kilenctizenegy

kilenc éve ezen a napon Kölnben, a nemzetközi pályudvaron jártam a bergisch-galdbachi barátnőzés után. m+m nem voltak otthon, én meg nem értettem, mi van, bekapcsoltam a tévét, és csak ültem és bőgtem. másnap hazafelé a vonatindulás késett, akkor történt meg velem először, hogy minden idegszálam megfeszült a hazajönni akarástól. akárhogy is, akármi is várt itthon (nem sok jó), minden jobb volt, mint egy vadidegen ország vadidegen emberei között egy vadidegen világ sötét árnya alatt egyedül várni a vonatra meg az irdatlan hosszú útra, egyedül azzal a sebbel, amit ez előző nap tévén keresztül látottak okoztak. Frankfurt mellett elmenni vonattal amúgy is végtelen rossz érzés volt: kiüríttették a felhőkarcolókat a vasút melletti irodanegyedben, csak a varjú nem károgott, olyan kísérteties volt.
a mai napig nem bírom bőgés nélkül végignézni _azokat_ a képeket, arról nem beszélve, hogy g mellett még sokáig nem fogjuk ezeket nézni. hogy lehet egy gyereknek egy ilyet elmondani. elmagyarázni nem, de elmondani---