angolul

mesélnék ezekről, de így eredetiben sokkal jobb. sajnos csak angolul tudóknak. hajléktalan emberek vallomásai egy olyan hely kapcsán, aminek a segítségével meg (vagy vissza?)változhatott az életük. nem tudom ideszúrni, csak a linket, de érdemes minden rövid szpotot végighallgatni.
nekem most nagyon sokat jelentett ezekre rátalálnom.
http://www.crisis.org.uk/success_stories.php
meg még egy.

széttör

széttöredezem attól, amikor kétfelé kell egyforma janus-arcot mutatni, mindenfelé kedves lenni, de egyúttal cinkos is, meg engedelmes alattvaló, meg hű szolga és egyben okos erős ügyes.
a biztosítékot ilyenkor olyanok verik ki, amikor egyes érkeztetett nőrokonok a bilizéstanítást kezdik el rámerőltetni, terveimhez képest korábban, mint akarnám (értsd: lenne rá energiám), miközben a szabatosan kifejezett nemtévézünkkel szemben általam gyühhhühülölt jajdearanyos rajzfilmekkel múlatják az időt a gyerekemmel dumcsizás helyett.
nem utolsó sorban felvételről.
csak hogy legyen további idétlenség, amit a nemkevéssé kismajom gyerekem követhet immár.
nem kellene komolyan vennem, az egyik agyféltekém tudja valahol, de a fatális másik ordibál neki, hogy kuss, kus toá, akkor is igazad van, ha ezt nem akarod, jól akarod, hogy nem akarod.
hihetetlen, hogy mennyi kényszerpályát kell állandóan elhárítani, elszenvedni, megélni mostanában.
olyan ez, mint a térdig érő olvadós-jeges hóban menni sétálni a fáradtgergővel. nonszensz. mindenre egyszerre figyelnem is lehetetlen, és nonszensz azt is hinnem, egyszer végre lesz valami kis szünet, majd veszek levegőt. veszek én a tudodmikor.
pont. levegő kifúj.

ott álltunk

ott álltunk a farkasréten, farkasréten állni szép, de rossz, mindig, és csak az dobolt bennem, hogy miért pont ő. hogy miért ilyen kevés. hogy miért ilyen hamar. hogy azt a melegséget és odafigyelő szeretetet vajon honnan vette. hogy lesz-e fönt találkozónk, ő is-e meg én is-e.
T nem közeli barátom volt, de közeli barátom volt mégis. most odakerült ő is, a személyes pantheonomba, a megemészthetetlenül hiányzók közé.
bár amikor -épp libasorban álltunk a térdighóba vájt járatban- fölnéztem a sír fölötti kopasz fára, hallgattam a pap kántálását, egyszer csak mintha ott lógázta volna lábát az egyik ágon, azzal a bizonyos kedves, valódi mosolyával nézett volna ránk, igen, akkor ott egy pillanatra jó volt-

ájlávjújújúúú

agnusnál találtam.

uhh, kedd volt

minden kedd a dolgozós nap, meg most minden nap hoz valami új mosttegyemmeggyorsant.
türelmesen viselem ezeket a napokat, aztán majd lesz jobb is, ott, a márciusban, de ez persze nem komoly.
amúgy elkészült a közös családi projektünk is, lesz kép meg minden. olyan svédes műanyagdobozokat tartó polcot szerettünk volna, de akárhogy is néztük, nem bírtuk megvenni a svédeknél kapható háromféle verzió egyikét sem. merthogy ugyanannyinak tűnt a munka vele, mint a brendnyúval. ezérthát a drágám nekiállt és szépen kiszámolta, levágatta, összecsavarozta, lefűrészelte, lecsiszolta, ráhelyezte, aztán jöttem én, a pácoló és lakkozó csapat. és most itt áll a nagyszobában, pontosan odafért, odapasszol, és még a gyermekünk is örült neki, ezekkel a szavakkal: "micsoda fantasztikus meglepetés!"

