mivanmár

há' hogy mi van már. hát olyan nincs semmi igazán.
lenyirbáltuk a kölök haját, ha ez valami (az, mert anyósom meg én produkáltuk együttesen és azért vicces, mert először bilirevágott lett elöl jobboldalt, majd (általam) túlrövidre vágatott, ennélfogva állandóan menőre kell kócolni, hogy ne legyen együgyű az a haj. szerencsére a csillag szemei kellemesen kompenzálják az ilyen apró baklövéseket.)

aztán meg állandóan sétálni megyünk, meg én meg mindig házimunkálkodom meg, amit rémesen macerásnak vélek, mármint a mindiget, a házimunka jól áll nekem. viszont utálom, ahogyan nem jut energiaésidőm a könyvnézegetésre, mesélésre, építkezésre, rajzolásra, amiért tulajdonképpen 'itthon lógatom a lábam'. ejh.
de azért (ha lélekben is, de) halad előre tyúklépésenként az újabb lakásrendezési lavina (képzavar, nem zavar). jövő pénteken meg két hét múlva hétvége környéke a polcfurkálások és penészes falak/szekrények csöndes utálgatása között fog telni, e hét végén meg a zuram nem lesz itten, aztán meg az összes segítségem megy el jól nyaralni négy napra, tehát én úgy tervezem, hogy jól kipurcanok, mint a kutya majd húsvétra, reszkessetek locsolók.
és holnap még jól és értelmesen köll eltöltenem egy egész délelőttöt a kikeában (direkt), hátha volna szőnyegük. vagy akármi értelmesük.

kötelezőtáncok

időnként belenézegetek, szeretem.

szombatok

sűrű, tömény napok méltó folytatása volt ez a mai ikeázós nap.
minden olyat sikerült találni ott amúgy, amire egyszer valaha gondoltam, kéne eléggé, ellenben semmi olyat nem, amire állandóan gondolok, mennyire nagyon kell.
az ikeával kapcsolatban azért idevésem azt a megfigyelésem, hogy mielőtt házat építene az ember, netán új akármit kíván venni, melyhez majd akar valamit az ikeából, hát akkor az legyen szíves mindig is úgy építeni / tervezni / csináltatni, hogy először megvásárolja az ikeás terméket, s hozzá passzítja az élet további aspektusait.
még nem találkoztam bármi máshoz passzentos ágyneművel, szőnyegmérettel, ugyanis.
de szerintem inkább bennünk van a hiba. nem vagyunk eléggé svédek. (vagy kínaiak)
és hihetetlenül fáradt vagyok, amihez nincs mit hozzátenni.

egyezer-háromszázadik

(mármint bejegyzés ide) ezért hát legyen csak rövid és komoly.
merthogy miért próbálja mindenki kiszedni belőlem, hogy mi a cigánykérdés megoldása magyarországon.
állandóan ez az atrocitás ér, és most rájöttem, mért dühít föl, amikor a sok idióta az iwiwen meg a körlevelekben fiktív, cigányokról szóló rémtörténeteket ír le (melyeknek az igazságtartalmára vonatkozólag jelenleg nem kívánok reflektálni, van, természetesen, és nincs, természetesen)
de mondjadmármeg, mért nincs olyan kérdés, hogy ,nó micsináljak én, hogy mindenkinek jobb legyen? hogyan gondolkodjunk együtt konstruktívan a megoldási lehetőségekről? ki a felelőse és hol és mikor rontotta el ezt a kérdést, és volt-e értelme annak a valamennyi pénznek, amit integrációra fordítottak? van-e értelme egyáltalán egy olyan társadalomban kérdéseket föltenni, ahol senki nem kérdez, csak mindenki osztja az észt és utálja a másikat?

tisztelet.
alázat.
békesség.
nem ártana.

