suhanó mák

vagyishogy suhanó napok. dehát minden nap egy ma. tehát így suhanó mák.
mégha olyan furin hangzik is.
a tegnapi mát egyes férjek otthondolgozással töltötték, ami valójában otthondologzással is telt, csak egy kis házi ezaz is belefolyt, mint a fürdőablak további tuningolása (melytől annak állapota lassan tovább romlott - értsd: egyre jobban vizesedik a köze, erőfeszítéseimet még nem koronázza siker, így csendben utálgatni kezdtem ezt a lyukat), de azért jobbára átlagos itthonugrálós napom volt, előző napi hónyúl és hócicák kipurcantak, magukból csak két pár fület, egy farkincát és pár bajuszfenyőtüskét hagyva, melyet gyerekem méla pöckölgetéssel nyugtázott.
a mai mát vendégnek menéssel töltöttük: látogattunk dédit, majd látogattunk egyiknagyit (nagyjából egy emeletet mentünk lefelé). gyermekünk mindkét helyen előadta a szokásos szégyellős hörcsög-viselkedést, melynek időtartamát semmilyen anyai (akármilyen) ravaszkodásra sem hajlandó csökkenteni. igaz, kisgyerekekkel szemben nem ilyen ódzkodó. csak valahogy mostanában kevés a kisgyerek itten.
a holnapi ma is hasonlóan zsúfoltnak ígérkezik, megspékelve egy betegségbe haladó férjjel.
legyen már hétfő, ehhehehe. (teoretikusan)

sírni

okít az élet, mégha szőrmentén is.
van ez a joshibarat, vagykicsoda, tévépszichomókus, eléggé okosan beszélget a bárkivel, csak kár hogy a két reklám közé ékelt 15 p beszélgetés nem túl hiteles pszichotalálkozó, de mindegy is, kell - nagyon kell, hogy az emberek döbbenjenek meg azon, a mókusokkal való találkozó nem félelmetes, sőt mit több, jó és hasznos is lehet.
uff.
amiről akartam írni, az inkább a kisfiú, kinek a máján kívül talán a tüdeje (?) volt, ami transzplantációra várt, és én néztem, és sírtam és sírtam, mert nagyon régen nem láttam kisgyereket ilyen elkínzottnak, fáradtnak, és szerintem az irigyhónaljmirigyes áloménekes is csak ott döbbenhetett rá, hogy ő most micsoda reményt/örömet/jó hozott, amikor meglepték vele a srácot.
bárcsak.
bárcsak

summa

végül kijött az, hogy durván fáradt vagyok, kummulálódott az elmúlt hetek éjjeli kukorékolása, hajnali örökmozgása és a pluszban vállalt dolgok.
a hétvégét meg csak szépen vészeljük át, egy dédilátogatás, egy iderokonság meg egy odanévnapozás, és huss, már itt is a hétfő.
négynapos hétvégékről álmodozom most is, pedig hát én csak lógatom itthon a lábam, vagy valami hasonló-

dokinénik

ez a fogorvosnéni is egy csuda volt (majdnem azt írtam, csudapofa), bár én jártam volna ilyenhez, akinek nem baj, ha a váróban a fejét vállamba fúró gyermeknek addig kell udvarolnia, míg eme gyermek engedi, hogy ama dokinéni finoman belelessen az összeszorított ajkai között a csorba fogacskára, majd kijelentse, minden rendben van, nem csinál semmit.
és hogy minderre rászán egy jó bő negyedórát, asszisztensnénistül, és még ő van elolvadva ama gyermektől...

volt egyszer....

volt egyszer egy olyanom, hogy a régiblogomban összegyűjtöttem hó-val kezdődő szavakat, nem egy nagy durranás, de akkor jól esett (esetleg egyszer idelinkelem, de ahhoz 2 évet el kellene olvasnom, azt meg ugye)
a mai nap (és e későbbi énem) téllel kapcsolatos szava ezekkel szemben a sókarima.
mint afféle szexepilje az urbánus télnek.
(jegyzem meg nyafogva)

barátos

van az úgy, ugye, hogy az ember régnemlátott régnembeszélt barátnője az eszébe jut (nem egyszer) és kedve szottyan az embernek olyankor elengedni egy telefont, melyet a másik végén egy barátnőanyuka vesz föl, és akkor az embernek az az érzése támad, hogy nem, nem 19 év, csak pár nap telt el azóta, hogy hasonló módon (csak éppen mondjuk aznapazosztálybanlátott / -beszélt) barátnőjével csacsog telefonon két órát, csakúgy, mint régen, a mindenféléről, álomittas hangon végül (jó, én nem, én az vagyok, akit a dolog egyre jobban fölvillanyoz, s még órákig bírnám).
ez volt most, közös töprengés, virtuálisan, s már csak az kéne, hogy a leckékkel a hátimban (akkoriban néha tarisznyával és néha lecke nélkül, bár az ritkán) holnap reggel a fogdokinéni helyett a gimibe menjek.
meglepődnének, amennyiben gergőt is vinném magammal.
nem leszek már soha-soha gimis.
viszont abban a reményben élek, hogy lesz még sok-sok 19 év, s akkor is fölhívhatom őt majd mindig, mindig.

(ha)HÓ

szóval tegnap este megvolt a rég várt élmény: a gyermekkel együtt elköltött húszperces havazás.
neki is az első havazása volt, nekem is az első gyerekkel havazásom volt, így hát mindnyájan jól járni látszunk.
a hó jó, amikor esik, s még nem olvad. minden más kontextusban nem poén, de addig egy csoda.
lassan itt az ideje egy szánkónak, vagy mi.

csorba

azt meg csak ma láttam meg (én nem tudom - mindennap nézem pedig), hogy a foga, az első, a legelső, az is kicsorbult. hiányzik a csücske, éles, sarkos lett, mehetünk dokihoz.
jó, hogy először tejfogak vannak, véleményem szerint pont az ilyen dolgok céljából lett ez jól kitalálva, akárhány macera is van velük amúgy.
de hova megyünk. és mikor. ejj.

estéink

a lassan 16 hónapja mindennapos esti rutinunkat fölváltottuk tegnap este az 'itthon hagyjuk a gyereket egyes közeli rokonokka'- gyakorlatlanságra, miközben minket elkap a hóvihar, a dunapartra keveredünk, jégen botorkálunk, és egy négyszázpluszfős vacsoraésegyéb kicsit feszengő részesei vagyunk, miközben az, kire félóránként gondolunk, vígan éli világát, nagyszülei kénye-kedvét keresik, leolvassa a habtapira a larussz-könyv nagybetűit, és prímán érzi magát, majd minden gond nélkül megy fél10kor aludni.
így zajlott az életünkben első _külön_ esténk.
a reggelünk viszont félhatkor indult, midőn gyermekem fölneszelt a betakarásra, rémült nyöszörgése olyasmi jelentéssel bírt, minthogy anya??, majd a következő negyedórát a nyakamat ölelve töltötte.
hümm.

régi csibészek

ma végre eljutottam arra pontra, midőn asztalomon termelődő és rekreálódó káosz fölszámolását volt bátorságom választani a napok (hetekhónapokévek) óta gyülekező vasalnivalók helyett a gyermek alvásidejében.

pillanatnyilag félrend uralkodik a plázson, ez persze jó. egyik elem ebben az átirkált könyöklő, érdekesen zsugorodtak a régen fontosnak ítélt firkák érdektelenné, s az így felszabadult nagy területre akkor most megint irkafirkálhatok, juhhé-

(ezt egy joghurtpöttyel már el is kezdtem)

de fény derült arra, hogy a kéthónapja lehalászott telefonszámait r-nek most akkor van alkalom kipróbálni, vajon van-e / ő van-e a vonal másik végén.

van.

azért az jó dolog, amikor sokszáz év után fölhívsz valakit, s azon túl, hogy nagyon örül, és nála azt is lehet tudni, hogy tényleg gondolt rám mostanában sokat, ha egyszer azt mondja, szóval az a legjobb, hogy tudjuk és ott tudjuk folytatni, azon a dúr-on (háhá, húron), ahol akkoriban abbamaradt.

csuda, ezt még kicsit ízlelgetem.

