volt egy időszak (majd lesz is bizti), amikor naponta attól akadott ki a lelkem, hogy mikor lesz már nekem valaha is időm a bármire.
(ez a mondat a fejemben egyébként szavanként újabb témát hajtogat ki magából)
* van ott például, hogy miként legyünk saját kedvünk megrontói, a problémázással azon (és töltsük is időnk egy jelentős szeletét azzal), mennyi mindenre nem futja mondjuk időből.
* aztán az időn is el lehetne töprengeni, mi is, utálom-e (utálom), hadilábon állok-e vele (hadi, állok), mért nem érti senki, hogy nekem pl segít, ha a lakás óráinak 70 százaléka különböző időmennyiségekkel (4-9 perc, 67 perc) siet (és van, ami pontos), legalább van miért alapból cikizni kedvesen (vagy undokul, de azt meg se hallom), meg hogy tényleg annyi és arra van, mint amire az ember akarja (nem).
* aztán igazából az jutott eszembe (és mintha nem csak gondolatban, de manifesztumként is), hogy nekem asszem soha nem volt elég időm semmire. az elmúlt 20 év nagyjából erről a gigászi küzdelemről szólt, egyszóval az életem több mint a fele az már az életem.
tehát ilyen vagyok.
ezt kihasználva és leküzdve azon kaptam magam a minap, hogy mégis haladok a sziszifusszal előre, tyúklépésenként naponta kiszuszakolok magamból rég bosszantó apróságokat. pitiáner hülyeségeket, amiktől viszont lendületet kapok. pl az, hogy a spájzi polcfurkálás kapcsán lefestettem a csudaszép pucér deszkákat, melyek eddig gyakorlatilag egyedül tartották a polcokon pöffeszkedő befőttlekvárokat, nem nagy ügy. de ez, meg az eddig elheverő polc munkára fogása (és persze a spájzátpakolás) lavinát indított el. egy olyan 'milyen is legyen végül így hat év után véglegesen ez a lakás (kiterjesztve a mindenségre is)'-dolgot, s ez, mint az már megszokott, bennem belül is görgeti előre a kereket, jobban gondolkodom, ilyesmi.
most pl este megragasztottam az ebédlőajtó egérkeékét.
huhhú.
(ez a mondat a fejemben egyébként szavanként újabb témát hajtogat ki magából)
* van ott például, hogy miként legyünk saját kedvünk megrontói, a problémázással azon (és töltsük is időnk egy jelentős szeletét azzal), mennyi mindenre nem futja mondjuk időből.
* aztán az időn is el lehetne töprengeni, mi is, utálom-e (utálom), hadilábon állok-e vele (hadi, állok), mért nem érti senki, hogy nekem pl segít, ha a lakás óráinak 70 százaléka különböző időmennyiségekkel (4-9 perc, 67 perc) siet (és van, ami pontos), legalább van miért alapból cikizni kedvesen (vagy undokul, de azt meg se hallom), meg hogy tényleg annyi és arra van, mint amire az ember akarja (nem).
* aztán igazából az jutott eszembe (és mintha nem csak gondolatban, de manifesztumként is), hogy nekem asszem soha nem volt elég időm semmire. az elmúlt 20 év nagyjából erről a gigászi küzdelemről szólt, egyszóval az életem több mint a fele az már az életem.
tehát ilyen vagyok.
ezt kihasználva és leküzdve azon kaptam magam a minap, hogy mégis haladok a sziszifusszal előre, tyúklépésenként naponta kiszuszakolok magamból rég bosszantó apróságokat. pitiáner hülyeségeket, amiktől viszont lendületet kapok. pl az, hogy a spájzi polcfurkálás kapcsán lefestettem a csudaszép pucér deszkákat, melyek eddig gyakorlatilag egyedül tartották a polcokon pöffeszkedő befőttlekvárokat, nem nagy ügy. de ez, meg az eddig elheverő polc munkára fogása (és persze a spájzátpakolás) lavinát indított el. egy olyan 'milyen is legyen végül így hat év után véglegesen ez a lakás (kiterjesztve a mindenségre is)'-dolgot, s ez, mint az már megszokott, bennem belül is görgeti előre a kereket, jobban gondolkodom, ilyesmi.
most pl este megragasztottam az ebédlőajtó egérkeékét.
huhhú.
3 megjegyzés:
Hajrá! :)
Jelzem: nálunk se nekem nem volt, sem páromnak NEM ELÉG AZ IDŐ. Most én már nagyon ráérek, de ez meg nem azt jelenti, hogy ne lenne rendetlenség körülöttem. És én is utálom.
Mindig tüzet fújtam, ha valaki előjött ezzel a közhellyel, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, mert ez egy orbitális baromság. :(((
ugye?!
Megjegyzés küldése