itálija

már megint a napsütöttetoszkánát olvasom, és már megint azon morfondírozok, hogy lehet valaki ennyire szemét mázlista, hogy simán megvegyen és felújítson egy toszkán villaházat, majd írjon erről egy közepes stílusú könyvet, mellyel behozza a költségek jelentős részét.
ha ezt a gondolatot eltávolítom akarattal magamtól (azaz: erősen akarok nem irigykedni), már csak az odavágyódással kell megküszködnöm, ami aztán rendszeresen térképek és útikönyvek böngészésébe fullad.
mindazonáltal tényleg olvasom, és tulajdonképpen jól is esik a könyv, ügyes pótléka az odautazásnak.
egyelőre-

olaszok

ahogy most dumcsiznak az esti meccsről (olaszo-franciao), és emlékeztetik egymást, milyen is lehet most egy olasz kávézó teraszán a hangulat.
ezen mi itt most kettecskén jót vigyorogtunk, emlékezve két évvel ezelőtti toszkán utunk pikantériájára, miszerint pont a vb alattt jártunk ott, s láttuk, hogyan áll meg az élet (és forog amúgy minden ekörül) egy-egy meccs alkalmával.
jah, és láttunk ott szurkolást kávéház teraszán, de az igazi örömmámor olyankor szerintem nem marad meg ott, éltük át, ahogyan fél olaszország autókból kilógva ordítva ünnepel, míg a másik fele zászlót lenget, ehhehehhe.
jó is az.
no, kíváncsi leszek.

még egy palio

még nézegettem az elmúlt évek palioit, és bár tudtam róla, mégis újnak hatott, ahogy láttam, tök mindegy, van-e lovasa a lónak, a lényeg, hogy melyik ló ér be elsőnek a célba.
jó, mondhatod, sovány vigasz ez a lovaknak, amivel egyet is értek.
de mégis megható volt látni a 2001-es felvételt, a leocorno contrada lovát-, olyasmi volt, mint az amelie-ben a felvétel a lóról, aki könnyed vágtával lefutotta a tour de france biciklistáit.
és az egyébként meg tök jellemző az olaszokra, ahogyan a végén ölelgették a lovat. végülis?

váhh

őhh.
ez előtt egy nappal jöttünk haza.
most is sír az egyik szemem, de a másik inkább nevet, tekintettel arra, miszerint jobb nem látni a falnak csapódó lovakat, vagy épp a végül örömmámorban fulladozó nyertes lovast, gyenge idegzetű lévén én.
ja, a sienai palio.
2006. július 2. Siena, Piazza del Campo. a pantera nevű kerület nyert, a feketepárduc, másnéven.
juteszembe kiskoromban teljesen logikusnak tartottam az azonosíthatatlan nagymacskákra a gepárduc elnevezést. höhö.

kétszer negyed

igen, ma volt kétszer negyedóra teljesen újminőségű idő, amikor az idő megállt, és régóta áhított negyedórákat engedélyezett.
nem volt jobb, mint bármelyik negyedóra ezzel a kölökkel, vagy annak édes apukájával, csak olyan egyszerűen régen áhított volt.
az egyik háromnegyed tizenegy körül volt, ahogyan öt olaszországról szóló könyvem bogarásztam, s a tavalyelőtti sienai képekból öt alá biggyesztettem mélytartalmú szövegelésem.
a másik valamikor fél három előtt volt, azt rögtön tisztáztuk is, t-vel, miután az alvó m-val (mel?) és g-vel róttuk a környék csendesebb utcáit, élénken csacsogva bármiről, mely tevékenység mindkettőnk számára igen kellemetes volt, hogy ez most nekem ilyen idővé lett. nem utolsó sorban, hogy milyen régóta vártam erre az alkalomra.

jó, na. olyan kiegyensúlyozós.

a tudatalattim

az úgy volt, hogy immár legalább kettő hete, ahogyan ülök (éjjelnappal) a kanapén, a könyvespolc alatt, állandóan jár az agyam, de persze nem lineárisan, úgy ritkán jár amúgy is.
és akkor kábé nyolcvanszor eszembe jutott, le kellene venni azt az olaszországos albumot, ha nem is folytatni a beleirkálást, de legalább élvezkedni a képeken, meg a hozzájuk kötődő (nemlineáris) gondolatokon. de nyilván nem jutottam el a kétkar nyújtásnyira lévő holmihoz.
mindeközben (nemlineárisan) megfogalmazódott bennem az is, hogy újra kell olvasnom a kertész erzsébet elisabeth-jét, mert csak, és mert rég olvastam. s miután nem rendelkezem vele, ezt is elnapoltam.
és akkor egyszercsak anyósom polcát pásztázva elém ugrott a könyv, nyomban el is olvastam (ma lett vége, élménynek nem volt óriási, de)
de amikor ma legyőztem a kétkar nyújtásával járó távolságot, és kinyitottam az albumot, leterített a felismerés, hogy hát itt kérem szépen összeesküvés van, a háttérben a nosztalgia és az olaszországszerelem dolgoztak össze, miután abszolútpasszívan tudhattam, hogy a browning-házaspár élete jelentős részét itáliában töltötte, azaz tele van a könyv ennek leírásaival.
hát imígyen nem hazudtolhatja meg az ember önnön magát.