel talán nem is kell mondanom, hogy közepesen vagyok hülye, és ez rendszeresen eszembe jut ezzel a bécsi ösztöndíjassággal. mert nem elég, hogy megfelelő jegyet kell szerezni, semmiféle csúszás nem fér bele a határidőkbe, teendőkbe, és akkor ugye nem ismer az, aki nem képzeli úgy, hogy három csomag genoterm vagyok kibontva a zacsiból. (próbáld ki, nagyon plasztikusan bemutatja időhöz és teendőkhöz való viszonyomat.)

szóval most is itt ülök. megírtam eddig két cuccot magyarul angol, német, francia anyagokból. előtte megírtam egy 29 oldalasat hat ember helyett angolul. majd megírtam kettőt angolul 90 oldalnyi új angol szövegből jegyzeteléssel együtt. most a német 15 oldalasnál tartok, öt német könyvből kiollózva, melyből prezit is kell gyártsak, s le kell adjak holnapután.

aztán van a feladat, melyet visszadobtak, hogy béna, most pedig itt tipródom, legyen-e időm rá, javítani a Csaj helyett is, akivel ún. csoportmunkát végeztünk, és az ő részei okán dobták vissza...

van még cirka nyolc kurtább, egy-egy oldalas német megírnivalóm, amelyek esetében csak az a sajnálatos, hogy el kellene olvasnom hozzá, amihez a kérdéseket föltették, úgy 150 oldalt. mely ha nem szépirodalom, hanemhát szaknyelv, akkor erősen esetleges, mennyire érthető. (például értem már, mért nem értettem sosem a 15 éve velem járt kanadai angol barátomat, mert hát én _nem_értek_kanadaiul!!!) nem beszélve arról az aspektusról, hogy 9-ére ezzel is el kellene készülnöm.

és akkor idebiggyesztem azt a végtelenül nyomasztóan óriási KÉRDŐJELET, hogy vajon ezekkel együtt és után HOGYAN FOGOK LEVIZSGÁZNI 3 hét múlva Controllingból németül írásban. én tényleg nem vagyok százas.

na. a munka meg csak szimplán sok, s ha nem lenne az alapbeállítódásom merőben motivált és optimista, vagy lenne időm, hát tuti nem ott és ezt tenném. de talán ez is olyan, mint az az elmúlás-eset, nem is tudom, lehet, hogy ez az életem?

a karácsony most egészen konszolidáltan megszokott volt, befigyelt az írkálnivaló, úgyhogy említésre méltó csak az a nyomozójáték volt, mely pl annyira jó volt g számára, hogy kétségbeesett ordítással végződött.

egyrészt megzabálom, másrészt kérek egy agyvasalót ilyen alkalmakra.

az a sztori röviden, hogy kar. előtt egy hónappal emlékeztetett rá, az bizony eléggé uncsi, ha az ajándékát a kar.fa alá rejtik. mert ott már tudja is, hogy ott van. így 24-én délután jött a szikra, a bizonytalan céllal különcsomagolt apró ajándékait (5 db) feladatok teljesítése ellenében fogja átvenni. helyesebben megkeresni. korosztályosan megvan talán az Iskolás lesz a gyermekünk opusz, én imádtam, na ilyen feladatokat rajzoltam neki négyet. az ötödik egy ének lett. minden jól teljesített feladatért kapott egy férjek által KIVÁLÓAN megrajzolt lakásbeli látképet, melyről lenézhető volt (KINYOMOZHATÓ), hol a cucc. összegyűjtötte, iszonyúan élvezte, kibontotta, majd iszonyúan nagyot bőgött, hogy MÉRT CSAK ÖTÖT, legyen inkább húsz! 

hát ilyenekkel tengetem nemlétező szabadidőmet, jó hasznát veszem a kellemes dolgok későbbre való tolásának képességét, de már nem sokáig. például egyre jobban körvonalazódik, hogy ilyen (nem)tempóban pl nem lesz szakdolim áprilisra. de nem ám. a szakdoli amúgy csak akkor lép a kellemes dolog-kasztba, amikor már ötössel ráíródva porosodik egy éve a fiókban, addig olyan jó dolgok hiányoznak, mint a mindennapi friss levegő, testmozgás, egy-egy jó film, egy-egy családi este, netán baráti összeizé- vagy egy MAGYAR SZÉPIRODALMI könyv.

na, megyek, ÍROK

nemár

a történelmi hűség íratja velem: az orrfacsarás menni látszik, helyette szájpadlásnyomódás van, és ez rosszabb, mert nem identifikálható, ily módon megijeszt.

azon kívül g a 10. betegségét gyűri hivatalosan, nem emlékszem a tanévben olyanra, hogy két hétig mindhárman egészségesek, fittek lettünk volna.

ez pedig rossz, még ha nála ez egy hasmenésnek tűnik is, járulékosan azt jelenti, hogy a szombati kisbaráti találkozót, amiből szökőévente van egy, le kellett mondjuk. diéta, ovitlanság és barátmegvonás.

esetleg idióta, tényleg hülye

nyilvánvalóan unalmas, ugorjunk, amennyiben munkadolgokról nem olvasnál.

hétvégén program van. a hétvégén a szabadidőmből előre nem látható, jövő ilyenkor ESETLEG megvalósuló díjazásért.

ha valaki visszamondja, minthogy megteheti, meg is teszi, meg is tette.

ez most úgy verte ki a biztosítékot nálam, hogy csak ülök a szívdobogásommal, bőgni van kedvem, és azt fontolgatom, hogy holnapi nappal fölmondok.

nagyjából két hete, hogy nem adtam be a jelentkezésemet egy helyre, ami nagyon bejött volna, igen, hülye barom vagyok, de még élnek bennem azok a tragikusan elavult, IDIÓTA képzetek, hogy nem hagyok cserben embereket, eszméket csak a megélhetésért, az egyéni nyereségekért.

de én TÉNYLEG HÜLYE vagyok. most hirtelen nem tudom, kiért, miért csinálom ezt. 

előfordulhat, hogy... ilyenkor mit csinál az ember?

hogy sosem lépek már ki ebből a cipőből?

smittelem magamnak én is

tehát
ha és amennyiben írok egy 215 oldalas szakdolgozatot, s ebből 200 oldalnyit kimásolok innen-onnan, akkor abban nem én leszek a probléma, hanem az opponensem/bírálóm, minthogy nem figyelmeztetett rá, az nem doktori szakmunka.

és simán lehetek köztársasági elnökasszony, s majd ha kiderül, nem stimmeltem, rájuk hivatkoznék, mert amúgy is első helyen említeném őket, illetőleg a 200 oldal gazdáját. én maradnék, ami vagyok.

vagy meneküljek innen? szerinte a hazugság nem gond.

apdét:
igen, még mindig nagyon rosszul esik, ugyanis a televízióban nyilvánvalóan beszélt nekem egy ember, akit én azért fizetek, hogy máshol engem képviseljen, és hazudott. kenegetett. hablatyolt.
ennél kísértetiesebb csak azok látványa volt, akik röhögtek rajta. első körben teljes mértékben röhögnék én is, a humor gyógyít, de ez kínos nevetés, kétségbeesett.
én tényleg azt hittem, hogy van megállj a mai dolgokban, egyszer csak majd minden jóra fordul.
alighanem ez is hazugság volt, most már TUDOM.

eu mo ov és a többiek

néha azt, amit gondolok, nem szabad leírni
http://www.portfolio.hu/gazdasag/kiszivargott_holnap_lesujt_magyarorszagra_brusszel.164184.html?utm_source=index_main&utm_medium=portfolio_box&utm_campaign=portfoliobox
néha gyomorforgatóan szar itt élni, tegyük föl.

vidámat most nem

mesélném a hidegzuhanyt, ahogyan a tizedével lett kevesebb a mostani fizetésem, de csak állok, és kapkodom a levegőt. EZ még a decemberi, ezért is a mély döbbenet, noha tudtam, hogy sokkal kevesebb lesz, de azt, hogy most???. csűrnek, csavarnak, zsigerelnek.
egyszer régen felírták egy falra: birkanép.
ennek tagja leendtem, jelentem alássan.

apdét: már tudom, vááh.