sehogy

visszautalva erre a bejegyzésemre elmondhatjuk:
SEHOGY.

haliHÓ

hózuhogás kicsit alábbhagyott, olyan 35-40 cm áll itt körül. kivéve, ahová lapátoltuk, mert ott gergőnagyságú. lapátoltunk és söpörtünk, és én közben bikficre gondoltam, hogy vajon ott mekkora, és hogy megy-e a hóhányás.
meg arra gondoltam, hogy ha az ember azt tehetné, amit a szíve(m) diktál, akkor tuti, hogy hozzá sem nyúlnánk, csak egy keskeny ösvényt lapátolnánk, és csak nézelődnénk, és hallgatnánk a csöndet, a puha hócsöndet, ami évente négyszer, ha van, és ami még jobb, mint a békávésztrájkcsönd, és megvárnánk, míg elolvad, addig nem is mennénk sehova messze, megvár minden úgyis, fölélnénk az éléskamrát, este együtt olvasnánk a kislámpánál, beszélgetnénk sokat-sokat, tervezgetnénk, éjjel jól kialudnánk magunkat, és majd tavasszal, a sok elfolyó hóolvadékkal együtt indulnánk csak a dolgunkra.
andalgó álomvilágát hallottuk, uff.

ember

szintek meg mindenmás

olyan szinten vagyok fáradt, hogy azt érzem, mintha tolnám magam.
tolom fölfelé a szemhéjam, a levegőt az orromba (néha komolyan elfelejtem), tolom ki a szavakat a számon (amitől persze vagy hadarok és nem jönnek ki, vagy kijönnek, csak másképp), tolom magam, hogy egyek valamit, ha már egyszer élek, tolom magam, hogy ne ordítsak föl semmi nekem nem tetszőn (csak mert mért ordítanék), tolom magam a villamosra föl, a másik helyre át, az egyik helyről/dologból ki, a másikba be/át/neki.
és akkor olyanokon vitatkozik velem x, hogy azon a lapon nem vagyunk fönt, meghogy... áhh, ez nem is érdekes.
már második éjjele, hogy félnégykor megyek aludni, nyilván ez is közrejátszik ebben az eltolt pár napban.
volt egyszer egy idős nő, olyan takarítósdi volt ez a 'munka', nem egyszer mesélte el, az ötvenes években hogyan kínozták őt, hogy éjjel minduntalan a vaságy szélére kiültették és csak éles fénnyel világították meg és ordítottak rá, ha elaludt volna mégis. nem voltak kellemes történetek.
ha nem is ennyire agresszív, vagy látványos, ami velem történik, ez a túlvállalásosdi azért sok aspektusában hasonlít ezekhez a régi sztorikhoz. még december előtt kezdődött ez a kettőig muszáj fönt lennem-dolog, valami szabadidőt akartam szerintem magamnak, és ez most a munkákkal tetéződött, meg a muszájérzéssel.
nem veszem ezt ám annyira tragikusan, mint most, amikor a szavakat is tolom kifelé a fejemből, mert az állapot hajlamos mániákussá válni, és olyankor egész nap röpülök és csinálom, amiket tenni kell.
csak most, amikor még hátravan egy meghívókészítés (múlt éjjel sajtót tájékoztattam, hehe, ennek legalább volt eredménye) (előző éjjelre meg a londoniszállás volt soron, ami persze még azóta sincs meg, tehát annak is neki kell fussak megint, most emaileket gyártva) (az elmaradt papírozásról meg elfeledtem beszélni is), és persze itt szöszögök a blogba, mert hátha ettől jobb lesz (hm), szóval
most és
itt
sok.
azt meg már említettem még, hogy nem emlékszem, amikor kevés lett volna egyszer?

szállást keresek*

"Minden szoba saját zuhanyzóval vagy káddal hatalom és műholdas TV."
"...és arra törekszenek, hogy győződjön meg róla, minden vendég vidám és emlékezetes marad. "
"Ask for Magda" package

*amúgy szülni könnyebb volt, mint ezt a minden paraméternek megfelelő londoni szállást megtalálni.
VALAKI?

nem és nem

mostanában annyi minden nem sikerül, vagy éppen annyira félre és másként, hogy már nincs is kedvem írni, beszélni róla, gondolni rá.
úgyhogy légypiszok a. most kussol egy darabig, dolgozik és NEM gondolkodik.
botsánat.

azt szeretem

azt (is) szeretem benne, hogy amennyiben aprólékosan meg odafigyelve magyarázok neki, tulajdonképpen mindent megért.
az is rendkívül érdekes élmény, ahogyan kiderülnek a rejtélyes dolgok, mint pl a szerdai hazajövetelünkkor lelkesülten mesélték anyósomék, g milyen nagyon nevetett egy váratlanul föltett szemüvegen. nekem ez olyan fura volt, nagyon nem láttam még ilyet tőle.
ma pedig kiderült, igazából nem nevetett, csak úgy nézett ki. amikor váratlanul bekapcsoltam a mixert a zöldbab miatt,* pontosan azt hozta, amit meséltek. elrohant (ijedtében), ajtóból vissza-visszalépegetett, és először teli szájjal nevetni hallottam, de közben -akkor néztem csak rá, olyan fura volt a hangja- sírós volt a szeme, és lefelé görbült a szája. fuhh, ez a kölök, mindig meg bír lepni.
ebédnél aztán visszakérdeztem, teli pocakkal minden lelkizésre több a válasz, igen, mondta, megijedt. és attól a szemüvegtől is. egy édes. nagyfiam.
mondjuk a mostani napok arra is fényt derítettek, mire volt jó a harmincévnyi ücsörgés pályaudvarokon vonatra várva. jelenleg minden nap sokszor a vonatot mesélem, hogy "mit mond". ebben benne foglaltatik a déli pályaudvar, a hangosbemondó, a kalauz, a martonvásár és nagykanizsa, a megyagőzös, a második vágányon vonat halad át (ez a kedvenc rész), a múltkori motorvonatvezető dudálása g-nek, a zárt ajtókkal közlekedik, és egyebek. sosem tudtam, hogy ennyit is tudok akár a vonatokról.
*ez a zöldbabos is adalék amúgy a mindennapokhoz. ízében szereti, állagában utálja a zöld és mindenféle babot. ennélfogva papisítok megint minden megevendőt**, ezt döntöttem el, mert a kukorica-répa-krumpli hármas egy kicsit szegényesnek tűnik, na.
** ide pedig végre betoldhatom a statisztikai adatot, miszerint 18 fog. (!)

time after time

találtam őt (isoldénél), és azt a dalt, ami a legkedvenclegkedvencebb, persze a szindilaupertől, de ez még jobb.

megint nem jár

a buszse, csak a vadlibák meg a kárókatonák.
ma azzal hitegették a népet, hogy a negyvenhetes jár. kettő negyvenhetes járt, kizárólag kifelé.
a mai séta is jólesett, soha nem próbáltam volna ki, hogy így 15-20 év után mennyit bírok ezen az útvonalon trappolni, szóval bírok, meg még azt is beláttam, hogy a sportoláshoz még a bicaj sem kell, töredelmesen bevallottam magamnak, hogy lusta lusta lusta volnék, bezony.
igaz ugyan az is, hogy az elmúlt 15-20 év után egymás után két napig másfél óránál többet gyalogolni erőltetett menetben az ízületeim számára nem annyira hasznos, és az esti félkómát is a kor számlájára írom.
ilyenek voltak.
g itthon a nagymamája szemüvegén rötyögte agyon magát. ezt pl NAGYON szerettem volna látni.

ezen a tájon,

hol a buszse jár...
de tényleg, reggel 9-ig gyakorlatilag egy buszt és egy darab hatosvillamost volt szerencsém megpillantani. ja, meg egy negyvenegyes villamost.
és húdemennyi embert!
kiváló testmozgással járt együtt amúgy ez a békávészegény reggel, az andor utcától a kálvintérentúlig trappoltam egy jó egyésegynegyed órányit. nekem tetszett, gyalogolni (nekem) jó. az ízületeim utálnak majd holnap engem (én nem nyilatkozom egyelőre róluk), és olvasni sem tudtam (a munkanapi utazásos napi betevőmet lopta el még a pármillió mellé ez a sok békávés sumák nénibácsi) és ha valami dühített (tényszerűleg mondom, elhessegettem hamar), az a bérletem megléte volt, 3700 osztva 31-gyel forinttal lógnak nekem a mai nap után, de menet közben arra is rájöttem, hogy én meg passzív ellenállásba is vonulhattam, ellensztrájkoltam, lévén, hogy a hátim mosása után otthon maradt a bérletem, azaz ÉN IS, bibibí!
ja, és
innen köszöntöm azt a nyakigláb urat, aki nem volt képes lehagyni, midőn a fehérvárin tripp-trapp-tripp-trapp jó ritmusban lépkedtem, nagy "nehezen" lehagyott, majd a Szabadság-hídon ÉN hagytam le, pedig a léptei úgy voltak velem, mint egy a háromhoz, és a legviccesebb az volt, hogy én nem is rohantam, csak a tempót tartottam, és már azon voltam, hogy valami jónapot mondok neki, erre ő, mint ki nem bírja elviselni, hát ritmust váltott, és elhúzott, hehe. pedig volt ottt ködben Duna fölött sütő nap, amit azért meg kell nézni, nem csak úgy elloholni mellette, ugye.
ja, meg volt egy négyórás megbeszélésem, és én mostmár bizton tudom, hogy az ilyenek nem nekem valók, pedig.

deviszontde

ma a fürdésnél megérdeklődte g, hogy akkor nekem van-e fütyim. mondtam neki az igazságot, láttam, töpreng, kicsit talán sajnál is, de mindenképpen furának tartja. ezért hozzátettem, hogy nekem mim van. hát ezen aztán olyan jót rötyögött. mert hát hogy létezik ilyen vicces szó.

sállálá

sállálá, most nyöszörgés helyett inkább idesállálázom, nyöszörgésből úgyis annyi van.
sállálá, mosolyogva tűröm, hogy pateroljanak, és még anyátokat sem mondok, de sállálá, feszült vagyok, pattanok, és sállálá, elfogy a szufla a mindenre, főképp a sállálállálá szememfénye gyermekemre, szerettemre, és
akkorsáállálá, azt gondolom, nekem itt ezt a helyet, el kellene hagynom, vagymittudomén, mert mérgez.
sállálá.

b.t.

először csak a blogjába botlottam bele, röhögcsélve, bólogatva, elégedetten olvastam, hogy ilyen van, hogy működik, hogy vannak még ilyenek, és végre valaki (jó ez igazi költői túlzás, mert persze más(ok) is végrevalakik.
aztán megvettem a könyvét, olvasgatom, és jól esik, bár persze megint az elején mondom, ilyenkor meg ugye még nem autentikus a fordulat, hogy jó könyv.
de tudod, mit, a zenéjét, na azt nem ismertem eddig, annyira másfelé jártam a világ(zené)ben. és akkor valahogy rákattintottam, és tenksztujutyúb, már hallgatgatom, és a bőröm alá mászik egyik-másik mondata, nem olyan slágerzene, nem is az az eredeti andalgóhangzás, amit ezerszer is élvezek egymás után (kevés ilyen van amúgy), de okos, meg muszáj gondolkodni vele rajta miatta
és én ezt eléggé szeretem.