(áhh, a ma hajnali négyórási kelés nem is érdekes, meg a reggeli és alváshelyettesítő újabb téhómhívás sem, csak esetleg az, hogy a nagyáruházas bevásárlásomat toligában csücsülve követő g ma minden harmadik szavam leutánozta, azzal szórakozott. ja, meg azzal, hogy időnként elordította magát nyilvánosan.

mármint amikor a kisegér ordít.)

naszóval

gyermekünk ajkát ma a következő szavak hagyták el (mely tünet tegnap még nem volt így észlelhető): cica, tükör, tető, papa, apa.
ezen kívül megdöntötte a huncutcsibészségi rekordját is a szemtől-szembeni bújócska kategóriájában, etetőszékében ülve velem szemben, arcomtól 20 centire elfordult, majd onnan kukucskált vissza a szeme sarkából.
az ilyenek miatt amúgy folyamatosan úgy van már, hogy meg kell zabálni.
és ma még rosszalkodni is elkezdett (anyánk direkt rugdosása pelenkázóról)
de a pelenkázón történnek a legnagyobb csudák is, mint például a tegnapi lepisiléses kifakadásom után (valójában csak morcos lettem tegnap, hogy ájj, már megint, és csak elmondtam neki, hogy azért hosszútávon örülnék, ha ilyen esetek _előtt_ szólna, nem utána, hogy Ö (bili) meg hogy pisi lesz) és akkor ma kétszer szólt előtte, és rácsüccsent a bilire, és termelt, szóval ez egy csuda, minden alkalommal szóvá is tesszük neki, meg el is mesélem jól, és akkor mindenki örül.
és ma volt az is, hogy újabb betonrabucskázást produkáltunk*, így gyermekünk orra ismét lazúros, perpill a homloka is, és kikészültem ismét (ez pl most a totális szellemi fáradtságomat hozta)
*a többes szám a közös produkciót jelenti, először én estem le majdnem, aztán jött ő a végtelen bátor lelépőgyerek, csak a betontenger közepén éppen pont lépcsőket felejtett el a kubista tervező illeszteni (csendben utálom a rendszert, hallod)
egy szó mint száz: itt jelentősen pörögnek a szürke hétköznapok, igazából nincsenek is, csak a hogyvagy kérdésre ezt olyan nehéz értelmesen elmesélni, szóval ezek a hétköznapok olyan kristályvázásan csillognak-villognak, öröm, rötyögés van bennük sok. (alvás nem)

sétálunk, csüccs

ma meg szépen legurultunk a nagyforgalmú út mellé, megálltunk egy buszmegállóban (gyermekkézben -bizakodásiból most már mindenüvé így indulunk el- lapát), és akkor az ott maga volt a kánaán. egyrészt szemben velünk markolózott egy traktorlábú, előttünk buszok álltak meg, a kettő között pedig kisebb-nagyobb teherautók haladtak el minden irányba. csak villamos nem jár erre, de a megoldást könnyű volt megtalálni: midőn beteltünk (én, tem) a látvánnyal, hát szépen elgurultunk a vonathoz, leültünk-álltunk a padra és a szép novemberi napsütésben bambulásztunk. arra éppen kamion járt, varjak, meg egy nagy busz gyerek, és a másodiktól kezdve Gergő sem utálta már annyira a vonatokat.
jó és még fárasztó is volt.
aztán hazajöttünk, és ő még virágokat kívánt szaglászni, csuda vicces volt a manóságos virágszaglászó gyerekecske, miután a legutóbbiakig a virág csak mint téphető elem jelent meg a látóterében, de valószínűleg anyósomék (kik erre mondhatni rásegítették, hehe) nyilván megunták a tépést, és megbeszélték vele, hogy azok a szép izék szagolandók.
és g egy szófogadó, pedáns gyerek, most este gyakorlatilag szólás nélkül elpakolta a játékait. ez mondjuk engem már kicsit meg is szégyenít :)

babát hordani

ezt a képet innen vettem a babahordozó hét képei közül. egyrészt mert jól esett nézegetni a képeket ismeretlenül is, másrészt mert ezen a képen valami tündéri csudát láttam, ami megnevettetett.

