azolyan

az olyan vasárnapokkal amúgy nincs nagyobb gond, midőn a gondolat, miszerint nem baj, ha ma nem jutott _rám_ egy perc idő(m/nk/jesenkinek), mertháthiszen időmilliomos lennék (not),
csakhogy
rendszeresen követik az agyilag/lelkileg zokninapok ugyebár.
hát ilyen volt a hétfő, melyre alakult az éretlenbarackbefőző értelmetlenség, emellett rászerveztem p-t, hogy a leendő fadobozaim egyes alkatrészeiért ugorjon be vágni vinni, mely tudvalevőleg kettő órás minimum beugrást jelent (így is), ésatöbbi, hogy a bicajozni menő szabadságos férjilletőkről ne is beszéljünk, meg a végtelen csomolungmamosogatásról se,
szóval ez együtt jár azzal, ahogyan estére kelve kifejezetten hálás vagyok, hogy
* nem törtem üveget (csoda)
* nem vágtam ujjat
* csak a cukros lekvártrutyi futott ki paralell a két fazékből, elárasztva a negyed konyhát (2 nm)
* még időben kiderült, hogy egy dobozoldal (négyszer) lett csak rossz mérettel levágatva
és így tovább.
az ilyenek amúgy keddre úgy alakulnak rendszerint, hogy kiváló passzban bírom a nap nagy részére szóló újabb vendégségesdit (i+k+x!), meg az általuk hozott 815 képet (de tényleg annyi!), a pizzaszöszögést, és annak a tudatát, hogy még bizony ötezer (kevesebb...) kiló barack volna elegendő, hogy kihúzzuk jövőre a bóti nélkül. és azt ugye meg kéne szerezni (valaki olcsón, érett sárgakajszigönciceglédirózsabarackról tudna valami ötletet gyorsan?), puculni, löttyeszteni, főzni, eltenni...
néha jó volna nekem egy kis luft, amikor lehetnék csak úgy én is. néha.