miatyánk

alapvetően optimista-realista szemlélője vagyok az életnek. mégis az utóbbi időben egyre reálisabban tartok valami igazi nagy kataklizmától. azt, hogy januárban március van, igazából nem utálom. csak mégis félelmet kelt bennem.

az, hogy tavaly augusztusban milyen vihar volt, meg az utóbbi években milyen áradások, mind megmagyarázhatók. olyan előfordul-alapon. bennem a rossz érzést hagyja mégis.

a melgibzonos összeesküvés-elmélet után végképp sejtem, hogy a gazdasági-politikai elit érdekei alakítják természetszerűleg a világ életét, az enyémet is, nem a racionalitás, a humanizmus, a keresztényiség, vagy csak simán az, hogy mi lenne a "jó".

mostanában másodnaponta ezért eszembe villan, s egyre jobban értékelem (helyesebben barátkozom a gondolattal), mennyire jó, hogy nem látjuk a sorsunkat előre. sem azt, mi lenne a "jó lépés", sem azt, mi vezet kudarchoz. azt sem, lesz-e itt háború a vízést /olajért /termőterületekért estébé, vagy hogy mit fogunk csinálni kőolaj nélkül mondjuk öt-tíz év műlva. sem, hogy sivatag leszünk-e, hogy lesz-e még balaton a gyerekeimnek, vagy hó.

ilyenkor jó, hogy elég minden napnak a maga baja.

csak valahogy egyre nagyobb súlyt kap az imában az a sor, amit sosem tudtam összeszoruló szív nélkül kimondani (ez az én gyengeségem), miszerint "legyen meg a Te akaratod..."

pedig mégiscsak erre vágyom.