jelenlegi egyik legneuralgikusabb pont a napjaimban az, amit úgy hívok: "az óvoda fenyegető közelsége" (ofk)
mert mért az.
hát mert ugye egy gyerek nem megy oviba.
csak az ovi érkezik meg egyszer csak egy család életébe.
és én most manifesztáltam az eddig lappangó érzést: egyelőre én nem akarom ezt a változást.
nyilván magamban kell ezt rendeznem (most azt látom, előttére kétlem, hogy menne, majd idővel fogom megszokni (nem), ahogyan együtt élünk a dologgal).
egyrészt kicsinek tartom. bizonyos szempontból kicsi is, bár szerintem hosszú távon sülhet el ez így jól is akár. kerülhet olyan közegbe is, ami fölemeli, értékeli a milyenségét, kiemeli a jelenlegi tudását, megsimogatja a fejét a csalódtatás helyett, ha valami nem megy még. (tegyük hozzá, hogy a körülmények is predesztinálnak a rosszérzésre: mindkét (és még mindig mindkét!!) oviban vegyes csoportba fog kerülni, amitől én kissé tartok)
másrészt nem megszokott az intézményesültség, a keret, a tömeg, a másokra is figyelnek mellettünk-dolog, a sok gyerek nyüzsög, akik között érdeket is kell/lehet érvényesíteni-vonal g életében, nagyon soknak sejtem ezt neki így egyik napról a másikra. ezügyben nagyon fontosnak tartanám a drasztikus 1-2 hét alatt úgyis megszokja mentalitást. ismerve őt, amint megérett egy dologra, az rögtön simán bevezethető az életében, és ezt mindenben egymásra hangolva tudtuk eddig megoldani. ez a mostani (szeptember 1-jén indul az egyik ovi) kötött időpontos kezdés (lehetséges, persze, hogy csak engem, de engem nagyon) irritál, korainak érzem a mindennapos intenzív ottlétet.
harmadrészt persze ott van az a képtelenség, ahogyan fölvették az egyikbe, noha végig úgy készültünk, hogy természetesen a másikba, a "SAJÁTBA" fog járni. engem totál összezavar ez a sok herce-hurca, hogy kiderült a naivitásom, a vak bizalmam abban, ami nem is biztos, az, ahogyan eszembe sem jutott (áprilisig) kételkedni az emberi tényezőben. én kinyuvvadok attól, hogy az egyikben nem ismerem az óvónőket, és ott is vegyes csoport, és nemkeresztény óvoda, és halacska jel, de minden egyéb paraméter (a sarkon van, óriáskerttel, bejáratott, aug közepén már meg lehet kezdeni a beszoktatást, kora reggeltől nyitva van, stb) pontosan az elvártakat teljesíti. és a másik, a saját, ott még nincs mindig meg az engedély, minden az utolsó pillanat után indul, szept 1-ig nincs ott egy gyerek sem, hétkor nyit reggel, nincs meg a gyereklétszám, nincs meg az úszásbeszervezés, ott is vegyescsoport, de nem tudok egy szabad g-korú kisfiúról sem, aki éppen ne hozná a haverját oda, szóval barátkilátások nulla, vagy a jó ég tudja, tenyérnyi kert, és jelenleg még a játszó sehol, szervezetlenség, VISZONT ismerem az óvónőket, akik annak nagyon jók, ismerem az anyukák felét, és kitűnő anyag, keresztény szellemiségű, és az nekünk fontos, és itt vonat a jele ...
egy szó mint száz túlpörgöm a témát, nagyon is, de talán mert fontos volna, s megint csak a körülmények korlátaival küzdök. alapvetően egy másik életemben hippi lennék, csak nem vagyok elég bátor, illetőleg nonkonform, így marad a mostani.
a kettő között a legfontosabb különbség, hogy van a racionális nem túl jó és az emocionális elég jó között egy választási lehetőségünk, és ez (engem) lebénít, mert közben még azzal küszködök, hogy "bizony, nőnek a gyerekek." (ahogyan azt Janikovszky Éva néni meg is írta). és nem kevéssé küzdök azzal, hogy ezt g-re semmilyen szinten ne vetítsem ki, számára vonzóvá és ismerőssé tegyem a helyzetet, hogy vágyja azt, ami neki jó.
