járogatunk

jahh, most már három napja járok oviba, és minden nyugalmas, alvós délután alatt azt gondolom, volna érzékem hozzá, de mennyire jó mégis, hogy lettem/vagyok óvónő.
egyszerűen őrjítő, noha 12 gyerek az nem 22, pedig jövő héttől annyi lesz.
(nyugtalan szívvel várás maradt, g tényleg végigbőgi jelen állás szerint a távol töltött órákat, s ha van ott még 21 gyermek, akiknek egyfolytában kell technikailag az óvónő, nemigen lesz arra mód, hogy ott patyulgattassa ennenmagát)
nem izgulás vagy szorongás van, csak a nyomorék tudat, hogy ez van, ezt kell szeretni, csak épp ő ezt nem szereti, nem is fogja még jó sokáig.
amúgy szereti az ovit, játszik ("sok érdekes játék van"), teoretikusan egész nap is járna ("én most itt alszom... mert ott aludnék"), beszél"get" az óvónénikkel ("hát legalább már rám mosolygott!"ahogyan ma egyikük felkiáltott, és azért ez nagy szó, hehe), szívesen megy. meg-megbeszélünk furcsa jelenségeket (egyes gyerekek nem tudnak még jól járni, mások a közös játékszerek ügyét kezelik individuálisan, hehe), és ma, a harmadik napon a szája szélének foggal lyukasztása utáni nagy bőgés közepette mondta csupán, hogy menjünk haza már.
egy szó mint száz, az első három nap mérlege 10ből 8, ami egészen oké.