bocs

bocs, de valahol ventilálnom kell a feszültséget.
nem, nem múlt el a fejfájása, minden este köszönthetjük, ma kétórányi időtartamban tombolt.
srófol rajtam a munkahelyi stressz is, egyszerűen oda kell koncentrálnom, kellene, kell, miközben folyamatosan szétesem a fejfájás miatt.
létezik olyan, hogy nappal semmi, de semmi, este lefekvés után 10 perccel meg iszonyú fájás, szúr, kezei-lábai szurkálnak, közben egyfolytában karattyol, időnként össze-vissza? létezik, hogy kijön, és vidáman csinál bármit, csak le ne kelljen feküdnie? miközben azt mondja, hogy kint is ugyanúgy fáj. létezik az, hogy a fájdalmat így el lehet tűrni?
általában az van velem, hogy nem tudom utolérni magam. (na ki nem) már évek óta érzem ezt az ostoba világszűkülést, a helyi állapotokat a balkáni fasizálódást. (utálok túlérzékeny lenni) nyilván vannak egyéni, itt ki nem terített gondjaim magammal, sokszor, sokféleképpen. (de ezek azok, amikkel a harcot naponta fölveszem, amitől még szerethető marad az életem)
ez a fefájás-dolog, a kéthónapnyi hiábavaló körök, a tehetetlenségem viszont komolyan veszi el naponta a küzdeni akarásomat, az életkedvemet. itt ülök éjjel háromkor, és nem tudok aludni menni, hiábavalónak érzek mindent. soha ilyen nem volt velem, de minden szabadnapot gyűlölök, karácsonyt nem várok, csak azt látom, hogy nem bírok segíteni rajta, és neki fáj.
tudom, menni kell, orvostól orvosig, de hova még. inkább úgy: kihez és minek.

az első

életem első olyan hoszzúhétvégéje, amit gyűlölök, és az első olyan óraátállítás, amit ha tehetnék, betiltanék.
borzasztóan szorongok, ezt ide le merem írni, de még bőgni is félek.
szuper.
kéthetes jubileumát ünnepelhetjük a fejfájásnak, ma délután sem tudtam problémamentesen letenni aludni, asszem, fél a lefekvéstől. kis bogaram.
ha hétfő lenne, addig mennék, míg ma megcsinálnák a péntekre ígért ct-t.
igazán mondom: ha nem találnak semmit, más fogalmam sincs, jó-e az vagy sem.
egész nap annyit nyüzsög, hogy a jó ég tudja, mit érez, nem akarom állandóan kérdezgetni. én úgy látom, és ezt persze hogy tudnám alátámasztani, hogy időnként össze-vissza beszél, időnként szédül, este hányingerig szédült.
hiszen 4 éves, nem 10, és nem felnőtt, hogy minden olyat elmondjon, ami kellhet aktuálisan. egyáltalán, miért nyugtatnak azzal az éjszakai ügyeleten, hogy nincsen semmilyen sürgősségi panasz, ezzel ne menjünk sehova.
két hét esti fejfájás alvás helyett, dübörgő, sivító bal homlok, tarkótáji hirtelen "ütések", szédülés.
vajon mért kellhet megvárni a sugárban hányást, féloldali bénulást, bármit, hogy orvos lássa? nyilván kényelmesebb letudni 10perces (kioktató) telefonnal vizsgálgatás (munka) helyett.
ez az orvosrendszer, ez olyan, mint egy idegen bolygó, kit kell ismerned és mennyi pénzt kell adnod kinek és milyen hangon kell beszélj, hogy ahhoz juss, amihez jutnod kell... mintha mindent ómandarinul kellene lefordítani, majd marsi nyelvre tovább, mindezt üvegfalon keresztül.
tegnap azért volt pofám visszakérdezni az egyik ilyen nyanyának, amire az első emberi válasz érkezett: nem tudom, én mit tennék.
hát én sem.
az a legszarabb, ahogyan ebben olyan egyedül vagyok, mint az ujjam, a legjobb belátással is, minthogy nekem kell köröket futnom minden siker nélkül.