aaahh

...aztán a sok nyünnyögés vége ez lett: végtére fölszippantottam magamba annyi lendületet, hogy a belássam, a mindennapokat kell jobban szervezzem a mindennapok optimálisabb folyása és a tornyosuló teendők apadása érdekében-
ez úgy negyedik napja (pont, de nem azért!) viszonylag jól is megy, szebben mondva kiválóan (tegnap mondjuk egész nap kiválóan szúrt a szívem és ez nem volt vicces), és akkor
és akkor
azzal jön a gyermekvigyázó nagyszülői tím, miszerint ők akkor most idén jó sokat fognak nyarlagatni meg ilyenek.
ezt én mondjuk nem irigylem tőlük, és ha a mélyéra nézek, az agyam szerint ez kiváló és nekik járó teendő is.
és amikor nem munkanapom van, tulajdonképpen tökmindegy, itthon vannak-e, jó, ha igen, jó, ha nem (kivéve tán, amikor nincsenek és a kulcsom körbeforog a zárban az ordító g-vel a kezemben, mivelhogy ő nem, csak én kívánunk bejönni, de nem megy, olyankor hát utálom, ha nincsenek)
de azokon a (heti két) egésznapokon, amikre zipelem a sok rohadt munkadolgom, ami annyi, mintha ötven órát próbálnék teljesíteni szűk 20-22 óra alatt (nem megy), szóval azokon nélkülük (felvigyázásuk nélkül) nem tudok/tudunk boldogulni. fizikailag, technikailag, lelkileg, teoretikusan és gyakorlatilag sem.
és mivel úgy dolgozom, ahogy, hát nekem nincsenek szabadnapjaim, amiket kivehetek (pl 23-adika óta nem voltam bent, és ez most annyira súlyos, hogy a gyomrom gyűszűnyire szorul, ha a holnapra gondolok), szóval egyszerűen NEM TUDOM, hogyan tudjuk majd ezt megoldani.
bölcsi nem működik, mert ahhoz tavaly nyáron kellett volna lépnünk. családi napközi az nem annyira megy, merthogy el is kell délben hoznunk a kölköt. anyukám az egy nagy kérdőjel, hiszen nála/vele egyedül már rég nem volt gyerek / soha nem volt g... bébisintér meg, hát az olyan idegen / ismeretlen pálya.
tehát akkor marad a nyünnyögés, a kényes és halvány egyensúly most megint részeg táncot jár.
túléljük, utáljuk.
megoldjuk.

évi első

túl vagyunk az ezévi első ikeázáson, cudar zimankóban odacammogtunk, végigcammogtuk a tekervényeket, jól megtekintettük az áhított bútordarabot, majd megtárgyaltuk, hogy ezt mi megcsináljuk jobbra, jól megnéztük hát, aztán szépen kirongyoltunk a tekervényekből pár dobozzal a kezünkben, majd a cudar zimankóban hazacammogtunk.
ezenkívül még nem vagyunk túl g (eddig négynapos) hőemelkedésén, melyet -gyanítom- a kiválóan kiharcolt oltás okozhat. nohát.
a holnapi lesz továbbá az az első vasárnap, amikor nagyon igyekszünk majd elhessegetni a deutálom, hogyholnaphétfő-gondolatokat, melyekből -gyanítom- lesz szép számmal még. elhussant ugyanis ez az idilli-rohanós ünnepköze, meg a (hat?nyolc?évente) kiválóan csütörtök-péntekre eső ünnepsorozat.
most persze állhatok neki valódi, betartandó terveket kovácsolni erre a feszes két hónapra, ami előttünk áll, már most képtelenség, hogy megfeleljek csak a minimálelvárásoknak is, annyi a restanciám.
és az évi első könyvem meg, amibe belecsaptam, a lőjazördögre a bornaiT-tól, kíváncsi vagyok rá, és eddig jól esett. amúgy az is (évi első) csoda, ahogyan a díványom hasalva olvastam egy órányit ma délután, ez úgy öt-hat éve fordult elő velem utoljára. (mondjuk teygük hozz, hogy nem sorolom, miket halasztgatok amúgy közben, jáhháj.)
hát ilyenek.