ésvajon

és vajon lesz-e hó?

negyedöt

ja, ma negyedötkor indítottuk a napot egy kellemesen átaludható éjjel után, igaz, nekem ez egy kicsit korán volt, de gyermekemnek nem, örülök a vitalitásának. nyilván ő most pótol, így történhet, hogy én itt darvadozom. (imádom ezt a szót)
másrészt a szokásos korszakot illető elnevezése is megszületett az éjjeli kukorékolások kapcsán: fogaskakas.
és még:
tegnapi kishaveros találkozót is ejtettünk meg a játszón az orkánerejű szélben (akkor volt muszáj már hazaindulni, midőn a homokozó is belerepült a szemünkbe), mely találkozó alatt g megint hozta az új arcokkal kapcsolatba hozható formáját: tökéletes mufurcot alakított.
s midőn este ama kedves apukának eztet mesélém, és ahhoz a részhez érék, miszerint gyermekünk erősen _mufurc_ képet vágott, az említett gyermek hangos röhögésben tört ki. van füle a szavakra, hehe. utána este ezzel szórakoztattuk egymást, én mondtam, ő rötyögött, amin én rötyögtem. és viszont.

péndz

az például hogy van, hogy én rettentően utálom az ötforintosokat (meg a tízes érméket is), ellenben semmi, de semmi bajom nem volt a másokat őrületbe kergető egy-kétforintosokkal?
olyan vaskos a pénztárcám tőlük (noha a vaskosságnak ama másik vetülete nem zavar ám), hogy zsebrevághatatlan.
ja, csak úgy eszembe jutott.
vasalás helyett.

előzőelőtti pószt

szóval az előzőelőtti pósztomban az a problematika, miszerint hogyan alszik a gyerek, az csak egy dolog.
a kettes dolog részemről az a bizonytalanság, hogy vajon ebben az új helyzetben, miszerint nem bírom kialudni magam, és a gyerek sem piheni ki magát, és mostmár elég ebből, és hogy időnként tehetetlenkedem, és semmi ötletem nincs már a további helyzetkezelésre, mit tehetnék adekvátan.
nálam az van, hogy én úgy vagyok kreatív elme, hogy látokhallokolvasokestébé valam/kit, és abból kiindulva alkotok valami mást /többet / egyebet / újat / rám adaptáltat.
ha letromfolódom, márpedig az elmúlt időszakban talán kicsit túl sokszor tromfolódtam le, mert itt a valóságos világban körülöttem azért sokan általában jobban tudják a mindent, olyankor itt, a virtuálisban kummulálom a dolgokat és írok egy általános lelkizős / morgásos / nyavalygós pósztot.
ezért kérem drága olvasóimat, hogy ne vegyék más ingét magukra, ha valami nem kóser, azt úgyis visszakommentelem.
viszont továbbra is jól esne az egyes számú probléma mások általi megoldásainak elmesélése...

huzat

a szeles idő, mint annyi más helyen, itt is eszméletlenül érthetetlen dolgokat produkál.
a mi házunk egy fizikai rejtély.
van ez a hozzáépített rész-dolog, melynek van egy északi tűzfala meg keleti ablaka. ezt végtelen bölcsességgel (pikírt vagyok, figyeled) kineveztük (lelkesen, hisz a ház szigetelve lett pár éve) hálószobának (jelenleg gyerekestül). ez a helyiség a következőképpen néz ki: felülről lapostető, északról északi tűzfal, keletről régi típusú kétszárnyas duplaablak, alatta finoman szólva gyengécske radiátor (öntöttvas, de ez valamiért kevés neki), faredőny, délről a régi+új főfal (úgy 40 cm), nyugatról a konyha (egyetlen lapradiátora a szekrénybe zárva) és a kamra (melynek szellőzője a mínuszba nyílik, amennyiben mínusz van, s mely hűvöset amúgy a lekvárok &co eléggé kedvelnek), lentről meg az előszoba, fürdő. ez mondjuk az alulfűtöttséget megmagyarázza (legalábbis nekem, ki épp egy kisgyerek klimatizálási projektjén dolgozom), de
azokat a huzatokat, melyek a szobában LÉTEZNEK, hát azokat nem.
döbbenten szoktam tehát ilyen kinti szelekben a fülemre húzni takaróm, mert szabályosan lobog a hajam (apró stilisztikai túlzás).
hát így.
hess, szél.