ps. azért tegyük hozzá, hogy mélyen valahol azt a baráti családot irigylem, ahol azt a döntést hozták meg, a gyerekek iskolaelőkészítőig ne menjenek oviba, anyukájukkal / családjukkal (4 gyerek) együtt töltve az időt szilárdabb alapokra tudják építeni a nevelésüket. bátor, egyedi lépés, ami nagyon tetszik, de képtelenek vagyunk/volnánk meglépni.
mert mért az.
hát mert ugye egy gyerek nem megy oviba.
csak az ovi érkezik meg egyszer csak egy család életébe.
és én most manifesztáltam az eddig lappangó érzést: egyelőre én nem akarom ezt a változást.
nyilván magamban kell ezt rendeznem (most azt látom, előttére kétlem, hogy menne, majd idővel fogom megszokni (nem), ahogyan együtt élünk a dologgal).
egyrészt kicsinek tartom. bizonyos szempontból kicsi is, bár szerintem hosszú távon sülhet el ez így jól is akár. kerülhet olyan közegbe is, ami fölemeli, értékeli a milyenségét, kiemeli a jelenlegi tudását, megsimogatja a fejét a csalódtatás helyett, ha valami nem megy még. (tegyük hozzá, hogy a körülmények is predesztinálnak a rosszérzésre: mindkét (és még mindig mindkét!!) oviban vegyes csoportba fog kerülni, amitől én kissé tartok)
másrészt nem megszokott az intézményesültség, a keret, a tömeg, a másokra is figyelnek mellettünk-dolog, a sok gyerek nyüzsög, akik között érdeket is kell/lehet érvényesíteni-vonal g életében, nagyon soknak sejtem ezt neki így egyik napról a másikra. ezügyben nagyon fontosnak tartanám a drasztikus 1-2 hét alatt úgyis megszokja mentalitást. ismerve őt, amint megérett egy dologra, az rögtön simán bevezethető az életében, és ezt mindenben egymásra hangolva tudtuk eddig megoldani. ez a mostani (szeptember 1-jén indul az egyik ovi) kötött időpontos kezdés (lehetséges, persze, hogy csak engem, de engem nagyon) irritál, korainak érzem a mindennapos intenzív ottlétet.
harmadrészt persze ott van az a képtelenség, ahogyan fölvették az egyikbe, noha végig úgy készültünk, hogy természetesen a másikba, a "SAJÁTBA" fog járni. engem totál összezavar ez a sok herce-hurca, hogy kiderült a naivitásom, a vak bizalmam abban, ami nem is biztos, az, ahogyan eszembe sem jutott (áprilisig) kételkedni az emberi tényezőben. én kinyuvvadok attól, hogy az egyikben nem ismerem az óvónőket, és ott is vegyes csoport, és nemkeresztény óvoda, és halacska jel, de minden egyéb paraméter (a sarkon van, óriáskerttel, bejáratott, aug közepén már meg lehet kezdeni a beszoktatást, kora reggeltől nyitva van, stb) pontosan az elvártakat teljesíti. és a másik, a saját, ott még nincs mindig meg az engedély, minden az utolsó pillanat után indul, szept 1-ig nincs ott egy gyerek sem, hétkor nyit reggel, nincs meg a gyereklétszám, nincs meg az úszásbeszervezés, ott is vegyescsoport, de nem tudok egy szabad g-korú kisfiúról sem, aki éppen ne hozná a haverját oda, szóval barátkilátások nulla, vagy a jó ég tudja, tenyérnyi kert, és jelenleg még a játszó sehol, szervezetlenség, VISZONT ismerem az óvónőket, akik annak nagyon jók, ismerem az anyukák felét, és kitűnő anyag, keresztény szellemiségű, és az nekünk fontos, és itt vonat a jele ...
egy szó mint száz túlpörgöm a témát, nagyon is, de talán mert fontos volna, s megint csak a körülmények korlátaival küzdök. alapvetően egy másik életemben hippi lennék, csak nem vagyok elég bátor, illetőleg nonkonform, így marad a mostani.
