igen feszült nap volt ez, cseppet sem vicces.
miután négy körül -egyedül az irodában- ajtót nyitottam egy masszív alkesz pasasnak, aki ha becsukom, berúgja az ajtót-tal jött, lekoptathatatlanul, mire én először tisztes válaszokat adva nem szelektált kérdéseire, látván, nem érti, hát egyre hangosabban próbáltam küldeni, ordibálás, rendőrthívok, meg a kollégáimat (az Isten áldjon meg, mért nyitottam én ezt ki?). aztán valahogy elment, később regisztráltam lent a kapuban a postaládánk szétrúgását.
a jó a rosszban csak az volt, hogy nem engem rúgott szét, mert a voltaképpen ottlévő kollégáim kettő ajtóval távolabbról hallgatóztak, női jogon. igen, a jövő héten bejelentem a bébit, ha addig velünk marad.
mert aztán megnyugodnom olyan másfél óra alatt sikerült, s még most is szorul a hasam, ha rágondolok.
aztán a villamoson cuppant rám egy alkesz család, nem sima bolondok, az öregfickó a felesége füle hallatára szólogatott be nekem, majdnem üvöltöttem, igazából csak azért nem, mert sejtettem, a sok birka nem fog nagyon beleavatkozni. valahogy szerintem olyan volt, ha még egyet szólnak, üvöltve rugdostam volna. csak az tartott vissza, hogy már ez nem fog menni. addig, amíg egy gyerek érezhetően ott él bennem, addig ez nem megy. nagyon szar volt.
mindezek után erősen felhős volt a kedvem. attól kezdve, hogy mért költözik el és ki mindenki a blogjából, ami pedig eddig mennyire jól volt - egészen odáig, hogy tulajdonképpen időnként sehol sincs kedvem lenni: nemotthon, útközben és otthon sem. és időnként itt sem.
aztán hazaértem, megnyugodtam, és akkor beszéltem a kedves családommal, fütty, a. ugrik, nem, az úgy nem jó, hárman négyfélét akarnak, jó, akkor... lecsapta.
szép sorban hangosan bőgve hívtam őket vissza, kiosztottam mindenkit, letettem. a hasam szépen fájt, sírógörcs. ez is elmúlt, telefonok, megmondás, vissza, lassan elnyugodtunk.
*
most csak gondolkodom.
ilyenkor az szokott segíteni, hogy elkezdek rendet rakni. törlök, dobálok, ki és beiktatok.
remélem, holnapra elmúlik.
miután négy körül -egyedül az irodában- ajtót nyitottam egy masszív alkesz pasasnak, aki ha becsukom, berúgja az ajtót-tal jött, lekoptathatatlanul, mire én először tisztes válaszokat adva nem szelektált kérdéseire, látván, nem érti, hát egyre hangosabban próbáltam küldeni, ordibálás, rendőrthívok, meg a kollégáimat (az Isten áldjon meg, mért nyitottam én ezt ki?). aztán valahogy elment, később regisztráltam lent a kapuban a postaládánk szétrúgását.
a jó a rosszban csak az volt, hogy nem engem rúgott szét, mert a voltaképpen ottlévő kollégáim kettő ajtóval távolabbról hallgatóztak, női jogon. igen, a jövő héten bejelentem a bébit, ha addig velünk marad.
mert aztán megnyugodnom olyan másfél óra alatt sikerült, s még most is szorul a hasam, ha rágondolok.
aztán a villamoson cuppant rám egy alkesz család, nem sima bolondok, az öregfickó a felesége füle hallatára szólogatott be nekem, majdnem üvöltöttem, igazából csak azért nem, mert sejtettem, a sok birka nem fog nagyon beleavatkozni. valahogy szerintem olyan volt, ha még egyet szólnak, üvöltve rugdostam volna. csak az tartott vissza, hogy már ez nem fog menni. addig, amíg egy gyerek érezhetően ott él bennem, addig ez nem megy. nagyon szar volt.
mindezek után erősen felhős volt a kedvem. attól kezdve, hogy mért költözik el és ki mindenki a blogjából, ami pedig eddig mennyire jól volt - egészen odáig, hogy tulajdonképpen időnként sehol sincs kedvem lenni: nemotthon, útközben és otthon sem. és időnként itt sem.
aztán hazaértem, megnyugodtam, és akkor beszéltem a kedves családommal, fütty, a. ugrik, nem, az úgy nem jó, hárman négyfélét akarnak, jó, akkor... lecsapta.
szép sorban hangosan bőgve hívtam őket vissza, kiosztottam mindenkit, letettem. a hasam szépen fájt, sírógörcs. ez is elmúlt, telefonok, megmondás, vissza, lassan elnyugodtunk.
*
most csak gondolkodom.
ilyenkor az szokott segíteni, hogy elkezdek rendet rakni. törlök, dobálok, ki és beiktatok.
remélem, holnapra elmúlik.
4 megjegyzés:
holnapra elmúlik, holnaputánra vagy holnap délutánra visszajön és ez így megy majd, mint a hullámvasút. :)
a legelején különösen, az első három hónap számomra (immáron másodszor megtapasztalva) maga a legnagyobb horror. :))
De mindentől függetlenül: munkahelyet minél előbb informálni a babáról! (csak hogy ne két ajtóval távolabbról kövessék ezentúl az eseményeket)
- mondjuk, én meggondolnám a munkahelyet is, mint olyat, de ez már nem annyira egyszerű.
Én még nem tudtam, hogy babát várok, amikor már a pocakomban volt, és volt egy hasonlóan rossz napom, kimondott gyomoridegességgel. Később gondoltam rá, mi lett volna, ha rosszul hat a babára? Szerencsére nem így történt.
A hangulatingadozások amúgy szerintem végig így lesznek, nagy sírásokra emlékszem mindenféle okból.
Ha a munkád macerásnak tűnik, esetleg gyakran felidegesítenek, akkor inkább menj el táppénzre. Normális doki nem kérdez semmit, csak kiír, ha kéred.
köszi ám :)
ma tényleg minden sokkal jobb volt. még itt van a tegnap emléke, mint afféle figyelmeztetés.
a kiiratást egyelőre hanyagolom, nem fáraszt dolgozni, meg igazából addig sem megyek, amíg nem lesz megbízhatóan helyettem valaki. ez pedig egy nehéz körnek tűnik most még. megígértem magunknak, hogy a két hét múlva levő vizsgálatok után elmondom.
Megjegyzés küldése