árnyék

olvastam egy (több) cikket a nehéz évforduló okán, de
ez csak egy lapát arra a hónapok óta kerülgető végtelen rossz érzésre, ami
nem hiszem, hogy egyedül engem kerülget itt ezen a szélesség/hosszúságon (is)
egyre vallásosabban hiszek az örkényi világfelfogásban.
sem nem racionálisak, sem nem normálisak vagyunk, valami más, aminek a megfogalmazásával nem bajlódom.
nagyon ambivalens érzés, miután egyik oldalról tisztelem az embert, másik oldalról elfogadhatatlan megjelölésnek tartom.
na mindegy.
időnként kiakadok ezen, szorongok egy jót, aztán reménykedem abban, hogy sem igazam nincs, azon túl, hogy majd megy minden tovább rendesen...

a.w. meghalt

emlékére

cenzúra

itt nem sokszor fordul elő, de most csak elmentettem egy bejegyzést.
a mai közéletünkről írtam 3 (ez is előfordul velem!) sort.
aztán félelmemben csak mentettem.
félek?

nem hiszem hogy

nem hiszem, hogy meglepő lesz, amit mondok, meg hogy mondom, de amit az elmúlt másfélévben én már megszenvedtem a mikroszintemen, most a közélet szintjén látom újraéledni.
szalámiznak szépen, én kicsit közben irigylem a jólkeresőket, meg a hites pártistákat (a kettőt együtt), ők azok, akik egyelőre úsznak fönt, az egy kellemes állapot, max. a kicsit zavaros víz alant kellemetlen.
itt sajnos süllyedés van, és sok gondolat arról, hogy ez itt lassan lelkileg, erkölcsileg, etikailag, és elsősorban anyagilag tűrhetetlen és viselhetetlen. nem, nem világháború, de a valódi értékek szét- és lefelé taposása valami vajaskrémes közegben.
én csak azt látom, mintha mindenki józan, aki erről beszél/nembeszél, szóval mintha remélne még valamit. hogy eltűnik, mint egy rossz álom. hogy kirajzolódik valami nagyívű jó. hogy most még nem látszik, de "ők" már tudják, merre tartunk, mit akarunk.
szerintem nincs nagyívű jó, csak erről kuss van. és nem tudják, mi lesz.
ennek következtében nem csodálkoztam a cikken a szavazók egyhatodáról, akik külföldre mennének a közvélemény-kutatások szerint.

túl túl messze

beteg volt.
hétfőn nem akart enni. ahogyan ez a jótékony ovihatásnak köszönhető, manapság minden étel a válogatás tárgya. anyai énem ugyan gyanakodott, de a dolgoznimenős énem evést kiáltott.
11kor hívott a fél világ meg az ovi, hogy hányt.
aztán jobban lett.
aztán másnap lázas, nagyon.
aztán két napra szinte semmi.
aztán csütörtökön a 39-et ütöttük. aztán pénteken a 39,5-öt.
az úgy pontosan elég rossz volt.
aztán antibigyó, ima, és elmúlt. reggel szépen 36,4, és azóta csak lejjebb.
a múlt hét eleve úgy telt, hogy volt egy szép nagy sor munka, ahol és amin és ott kellett és itthon nem lehetett lennem.
így hát - az utóbbi másfél évnyi szériát tekintve nem egyedülálló módon- megkaptam a háttérországból is a de szar anya vagy-jelzést. (ami egyébként nem igaz, tudom.)
csakhogy ez g feje felett hangzott el, aki 39,5-tel feküdt a mondó mellett.

így hát tegnap és ma a gyerekem azt hajtogatta, hogy
1. világgá megy
2. utál engem
3. mindenkit utál
és újra meg újra nagyon haragszik.
kezelem, kezelem, beszélek vele, kiabáltatom, játszunk, de olyan ez mint egy méreg, bevette.
én emlékszem az ekkora önmagamra.
nem vagyok képes leírni, mi van bennem- annyit nyünnyögök ide és ez is olyan hiábavaló, félreérthető, tehetetlen.

hátulról fejbe

valami olyasmi, ahogyan elmennek mellettem a dolgok, emberek.
gondolom, mások is így vannak ezzel, vagy nem.
egyik sem jó nekem. sem nem vigasztal.

