azon gondolkodtam, vajon miért olyan nehéz időszakonként én magam lenni.
jó, nyilván kérdés az is, ki vagyok tényleg / igazán, de mégis.
az az illető, akit kedvelek magamban, akinek örültem, amellé miért nő időnként / véglegesen (?) egy másik, akinek nem örülök, aki ha mond / csinál / nem csinál valamit, érzem, hogy én nem is ezt mondtam / csináltam / nem csináltam volna, ha odafigyelek, számolok azzal, hogyan hangzik / látszik az pl. a másik illető(k) szűrőjén át.
számít-e a szándék (jobban mondva érdekel-e bárkit a szándék), ha egyszer az úgy mondódott, csinálódott vagy nem csinálódott általam?
de ha lecsupaszítom a kérdést, és nem veszem tekintetbe, mennyivel könnyebb lenne visszajelzésekkel élni (ebből kifogytam) a kérdést illetően, valami olyasmi marad, amit tépek, rágok, pakolgatok, hessegetek, öklendezek, lapogatok jó ideje, és végül az marad, ki vagyok úgy tényleg. elég ha az akarok lenni? vagy mindegy, hogy az akarok-e lenni és vagyok, ami / aki vagyok? mindegy?
sokkal könnyebb volt ezt nem kezelni, amikor csak úgy ész nélkül robot üzemmódban rohangásztam a tennivalók között / után, de semmiképp nem térnék mégsem vissza arra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése