a nap esszenciája

ma este, altatódás közben úgy gondoltam bele, hogy az elmúlt idők esszenciája, miszerint együtt lenni jó.
visszahozhatatlan,kell nekem, jó nekem, jó nekünk-idők ezek.
vihog, riheg-röhög, állandóan áll (ötből négyszer pedig nem ül le, ahh), icereg-ficereg, kézben folyton kiforog, annyi mindent kell nézni, kézzel (de inkább lábbal) integet, ha mennek, utcán autó jön, NÉZ, halkan sutyorog, rág, rak, fog, négykézlábaz, térdel, ül, figyel, megért, gondol, alsó szájszél beszippant, él.
a szó É L értelmében.

mindigkésőnérkezem

FÜLESNEK

boldog szülinapot kívánunk!!!

váhh

őhh.
ez előtt egy nappal jöttünk haza.
most is sír az egyik szemem, de a másik inkább nevet, tekintettel arra, miszerint jobb nem látni a falnak csapódó lovakat, vagy épp a végül örömmámorban fulladozó nyertes lovast, gyenge idegzetű lévén én.
ja, a sienai palio.
2006. július 2. Siena, Piazza del Campo. a pantera nevű kerület nyert, a feketepárduc, másnéven.
juteszembe kiskoromban teljesen logikusnak tartottam az azonosíthatatlan nagymacskákra a gepárduc elnevezést. höhö.

elhagytuk

ismét elhagytunk egy méretet, tegnap morcosan állapítottam meg a 68-as rugik kicsi voltát, behh.
elhagytuk a múlt hetet is (ma), amely kissé zsúfolt volt, minden napra jutott valaki a sok valami mellé, ami egy kicsit sok volt valahogy, bár jóleső.
tegnap amúgy az apja keresztszülei fáradtak át hozzánk, kapott hintát tőlük, meg próbálták áttörni is a gergőfalakat, ő csak nézte-nézte őket, néha egy-két mosolyt adományozott a kitartó és ezért igen hálás alattvalóknak, de jobbára az első félórát fejét a vállamba furkálva töltötte, s csak utána voltunk a járókában elérhetőek. igen, voltunk, mert ott csücsültem én is, így eshetett, hogy biztos háttérországgal már könnyebben ment az a pár vigyor.
mondjuk én szeretek a járókában üldögélni, épp, mikor szükséges.

csinálgat ezt-azt

g csinálgat ezt-azt a rezervátumában, melyről azért érdemes tudni, hogy a szoba közepén áll, minden irányban megfelelő rálátással a dolgokra és személyekre és a tévére és a számítástechnikára, egy bizonyos szögből a fürdő, az ebédlő és a konyha egy részére is, persze ez utóbbihoz virgoncan jókedv kell, mármint a megfelelő szöghöz, amivel természetesen nagyjából funkcionalitását is veszti a dolog, mert a látnivalót látni igazából csak rosszkedv esetén SZÜKSÉGES. és olyankor nincsen szög. csak nyafi.
de itt alább nincs nyafi.

itt térdelve bámulás van a szeretett (szög) sarokban, elengedhetetlen bivalybarát társaságában (mit nekünk nyulak és macik és gumikacsák).
de azért van (még néha) egyszerű fekvős-tanulmányozós pár perc - naponta pár percre.
itt például

nem igazán derül ki, hogy a betűket falja-e, vagy csak a tenger gyümölcseit.
itt pedig nemes egyszerűséggel
olvas:

hasmánt, a hármas számú gumikacsán.

helyre.

helyrebillenni látszik ez a világ, itt, bennem, jó így.
így tudok kifelé is figyelni, ami aztán kezd megint sürgető lenni, kicsit sok volt már a köldökömből.
szerintem ezek a mostani találkozások hozták ezt az érzést.
miután a tegnapi t-találkozó annyira jól esett, ma b látogatott meg, b, a barátnőm, aki ismét (és remélhetőleg véglegesen) (végre) babát vár, és szerintem mindenki titokban nagyon azt gondolja, legyen, legyen. legyen.
hát ez ma épp így van.

gyerekek

vicces, ahogyan a gyerekbiztossá tett / teendő / tevés alatt álló lakásunkról rendszeresen kiderül, naná, hogy nem az. igazából persze nem volt vészes, csupán egy dolog, a lépcsőajtó hiánya kezd feltűnni.
arról mondjuk azért emlékezzem meg, hogy eddig nálunk gyakorlatilag kizárólag kedves, rendes, szófogadó és odafigyelős gyerekek fordultak csak meg, höhö.
mi lenne, ha.