a kettő között a legfontosabb különbség, hogy van a racionális nem túl jó és az emocionális elég jó között egy választási lehetőségünk, és ez (engem) lebénít, mert közben még azzal küszködök, hogy "bizony, nőnek a gyerekek." (ahogyan azt Janikovszky Éva néni meg is írta). és nem kevéssé küzdök azzal, hogy ezt g-re semmilyen szinten ne vetítsem ki, számára vonzóvá és ismerőssé tegyem a helyzetet, hogy vágyja azt, ami neki jó.
ps. azért tegyük hozzá, hogy mélyen valahol azt a baráti családot irigylem, ahol azt a döntést hozták meg, a gyerekek iskolaelőkészítőig ne menjenek oviba, anyukájukkal / családjukkal (4 gyerek) együtt töltve az időt szilárdabb alapokra tudják építeni a nevelésüket. bátor, egyedi lépés, ami nagyon tetszik, de képtelenek vagyunk/volnánk meglépni.
4 megjegyzés:
hát túlpörgöd, igen, de nyilván te ilyen típus vagy, ez már eddig is kiderült rólad :), szóval nincsen igazán értelme észérveket hozni a milliós három évesen óvodás (sőőőt :)) társadalom nevében, kik amúgy tökre jól vannak, mert neked akkor is csak az egy Gergő és a hippiség lesz, nyilván. :)
egyrészt azért szerintem kicsit szedd össze magad, mert NAGYON kihat a beszokásra az ilyen anyukahozzáállás, volt alkalmam ezt igen sokszor látni, másrészt meg mindenképpen azzal vigasztallak, hogy túl lesztek ezen is és ha minden jól megy, nem is fogod érteni, hogy mi is volt tulajdonképpen a te nagy bánatod ezzel az oviüggyel kapcsolatosan. :)
nagy csók rátok, felénk a három éves egyszerűen tűkön ül, hogy mikorleszekmárovis és amúgy ő is (a bátyjához hasonlóan) vegyes csoportban, amiről CSAK jókat tudok mondani. a három évesek még úgysem úsznak. :)
Az aggódást próbáld titkolni a gyerek előtt, mert érzi.
A vegyes csoporttól pedig ne félj. Én úgy tapasztaltam, az egy jó dolog. Csongornak az első hetekben három lány barátja volt, mindegyik most megy iskolába, tehát a nagy lányok fogták pártját a "kicsinek", az "újnak", aztán egy-két hét múlva már megismerkedett a többiekkel és azóta kortárs barátai vannak. A születésnapjára 5 ovis társát kell elhívnunk, mindegyik vele nagyjából egyidős (plusz mínusz fél év). A vegyes csoport nagy húzóerő lehet, különösen, ha az óvónők is jók, és segítenek ebben.
A vegyes csoportban nálunk a nagyok nagy szeretettel fordultak a kicsik iránt. És a kicsik nagyon-nagyon sokat tanulnak tőlük. Úgyhogy ettől ne félj.
A többit is megszokjátok hamar, én is csodálkozva nézek vissza, hogy mit sírtam én az ovi kerítésén kívül. Szerintem szocializálódnia kell, és más ügy, ahol van x tesó otthon, akikkel lehet együtt játszani, de ahol nincs, ott szerintem unatkozni fog a 3+ éves (legalábbis az enyém most nyáron itthon kimondhatatlanul unatkozik).
kedves Ti, nagyon jól esett a simogatás fejemre, köszönöm.
a dolgok túlpörgése természetesen általános tünetem, korral még rá is teszek pár lapáttal. minden év egy újabb lapát, mondhatom így.
pontosítás kedvéért amúgy meg kell jegyezzem, ezt az egészet a _kettő_ óvoda fenyegető közelsége (2ofk) hozta ki belőlem, ezt a görcsöt, meg a csalódás, hogy nem egészen úgy zajlottak a dolgok, ahogyan én azt naívan elhittem. ettől még a dolog jól fog elsülni.
g-ben nem kételkedem, hogy kiválóan fogja érezni magát, idővel, amiket mesélek neki a "jövendőről" (hihi) azt mind igazán kíváncsian hallgatja.
a hippiség(em)ről, hihi, meg csak a nemes nagy ágnes-vers jut eszembe: "...csak volna barna, volna kék..."
Megjegyzés küldése