olyan törékeny minden nap.
a napsütéses reggel meg a havas táj most azért mégiscsak egy csuda volt reggel (ha a 9 órás kelés után beszélhetünk még reggelről), úgy néztünk ki, mintha a Tátrában néztünk volna ki, és az jó volt, hóborítás, miegymás, ezek nekem nagyon szépek, jöhet bármikor (de ezt már tudjuk).
aztán a séta is a boltba babakocsistul is kalandos volt, jobb kéz gyereket húz, bal kocsival szenvedve tol, dombnak föl, hó jég szél és napsütés, mégis jó, nah, látni hogy ez a kölök is nagy havas lesz, indult volna bele, pedig nem egy beleindulós. és mire hazaértünk, már a hóember is készen várta (büszke nagypapa vezetése mellett tekintettük meg alvásidőben, ahelyett, gyermek kuncogott (!) és nem mert hozzányúlni, csak mikor már a mosolygósra ivelést a szájhoz illesztettem, meg a botfület is beleszúrtam (érted: bot fül!), aztán meg a papája is kitett magáért, ahogyan fölkapta a hóembert váratlanul, és sürgősen az árnyékba vitte (10 m), hogy meglegyen még holnap is, mint tudjuk, plusz beígérte, hogy jövőre csak ők ketten, de fognak építeni újat nagyot.
és aztán a délután eltörött, mert vannak egyesek, akiket bántanak, és nem tud az ember lánya tenni semmit, és rossz nem tenni semmit, csak elviselni, rossz.
és a kétnapja föladott, további munkához fontos fontoslevelek sem érkeztek meg hétfőről máig elsőbbségi ajánlottan, és a csudába, és dühös is vagyok, és holnap kilesem a postást, mert most gyanítom, ő a ludas, pedig épp hétfőn mutattam g-nek, hogy na, az egy rendespostásbácsi.
és egész nap minden beszélgetésbe beszüremkedik ez a válságnak nevezett adó és hadisarc és rablás és kizsákmányolás, a kisemberekkel kifizettetése a lufinak, amit a Földszintű/i vidámparkban vettek egyesek, és most a kijáratnál nyugodtan tojnak rá, hogy elrepül(t), és megint szorongok kicsit egy sort, hogy mi lesz itt meg akárhol (igazából az ittre vonatkozó akárhol), és hát most így vagyunk.
a napsütéses reggel meg a havas táj most azért mégiscsak egy csuda volt reggel (ha a 9 órás kelés után beszélhetünk még reggelről), úgy néztünk ki, mintha a Tátrában néztünk volna ki, és az jó volt, hóborítás, miegymás, ezek nekem nagyon szépek, jöhet bármikor (de ezt már tudjuk).
aztán a séta is a boltba babakocsistul is kalandos volt, jobb kéz gyereket húz, bal kocsival szenvedve tol, dombnak föl, hó jég szél és napsütés, mégis jó, nah, látni hogy ez a kölök is nagy havas lesz, indult volna bele, pedig nem egy beleindulós. és mire hazaértünk, már a hóember is készen várta (büszke nagypapa vezetése mellett tekintettük meg alvásidőben, ahelyett, gyermek kuncogott (!) és nem mert hozzányúlni, csak mikor már a mosolygósra ivelést a szájhoz illesztettem, meg a botfület is beleszúrtam (érted: bot fül!), aztán meg a papája is kitett magáért, ahogyan fölkapta a hóembert váratlanul, és sürgősen az árnyékba vitte (10 m), hogy meglegyen még holnap is, mint tudjuk, plusz beígérte, hogy jövőre csak ők ketten, de fognak építeni újat nagyot.
és aztán a délután eltörött, mert vannak egyesek, akiket bántanak, és nem tud az ember lánya tenni semmit, és rossz nem tenni semmit, csak elviselni, rossz.
és a kétnapja föladott, további munkához fontos fontoslevelek sem érkeztek meg hétfőről máig elsőbbségi ajánlottan, és a csudába, és dühös is vagyok, és holnap kilesem a postást, mert most gyanítom, ő a ludas, pedig épp hétfőn mutattam g-nek, hogy na, az egy rendespostásbácsi.
és egész nap minden beszélgetésbe beszüremkedik ez a válságnak nevezett adó és hadisarc és rablás és kizsákmányolás, a kisemberekkel kifizettetése a lufinak, amit a Földszintű/i vidámparkban vettek egyesek, és most a kijáratnál nyugodtan tojnak rá, hogy elrepül(t), és megint szorongok kicsit egy sort, hogy mi lesz itt meg akárhol (igazából az ittre vonatkozó akárhol), és hát most így vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése