elolvastam ezt.
és akkor elgondolkodtam a nyúlon. mármint nem g képzeletbeli barátján, hanem magán az illetőn.
ahogyan kiskora óta olyan, amilyen. hogy a lelkemben dédelgetve, rágondolva, ráolvasva mennyi jókívánság és mennyi félsz veszi körül, s hogy mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére annyira olyan amilyen.
például ott van az, ahogyan lekéredzkedik a tehervillamosról, ahová én nem bírok akarni fölszállni, ezért ő nem rohan fölforgatni, hanem vegyél le, vegyél le, leveteti magát a fejmagas peronról. a többi kölök rohan nyúlkálni, csönget, hogy meggebedünk, nyomkod, ordibál, ő pedig szemlél, néz, gondol, gondol, és a jóégnek sem vehető rá semmi olyanra, amit nem akar. soha, semmiben, semmikor.
nem sivít, nem dobja le magát, nem hisztizik, kizárólag olyan esetekben, amikor a dolgok otthon történnek, viszont olyankor mindig, ha az elképzelése más az aktualitásról. igazságérzete pedig elefántnyi, átverhetetlen.
és persze mondhatnánk, hogy így neveltük, így neveltem, de ez nem igaz. így nem igaz. van ugyan nevelés abban, amit csinálok/lunk, de alapvetően adaptáció folyik. lett egy ilyen, idegenektől elsőre nagyon tartó, szemlélő, biztos pontot mindig megkereső, tündöklően okos, alapvetően magyarázatokat elfogadó kis illető.
gyakran olyannak tűnik a dolog, hogy kész ajándékcsomag, pár apróságot lehet csak csere-berélni.
mondjuk nagyon tudom kedvelni, ahogyan néha csak kívülről látom, mint a kisfiú, aki velünk él-helyzetben, szuper kis kisfiú lakik velünk.

amúgy ma tényleg le kellett szedni a tehervillamosról kérésére, noha mindenki fölfelé tolongott arra is. a Kamaraerdőben volt valami békávékiállítás, oda kirándultunk nagyistul.
mindeközben egyéb nagyszülők baranya, apuka pedig nógrád megyében tengették napjukat.