ahhalváhhásss 2

múlt éjjel az édesapja találékonyságának (és józanságának) köszönhetően két és fél jó alvást könyvelhettünk el magunknak, kettőt, mert ők végül jót is aludtak, fél, mert én ilyen alkalmakkor csak félébren alszom, s mint olyan megint megtaláltak a profetikus háborús álmaim, pfujj, de végül sokkal kialvottabban ébredtünk és például már nyolckor, ami aztán csoda is.
az édesapja találmánya egyébként triviálisan hang(ozna)zik, ha nem egy 15hóaposról volna szó, miszerint az én egyórás tutujgatásom, visszaaltatásom után bizonyíthatóan mélyen alvó gyermek szeme 10 perc után kipattant, szokásához híven fölpattant, bennem meg elpattant egy húr, és közöltem kis családommal, hogy márpedig ez a g ágya, az az anya ágya, g itt, én ott alszom, nincs apelláta, melyre gyermek ordító sírással válaszolt, ám mire visszaértem a szokásos éjjeli zarándoklatomról, g letett fejjel aludni tűnt.
hümm, gondoltam, ilyenkor
azért triplán duplán jó, hogy a harmadikunk pont a férjem.
beosonván ágyamba gyermekünk ismét eljátszotta a szenvedő kiskakast, fölpattant, míg én a takaróm alá bújva mantráztam magamban az 'én nem, én most nem, nem, nem, én alszom'-ot, mire a párom _elmondta_ g-nek, hogy akkor most alvás van, tedd le szépen a fejed, feküdj le, és aludjál, anyaapa szeret nagyon, és erre g így tett. majd úgy tett, mint ki alszik. aztán nem, de akkor az édesapja megint győzködte egy sort, s végül, sok kis dobálódás után tényleg elaludt, fejletéve.
hát elég jó húzása volt a dolognak.
merthogy az elmondás a mi ágyunkból elmondva történt.
a csuda tudja, vajon ment volna-e ez hamarabb máskor.

aztán azt is a csuda tudja, vajon hogyan is van ez az altatás/alvás dolog.
mert ugye eddig mindenkinek volt valami jó kis lekezelő megmondása, hogy mi nem jó abban, amit én/mi csinálunk, egy olyan ti még nem alusszátok át/fekszik le magától/mért nemhagyjátok ott sírni-típusúja, esetleg egy hát mi együtt alszunk, nem emlékszem, hogy lett volna ilyen gondunk mondata.
a gyereknevelésben nyilván tényleg az a legnehezebb, hogy ha és ahogyan az ember elrugaszkodik a mások/maga tapasztalatától, de
de azért néha jól jön(ne) egy löket, csak egy pozitív mondat, valami meglátás a nálunk aktuálisról, vélemény, ami felemeli és megcsodálja a jelenlegi metódust, nem sárba tapossa, és azt sugallja, áhh, ez jó, vagy jó lesz, csak itt még egy kicsit fényezzetek rajta, vagy hogy nálunk ez a momentum úgy alakult, hogy, és azt csináltam/csinálnám másképp-
ez még nem elkészítési útmutató, de egy recept, és én a receptekből úgyis mindig kiveszem / átteszem, ami nálunk működik.
(így van pl, hogy nálunk a pörköltben egy kanálkányi hagyma van összesen jelen, vagy hogy múltkor a barnamártás receptjéből kiváló vadasmártást készítettem nulla előtanulmánnyal.)

ahhahaaaalváááhhháhááás

ja, azt ideírom, hogy gyakorlatilag egy kivételével máfél hete minden éjjel nem alszunk.
tökéletesen különböző időpontokban ébred sírva, szopi kell, néha elég csak elnyugtatni, visszateszem, miközben már bizonyíthatóan alszik, és a leér a fejének pillaatától max negyed órán belül, de inkább rögtön szem kipattan, és mindegy, mit teszek, vagy mit nem, kb pontosan kettőésfél óra múlva hajlandó/képes/tud elaludni legközelebb.
dilemmatikus, hogy ilyenkor miafrancot csinál egy jóanyuka, én eddig mindennel kísérleteztem, a közös játszadozást kivéve. ma éjjel lehetséges, hogy ezt fogom tenni, mert legalább kínszenvedés ne legyen.
valakinek valami jó lefárasztós benti játék?
és: utálok nem aludni, kezd környékezni a depresszió.