és egyébként munkarohanás van, koncentrált napok többnyire, inog alattam naponta a talaj rendesen, állandóan kevésnek érzem magam.
egyébként még az van, hogy a maga kiscsoportos módján az egyik ovistárs b@szogatja g-t, lassan negyedszer szóltam az óvónéniknek, szerintem most még kinek szóljak. anyukájának? milyen az, hogy hazajövök, és az esti nyugodjunk-le együtt helyett egy frusztrált és egyik pillanatról a másikra bőgő vagy éppen öklöző gyereket kell kezelnem. egy keresztény oviban egy keresztény család gyereke miatt. g egy kisnyúl, honnan tudjam megtanítani neki, mit tegyen, ha egyszer hátulról verik fejbe. (konkrétan ma ez történt)

ja, nem mondtam, hogy a hátulról fejbeverést mi, a szülei sem tudjuk kezelni. sem a hát akkor inkább védd meg magad-szituációkat.

napi

nekem von Haus aus nem lehet túlperdülnöm a populista politikán.
nem politizálnék mégsem, csak muszáj beszélnem.
minden nap nehezebben, de tiszta lappal a kezemben figyelem, írom, mit beszélnek a maiak (a tegnapiak hazugságai annyira mamlasz hazugságok voltak, hogy mindig azon csodálkoztam, mekkora hülyék, ha az, amit róluk mondanak / ők csinálnak, így derül ki.)
a maiak beszédeikor mindig menekülhetnékem támad. sajnos úgy születtem, hogy a zsigereimbe került bele a hazugságjelző csip. ez egy kereszt, ez nem áldás. a maiak beszéde olyan, mint a meszelt sír a Bibliában. kívül olyan szép, kívül olyan helyénvaló, tiszta, keresztényi, minden jó.

elmondom, konkrétan, melyik mai Tarlós-mondat váltotta ki belőlem ezt a keserűséget:
a Közgyűlésről tudósították, hogy civilek is részt vettek a mai költségvetési koncepció-tárgyaláson. és hogy még az utolsó pillanatban is győzködni próbálták (!) Tarlóst (!), hogy a civilek megszorításait NE fogadják el. (olyan szánalmasan szomorú ez így, különösen, hogy tudjuk azt is, múlt pénteken robbantották a nyilvánosság-bombát ebben az ügyben, így azért jóval kevesebb idő pazarlódott társadalmi párbeszédre, szakmaiságra)

és aztán elfogadták.

azt tudod, hogy kiszámolták: 2 év alatt 1100 hajléktalanszállás-férőhely léte került a fővárosban veszélybe? azt tudod, hogy ez a meglevő fővárosi szállások több, mint egyötöde? azt tudod, hogya fővárosban jelenleg kb. 8000 ember kényszerül alkalmanként vagy folyamatosan utcán élni? utcán. erdőben. folyosón. bokorban. (szálláson...)
(ezt lefordítva r e m é n y t e l e n ü l?)
és hogy mit nyilatkozott ezek után T István?
hát azt mondta, ezt nem kell ilyen nagyon komolyan venni, ez még nem a költségvetési vita volt, még semmi sincs kőbe vésve.
mi nincs kőbe vésve? egy költségvetési koncepció, mely fölmondja az ellátószervezetekkel kötött több százmilliós megállapodásokat egyoldalúan?
*
Jézus a képmutatók nevét a homokba írta, az is elég volt, hogy értsék a gőgjükben vakok, mi az igazság.
sajnos mintha itt nem lenne homok, nem lenne kéz, nem lenne ember, aki hall és ért.
*

jahh, hogy mért fájlalom én ezt igazán? hogy a politika az csak politika? jahh.
azért két dolgot ne felejtsünk el: a nagy megszorítás-kapkodásban nem hallottunk olyan hangot, mely érdemben nyilatkozna arról, hogy DE MIT AD HELYETTE, azaza MILYEN JOBBAT TERVEZ. (számok, koncepció, szakma) enélkül pedig a második szakadékmély sötét tény: nekik (és még a sok közeljövőbeni szerencsétlen sorsúnak) az élete véges, késő lesz öt év múlva ráébredni, hogy jaj, sokkal többen haltak meg az utcán.

hír

kiváló hír, ahogyan a munkahelyem létét fenyegeti konkrétan az új rezsim. vagy nevezzük az állásomnak.
és még pár tízezer másik sorsnak, konkrétan _élet_nek. a szó szoros értelmében.
olyan szinten haragszom, hogy valójában magamra sem ismerek.
itt senki sem szól semmiért?