végre egy szép

végre egy szép kis napnak lehettem tanúja (és elkövetője), a tegnapesti nemitthonlét és férjjelcsacsogás alatt gyermekünk korábban tevődött le, ettől korábban kelt(ünk), és ettől ezer dolog belefért a naphosszatba.
mert végülis így visszanézve hosszú, nagyon hosszú nap volt.
a legjobb jó a korai sétálni indulás volt, meg a játszózás a kishaverrel és anyukájával. g ilyenkor egészen elfelejti, hogy nem szereti, ha hozzászólnak, eleve mosolyog, hangosan röhögve csúszdázik, fölmászik egyedül a csúszdavárra, simán átadja a lapátja és vödre bérleti jogait (és simán kibérli cserébe másét), kishavert még meg is simogatja, csak úgy, spontán, és simán hisztizik ő is, amikor mi indulunk haza (olyan érdekesen mérges: nem feledkezik meg magáról, ott hirtelen csillapítható a haragja, de nem felejti el, kell kis idő, mire áthuppan a már nem érdekel-be. roppant nagyos.)
a többi meg csak sztenderd volt, a bolt, a zöldséges, a rendezkedés, a munkatelefonok, az ebédkészítés, a mosásteregetés, a mosogatás, meg persze a holnapi nap előkészítése, midőn kiteszem a lábam itthonról. a történelmi hűség kedvéért fontos megemlítenem magamnak azt is, hogy végre találtam kósza parkettaszegőlécet itthon (a saját lakásom egyik zugában, miután már az obiban is jártam, és kiderült, ők nem tartanak ilyet, mert minek), úgyhogy a már kész sablon alapján a napokban szépen pótlom a hiányokat.
amúgy még az is csuda, ahogyan ezek a kintszáradós ruhák bent folytatva a száradást este itt illatoznak. mi a csuda ez, és honnan szedik.

jó, mondhatod

...már megint uncsi zenék. de nem uncsik. az elsőt pl azért teszem ide, mert nagyon szép nekem, ha egy (több) énekhang szép.


ezt meg azért kell idetennem, mert én kórusban énekeltem, nagyban is (kicsiben is), és az együtténeklés hangulata itt jóféle fölkavaróan jó.


ezt meg csak mert szerintem szívesen hallgatom a finnt. biztos mert rokon nyelv.


hát ez van, na, bocs.

társadalom és könyvek és sav

ma este rendkívüli ítélőképességemnek köszönhetően a munkatáblázatok helyett először is utánanéztem egy könyvkarbantartási kérdésnek. nem is tudtam arról, hogy a számtalan kártevőn túl, ami a könyveket megnyammoghatja, meg persze a penész, mint tudjuk (meg egyes testvéri elemek, kik fönnakadtatásukban dühös firkákat helyeztenek el ama réber-cipőkön juzsó néniéket illetően) (és még sorolhatnám), létezik az is, minthogy foxing.
ez a sztori hosszú volna, nem írom le, de tudjuk, a barna pöttyöket egyes könyvekben végülis bármi okozhatja, mégis foxingnak hívjuk. nem részletezem, szerintük megoldhatatlan.
aztán újabb megoldhatatlan kérdésbe ütköztem, idösanyám kikérdezett a cigánykérdéssel kapcsolatos véleményemről. én ezt neki kettő a4 oldalnyi terjedelemben meg is tettem, ide nem írom le, bár azt gondolom, sok közös platformon lévő olvasóm volna, mégis minek kérjem ama párat, hogy lőjön ide, aki nem.
szó szerint csak.
és mire majdnem végeztem a levéllel, statisztikámat javítandó ismeretlen eredetű savneművel nyuvasztottam ki egy újabb ujjamat jobb kacsómon.
drága párom közbenjárására kiderült, nem az elemek, hanem csak a hidrogénperoxid az asztalomon a ludas. egyrészt jó, hogy van valakim, aki rámutat ilyesfajta idiotizmusomra. másrészt hogy kerül a hidrogénperoxid az asztalra.

erről írt amúgy a lázárervin is. mármint hogy hogy kerül a körömreszelő a konyhába.

hát hogy.

vanvoltlesz

újabb polcozatokat tervezgetünk a még szabad falfelületeinkre, ha ezek majd mind betelnek, nyilván a házfalán kívül folytatjuk a szisztémát: eddig még egészen bejött minden eddigi bútorzattervünk (jó, a hipernagy íróasztalainkat néha szívesen osztanánk el kettővel területileg, de szerencsére még mindig a szebb, mint nagyobb kategória élvezői, eddig megmenekültek)
barátunk, p múltheti pénteki kétszeri ittléte amúgy vicces jelenetekbe torkollt.
volt pl a reggelről estére itthagyott szerszámosláda esete. g p-t titokban biztosan kedveli, de folyamatosan ellenáll p minden közeledésének (tudnivaló, hogy eddigi életünk során p-t minden gyerek visítva kéri vissza, ha egyszer találkoztak, olyan), és ezt a háromlépést g még meg is fejelte.
az úgy volt, hogy a konyhapultra helyeztem az ominózus táskát reggel, midőn g széken bealvása okán p ment a dolgára, s tervezte, este jön újra. ebéd előtt a konyhában tibláboltunk, amikor g egyszerre hátrálni kezdett, s lábamhoz támaszkodott háttal (rémült, idegent látok túl közel-pozíció). szépen módszeresen kiderítettem, hogy p táskája a ludas, a rémisztő idegen.
szépen bemutattam Táskát a gyermeknek, ki azért ezután is a táska vonalában nagyot kerülve közelítette meg az amúgy ahhoz közeli szűrőket rejtő fiókot.

nők

tegnap -egyre növekvő hullámokban- ránktört a nőnap.
nem vagyunk egy nagy hagyományosak ilyen ünneplősdit illetően.
csak először péntek este kaptunk egy fülest, hogy vasárnap délután menjünk rokonainkkal együtt a rokonainkhoz, s mivel az kevésbé feszélyezett, mint nélkülük volna, hát beterveztük.
először tehát a február-márciusi névnapokat lőttük be, hogy kinek-kinek csokivirág.
aztán vasárnap délelőtt (nyilván totálisfatális éjjeli kétésfélórás kukurikú kapcsán minden dőlt) bent az évezred leglassúbb delegkedvesebb virágosnénijénél a férfitömeg között sorban állva jöttem rá a basszusra, miszerint nőnap van. én, mint a család ünnepeket számontartó harmada elkezdtem számolni, a létszám fele jutott eszembe. a sorból kiállva, majd 20 p múlva visszaállva végre eljutottam agyban a teljes létszámig, s addigra az is kiderült, mindez három darab vendégségbe menést von magával.
és az egyik helyett inkább bevásároltam. a gyermek, lévén társaságban eredendően nyúl, mindhármon részt vett (lélekedzési szempontok), a végére már egészen jól tűrte azt a véletlent is, ahogyan a rokonbácsi lábába kapaszkodva fölnézett és az nem a saját papája volt, anyai szívem repesett, ahogyan még a szája sem görbült le (csak egy kis rémült rezdülés a szemöldökén).
jó, mondjuk utána este a fáradságtól hüppögősre hüppögte magát azon, ahogyan elvettem eltenni a fogkeféjét fürdéskor.

statisztikáim

javítottam a nemrég írott statisztikám egy újabb majdnem-letépett körömmel, a vicc kedvéért a sokat használt jobb hüvelykujjamon.
pipec.
a dolog egyébként rekonstruálhatatlan.
és lehet, hogy mégsem fogok megtanulni vezetni.

medve, medve

hát nem a téma, csak a stílus szépsége, a beszéd fordulatai annyira magával ragadóak, hogy muszáj idepottyantanom azt a videót:

20 perc

ma azt a húsz percet értékelem összesen ötösre (általam értékelve sem hagy kívánnivalót maga után), amikor a kölökkel rajzoltunk. _ceruzával_ (éljen ikea, aki gyártott nekünk aprókézi ceruzát, és amit még g is jól fog, azzal a végtelenül fárasztó szokásával is, hogy mindennek a legeslegvégét fogja meg, ha nem figyelünk (kanál, cerka, minden)) és _szabadon_ (az elmúlt időben egyes elemek fejecskéket rajzoltak a másfélévessel, ki alig rajzolt eddig amúgy, és volt egy olyan visszatérő hátborzongásom, amikor belegondoltam, mennyire fals lesz majd, hogy az első firkája a gyerekemnek fej lesz, illetőleg hogy a könnyű siker okán (értsd: ováció) meg is marad egész életében (értsd: ovi) a fejecskerajzolásnál. (vá) de nem, egyelőre tud csak simán firkálni is, az egyes elemeket pedig majd finoman beavatom a szabadság és a kreativitás működésébe.
és elkobozom az összes golyóstollukat. (háháháháá) (ja, csak mert állandóan összefirkálja magát a ded fejecskerajzolás fedőnév alatt.)
*
a mai kedvenc röhögtetős viccesszó a 'tejbepapi' (várakozásteljesen gyermekre néz, és jelentőségteljesen formálva minden szótagot félhangosan mondja az arcába. gyermek nagyon röhög. szülő is nagyon röhög.) egyébként a szó etimológiája is fontos a vicc viccvoltához: 'tejbe' (éérted: TEJ, (nem anyatej!!!) TEHÉNTEJ ("tetete"), illetve a 'papi' (ami ugye a papa "pa pa" vicces formája, így sose mondjuk, hát vicces. hasonlóan a lenti mamuszok anyjaféle átkereszteléséhez (ennek megfelelően mindog vigyorog, amikor "most levesszük a mamuszt és a papuszt")

hát

kétnest hallgatok, jól esik ez a csuda angol kiejtés, meg a szövegek(ből, ami lejön), és pipálgatom a dolgokat.
tegnapeste szépen bejáváztattam a gépem, majd beépítettem apehes kémlovakkal, ezt pl egyedül, pedig, és aztán csudára le/ki/és föltöltöttem a bevallásomat, és most szépen hajtogatom az ujjam, hogy szépen gyorsan mikorra jön vissza az a sok (nem) pénz tőlük.
ma hajnalban városlátogatásra indultam, megvettem életem első napijegyét is a békávéra is (osztokszorzok: 7 jármű, azaz megérte, különösen, hogy az utolsón ellenőrbácsi is jöve)
voltam bent, ahol soha semmi/senki nem változik, de nem ám. na jó, az egyikük egy éve leszokott a láncdohányzásról, ajvé. meg is született ma a gyereke (nincs igazi korreláció ugyan)
majd mindent sikerült is elintézgetni, mire kiderült, hogy rohan az idő, rohannom kellett a város ismét egy olyan pontjára, ami mellett eddig vagy 100 alkalommal elsuhantam, de a lábam nem tettem bele. ma betettem (lurdyház), és a találkozóig postáztam, elküldtem pl a havi pénzem felét a villanyelszámolásra (anyánk).
és még arra is volt alkalmam, hogy magyarországon először fogyasszak kínait, s jelentem, itt is jól választottam, de gyanítom, a gyomrom kedvence továbbra sem lesz a csili (haegyáltalán).
aztán szépen telefont ügyintéztem (újabb szolgáltató, újabb sztori), aztán megpróbáltam a kosztolányira érni hamar (nem), de aztán végül ez is jól alakult.
bekukkantottam a sz.m. utcai bioboltba, és megállapítottam, hogy a biocuccokból is tömegtermelés van, láttam igazi narancsbőrt, költöttem is egy keveset (tényleg egy keveset), és itthon még az is kiderült, hogy hiába a csábítás, mégiscsakcsupán azokat vettem, amik a listámon is szerepeltek.
és mentem barátnőtalálkozni egy narancslé mellett, és beszéltünk óvodákról meg gyerekekről, meg ilyenek.
itthon pedig várt a zuram, meg egy (új fícsör) visongó gyerek (nagymamáékkal töltött nap, szevasz, igazán kíváncsi vagyok, ezt hogyan sikerült megtanítani neki, nem könnyű - szerintem)
és én meg most kétnest hallgatva kutya fáradt vagyok.

öreg szem

hát én már elszoktam ettől az éjszakai kukurikútól, de a fogak már csak ilyenek, kukorékolnak, amire aztán előbb-utóbb mindannyian fölébredünk, és persze egy kivételével mindnyájan vissza is tudnánk aludni, de az ilyen fogkukorékolásoktól amúgy kedvesen és rettentő álmosan darvadozó családtagokat nem lehet ugyebár magukra hagyni a problémával.
így történt, hogy ma nem mentünk, ahová alig megyünk, mert minden vasárnapra virradó éjjel történik valami, mitől mindannyian elalszunk, így lehetett, hogy a dédiérkezéssel párhuzamosan mentünk csak ki a kertbe, s lett húszperces a levegőzés a csodaidő ellenére, hogy a gyermek délután simán három órát horpasztott és ébreszteni kellett, ilyenek.
nem, ma éjjel nem akarok kukorékolást.
(és azt meg csak értelmezés-képpen írom ide: ez még mindig az ötödik fog)

az úgy zajlik

avagy a lopás margójára.
tehát. háromésfél hónapnyi bősz és kitartó telefonálgatás, levelezés, tpontbanvitázás: alleszcuzammen időpocsékolás (virtuális értelemben, mert végül valamilyen célt elértem hát) után jelenleg a téhóm lóg nekem 1610 magyar forinttal, melyet majd nyilván egy hónap múlva "jóváír" a számlámon.
nem fizetnek ezen ügyben késedelmi kamatot (naponta ez, mint megtudtam - tőlük- kettő forint volna). ezzel ellentétben azon alkalommal, midőn havonta 18000 forintos számlákat kellett volt fizetnem, mely úgy állt föl, hogy előzőleg fél évig elfelejtettek számlát és csekket küldeni (viszont az egyenlevélből kiderült, sokadmagammal nem kaptam azt), tehát akkor voltam olyan gázos ügyfél, hogy az egyik aktuális 5900 forintot 4 nap késéssel fizettem be ebből, így hát rámvertek 8-at, mint késedelmi díj.
*
hasonló történet, amikor átszámolom, mekkora lehet csak a szimpla ügymeneti nyeresége mondjuk az ótépébankenyertének, ahogyan péntekről hétfőre nyílólag (reggel 7 óra körül, ugye) könyvelik csak el mondjuk a péntek délutáni utalást / vásárlást.
ezen kívül ahogyan fölszámítják az ingyenes kp felvételi díjat, majd úgy uszkve egy hónappal később "jóváírják".
de például a banking képes mégis olyan csodákra, hogy ma, azaz VASÁRNAP képes _levonni_ a havidíjat, miegymást.
*
jó, tudom, robinhúdi álláspont azt hinni, ezek a vízfejek értem vannak, vagy illuzórikus, hogy máshol jobb (nem). csak a rajtam megfogott összeget váratlanul beszoroztam pár millióval, és mindannyiszor orbitális pénzek jöttek ki, és ilyenkor kérem, nekem viszket a tenyerem, mert párhuzamosan meg a bankok/biztosítók/államok csődbemennek mantrát hallgatom, és hát ha a lerablással nem megy a dolog, akkor hát mivel menne amúgy.
vagy hogy attól nem megy.
ájj, kicsi az én fejem ezt befogadni.

panaszkodás, nyünnyünyü

na nem én. most nem, hehe.
csakhogy idevésem, ma este időmilliomossá tettem magam, és szép sorban meghallgattam az eddig ismert és a mostantól ismert panaszkórusokat innen-onnan a világból, és rendkívül jól szórakoztam.
egyszerűen vicces, ahogyan mások vagyunk, meg ahogyan egyformák.
pl. szentpétervárott a kilences busz pontosan úgy működik, ahogyan a budapesti: az ellenkező irányban mindig pontosan elmegy, de egy sem jön visszafelé belőle, ehhehehhhehe.
*
ja, és majd meg kell tanuljak dobolni is.

hüpphüpp

hát ezt a mai napot nem foglalnám aranyba.
az egészdélelőttös rendrakás és pakolászás és keresgélés (rendrakás következménye és elkerülhetetlen velejárója) után, az etetés-altatást közvetlenül követte ama vendég, akit rég vártam, de csak évente egyszer jön (nem a télapó), és aztán mire belemelegedhettünk volna a beszélgetésbe, gergőke ordítvasírva fölébredt egyórányi alvás után, és amilyen soha nem szokott lenni, abba se hagyta, lovallta bele magát, kifeszítette magát, hüppögve sírt (amit kizárólag a nagy elesések után volt eddig szerencsém megtapasztalni nála), vígasztalhatatlan volt, inni, rámnézni nem akart, és úgy egyórányi belémbújós nyugtatgatás után aludt még vagy negyedórát.
szép vendégség volt, na.
kellemetlen fejfájásomat algopirinnel csillapítottam, de a kellemetlen érzés megmaradt.

rendezkedéseim

volt egy időszak (majd lesz is bizti), amikor naponta attól akadott ki a lelkem, hogy mikor lesz már nekem valaha is időm a bármire.
(ez a mondat a fejemben egyébként szavanként újabb témát hajtogat ki magából)
* van ott például, hogy miként legyünk saját kedvünk megrontói, a problémázással azon (és töltsük is időnk egy jelentős szeletét azzal), mennyi mindenre nem futja mondjuk időből.
* aztán az időn is el lehetne töprengeni, mi is, utálom-e (utálom), hadilábon állok-e vele (hadi, állok), mért nem érti senki, hogy nekem pl segít, ha a lakás óráinak 70 százaléka különböző időmennyiségekkel (4-9 perc, 67 perc) siet (és van, ami pontos), legalább van miért alapból cikizni kedvesen (vagy undokul, de azt meg se hallom), meg hogy tényleg annyi és arra van, mint amire az ember akarja (nem).
* aztán igazából az jutott eszembe (és mintha nem csak gondolatban, de manifesztumként is), hogy nekem asszem soha nem volt elég időm semmire. az elmúlt 20 év nagyjából erről a gigászi küzdelemről szólt, egyszóval az életem több mint a fele az már az életem.
tehát ilyen vagyok.
ezt kihasználva és leküzdve azon kaptam magam a minap, hogy mégis haladok a sziszifusszal előre, tyúklépésenként naponta kiszuszakolok magamból rég bosszantó apróságokat. pitiáner hülyeségeket, amiktől viszont lendületet kapok. pl az, hogy a spájzi polcfurkálás kapcsán lefestettem a csudaszép pucér deszkákat, melyek eddig gyakorlatilag egyedül tartották a polcokon pöffeszkedő befőttlekvárokat, nem nagy ügy. de ez, meg az eddig elheverő polc munkára fogása (és persze a spájzátpakolás) lavinát indított el. egy olyan 'milyen is legyen végül így hat év után véglegesen ez a lakás (kiterjesztve a mindenségre is)'-dolgot, s ez, mint az már megszokott, bennem belül is görgeti előre a kereket, jobban gondolkodom, ilyesmi.
most pl este megragasztottam az ebédlőajtó egérkeékét.
huhhú.

