visszatértünk tehát a nehezenalvós időszakba, egyúttal pedig új szín is költözött napjainkba, nevén nevezve a HIXTI korszakát éljük.
csuda, hogy a még ki sem mondatott és meg sem próbáltatott dolog miatt is lehet hirtelen hüppögősre sírni (ez a vég a sírások műfajában) magunkat, mondjuk a szeretnék még krumplit enni volt ebből a legtragikusabb.
s miután gyermekünk kicsiny korában nem volt egy ordítós baba, teszem föl ez számomra most totális megrökönyödés, lévén, hogy ordítós baba módjára sír így, húszhónaposan.
ehhez még hozzátartozik a karmolás, csípés és harapás, illetőleg önmaga vetése ide-oda, mint afféle kiegészítő toldalék, iszonyúan kelletik olyankor figyelni az irányokra és az időzítésre, mit engedjek, mit ne, mire milyen hangszínben válaszoljak, reagáljak-e egyáltalán.
azért mondjuk ebből is van mit tanulnom. a régi, minden éjjel 2-3 kelésből azt tanultam meg, hogy a semmi sem tervezhető soha, mely elfogadandó axióma, amennyiben tolerálom valóban a gyerekem. és hogy ez a hozzáállás bizonyos élethelyzetekre prímán átvihető, ha akarom.
a mostaniból olyasmi jött le eddig, hogy a mindig minden(ki) változik mégis igaz, odafigyelendő a nem elkényelmesedés(em)re. vagy valami alázat-féle, amit muszáj applikálnom. végtére is.
csuda, hogy a még ki sem mondatott és meg sem próbáltatott dolog miatt is lehet hirtelen hüppögősre sírni (ez a vég a sírások műfajában) magunkat, mondjuk a szeretnék még krumplit enni volt ebből a legtragikusabb.
s miután gyermekünk kicsiny korában nem volt egy ordítós baba, teszem föl ez számomra most totális megrökönyödés, lévén, hogy ordítós baba módjára sír így, húszhónaposan.
ehhez még hozzátartozik a karmolás, csípés és harapás, illetőleg önmaga vetése ide-oda, mint afféle kiegészítő toldalék, iszonyúan kelletik olyankor figyelni az irányokra és az időzítésre, mit engedjek, mit ne, mire milyen hangszínben válaszoljak, reagáljak-e egyáltalán.
azért mondjuk ebből is van mit tanulnom. a régi, minden éjjel 2-3 kelésből azt tanultam meg, hogy a semmi sem tervezhető soha, mely elfogadandó axióma, amennyiben tolerálom valóban a gyerekem. és hogy ez a hozzáállás bizonyos élethelyzetekre prímán átvihető, ha akarom.
a mostaniból olyasmi jött le eddig, hogy a mindig minden(ki) változik mégis igaz, odafigyelendő a nem elkényelmesedés(em)re. vagy valami alázat-féle, amit muszáj applikálnom. végtére is.
2 megjegyzés:
Én akkor akadok ki legjobban a hisztin, amikor meg sem próbálja kérni, amit akar, hanem rögtön sírni kezd, aztán meg kiderül, hogy simán megkaphatta volna, ha kinyitja a száját és beszél. Mert ugye már tud. És sajnos hisztizni is rendesen tud, olyan 3,5 éves módra.
hááhh, akkor erről írtál múltkor. g is a mesterré válás útján jár, próbálom leállítani, meg rávenni a dumcsira, de hát még nem beszél sem :)
Megjegyzés küldése