a beblogolás nem megy egyszerűen.
pedig volt olyan, amint abban a bizonyos villamosmegállóban nézelődtem, hogy elfacsarodott a szívem és visszakívántam magam a huszonöt évvel ezelőtti mivoltomba. jobban mondva hol- és kivelvoltomba. noha teljes mértékben (minden mértéket kimerítően) boldoggá tesz a mai kivelvoltom, azért az tudni való, hogy egy -az átlagos sérülésekkel együtt is- teljes és boldog gyerekkor mindig szívfacsaróan vágyott marad.
de ugyanazok a földalattik, és a (már sok év óta szürke) kerítések, és a vonatsínek, és az aszfalt is itt-ott ugyanaz. ott vannak a lépéseink, az elhangzott szavak is valamiképp. és ott van valahol az a kislány is, rövid hajjal, aki a nagypapájával kézenfogva azt az egy trolimegállót mindig a legelső ülésen ülte végig, épp végtelen szóláncot játszva. és még mindig megvan a fa, a múzeum, a sarki bolt (a másik), az óvoda, sorolhatnám.
megvan az erkély is, és akkor biztosan a hall, meg a nagyszoba is. a kisszobába a konyhán túl viszont alig kötnek emlékek, oda az anyámat kötik. de onnan is hiányzunk, és már annak is tizenöt éve.
és végül minden felsorolás ugyanoda ér.
nagyapám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése