gyerekek...

azt a cuccot, ahogyan egész délelőtt a nyakamban lóg, egy ímélt írni sincs nyugtom, ésatöbbi, s végre kiszenvedem magamból a szutyok idő ellenére menjünk sétálni (a kertbe, csakis a kertbe) gondolatot, hozom a harisnyáját, és ismét és újra és megint eljátssza teljes átéléssel, hogy bevonul a játszóba (!), miután megbeszéljük a dolgot és örül is a gondolatnak láthatóan (séta, lapátolás, papával találkozás, varjak, mint motivációs tényezők), szóval bevonul, és egy perc alatt mélyre merül a sosem látott játékok közötti tevékenységekbe.
énnekem ilyenkor a hátamon föláll a szőr, számolok magamban ordítást megelőzendő, sztoikus nyugalom száll rám, s elgondolom, legközelebb ezzel kezdjük, amikor rámcsimpaszkodik.
nagyjából -gondolom- minden szülővé válási folyamat fontos mérföldköve ez, rutinróka anyukaként majd ezt a -lássuk be, elmaradhatatlan- tevékenységet is beépítem a rutinba.
ma egyébként győzött a józan ész, mert a kristálycukor alatt, ami ma potyogott, még a tegnapi ón csúszott, szóval nem nagyon jártunk volna jól a friss levegőn tett három lépéssel sem (már amire ez a típusú kert ugye lehetőséget nyújt).