az ash* újabb jelentése

ma tehát összeszámoltam.
bal kezem öt ujjából az elmúlt két hónapban jelentős sérülést szenvedett négy. három esetében a körmöm és az ujjam egy darabja szabadult meg tőlem, egy esetben pedig nagyjából majdnem levágtam az ujjam végét, sebészet stb.
ez százalékos arányban annyit tesz, hogy jelentős mértékű (80 százalékos) biztonsággal állíthatom, amennyiben kés (és egyéb) kerül a kezembe, abból lesz baleset.
és hát kerül.
jobb kezemet is bevonva a vizsgálatba némiképp javítható ez a lelombozó eredmény, ugyanis a mai kettő (különböző helyszínen és tárgyban elkövetett) üvegcserép általi sebesülés 60 százalékosra mérsékli az eddigi kirívó értékeket, közelítve azt a sokéves tapasztalati statisztikához.
a lábaim helyzete hasonló témájú kutatásban nem vettek részt, rájuk inkább jellemző az "állandóan ütődöttnyomódott az egyik ujjam"-szindróma, az elmúlt két hónap kihagyása után (nagyujjakra ejtett kemény tárgy) jelenleg a bal kisujjam csúnya (de már nem fáj).
hát így vagyok.
* ash="andalgó" statisztikai hivatal

fotóműremekek

már jelentek meg (jogosan) a régmúltban elégedetlenkedő hangok a fotóim tartalmát, gyakoriságát, illetőleg technikáját(lanságát) illetően, ám mit tegyünk, ez is olyan, mint a szolgáltatásos felirat (az a jólolcsóngyorsan-féle vagy), az énségemet megspékeli ugyanis ez a klassz kis mobiltelefon, mely kizárólag kiúsztatott alakokat képes megörökíteni: íme hát néhány pillanatkép a havazásosdinkból.
első képünkön azt a hóember(nekafelé)t és kizárólagos tulajdonosá(naka harmadá)t láthatjuk, mely a múltheti havazáskor épült kifejezetten ama kiskorú számára, mint azt írtam tán: volt nagy kuncogás és hangos röhögcsélés gyermek részéről a hóépület láttán (majd anyukája részéről titokban/blogban, midőn a kedves nagypapa fölkapta volt, és árnyékba állította, maradjon csak meg a lapátkezű, botfülű, kőorrú törpe - meg is maradt, jelenleg lapátját elejtette már, ugyanígy az orrát, s áll rajta vagy 6 centi friss hó, de áll, rendíthetetlenül)

eme következőn látszik kiskorú (másikharmada), amint a ma frissen épített hócica feje tetejére biggyeszt beazonosítatlan hótárgyakat, ám, mivel kép, nem hallatszik abbéli szörnyülködése, hogy há' ez hideg, de mér'?! az ábra persze azt sem mutatja, milyen vidám és jólépített cica ez.
(csak mint mellékszál, érdemes ide megjegyezzem, az említett gyermek pont a napokban jött rá, a sicc! mivoltára, azt már meglevő kifejezéstárából a hess!-sel helyettesíti, amint meglát bármilyen macskaformájút. (onnan veszi, hogy azanyja nemrég az ablak alatt ordibáló macskaegyedekre siccelt határozottan (elég hatásos, amúgy, ahogy csinálom), és ez annyira meglepő volt, hogy egyben meg is kellett tanulni. amúgy a macskákat kedveli, jelenleg csak plüssmacskája nincs, mindenmásból van. zárójelek be.

és a mai séta része volt a szomszéd havas utca átgyaloglása is, csak mint naplózva a távolságot.