kétszer negyed

igen, ma volt kétszer negyedóra teljesen újminőségű idő, amikor az idő megállt, és régóta áhított negyedórákat engedélyezett.
nem volt jobb, mint bármelyik negyedóra ezzel a kölökkel, vagy annak édes apukájával, csak olyan egyszerűen régen áhított volt.
az egyik háromnegyed tizenegy körül volt, ahogyan öt olaszországról szóló könyvem bogarásztam, s a tavalyelőtti sienai képekból öt alá biggyesztettem mélytartalmú szövegelésem.
a másik valamikor fél három előtt volt, azt rögtön tisztáztuk is, t-vel, miután az alvó m-val (mel?) és g-vel róttuk a környék csendesebb utcáit, élénken csacsogva bármiről, mely tevékenység mindkettőnk számára igen kellemetes volt, hogy ez most nekem ilyen idővé lett. nem utolsó sorban, hogy milyen régóta vártam erre az alkalomra.

jó, na. olyan kiegyensúlyozós.

amainap

a mai nap egészségügyi helyzetek megoldásával telt, azt az éktelen hascsikarást, amit én okoztam a gyermekemnek, nem kívánom senkinek, de ezt így kellett.
amúgy gergő egyszerűen őrület, mennyit mocorog, az örökmozgó nem elégséges leírni azt, amit egész nap tesz. már egészen sokat ül támaszkodás nélkül, s csak néha inog bele. a legviccesebb mozdulat ma a tíz percig föltérdelgetés, és a térdelés közbeni fenékrisza volt. (tegyük hozzá a komolyan ráncolt szemöldököt és a beszippantott alsóajkat). és ma ráadásul négyóránként kajáltunk (ez itt ugye nem rendszer egyelőre, sőt), és csak két alvás volt a szokványos három helyett, noha időben ugyanannyi lett ez is.
és
csak idenaplózom, ahogyan volt a tizenkéthetes körüli, úgy van mostanában is, héthónaposan valami újabb korszakváltás. döbbenetesen változik egyik napról a másikra pl az, ahogyan megérti a dolgokat. ránézek, és akkor jövök rá, hogy no, ezt is értette, hopp, megbántottam, hopp, most azt figyeli, mit csinálok arra, amit ő csinált. egyre több odafigyelést igényel ez is, meg a többi eddigi fejlesztése / észben tartása.
a sasnyúlság sem változott sokat, még mindig úgy van, hogy jobbra néz és balra nyúl, csak valahogy mindig pontosan becélozva pontosan addig a tárgyig nyúl, amit láthatatlanul kiszemelt előzőleg. jó vicc.

a tudatalattim

az úgy volt, hogy immár legalább kettő hete, ahogyan ülök (éjjelnappal) a kanapén, a könyvespolc alatt, állandóan jár az agyam, de persze nem lineárisan, úgy ritkán jár amúgy is.
és akkor kábé nyolcvanszor eszembe jutott, le kellene venni azt az olaszországos albumot, ha nem is folytatni a beleirkálást, de legalább élvezkedni a képeken, meg a hozzájuk kötődő (nemlineáris) gondolatokon. de nyilván nem jutottam el a kétkar nyújtásnyira lévő holmihoz.
mindeközben (nemlineárisan) megfogalmazódott bennem az is, hogy újra kell olvasnom a kertész erzsébet elisabeth-jét, mert csak, és mert rég olvastam. s miután nem rendelkezem vele, ezt is elnapoltam.
és akkor egyszercsak anyósom polcát pásztázva elém ugrott a könyv, nyomban el is olvastam (ma lett vége, élménynek nem volt óriási, de)
de amikor ma legyőztem a kétkar nyújtásával járó távolságot, és kinyitottam az albumot, leterített a felismerés, hogy hát itt kérem szépen összeesküvés van, a háttérben a nosztalgia és az olaszországszerelem dolgoztak össze, miután abszolútpasszívan tudhattam, hogy a browning-házaspár élete jelentős részét itáliában töltötte, azaz tele van a könyv ennek leírásaival.
hát imígyen nem hazudtolhatja meg az ember önnön magát.

a vitaszerű

lappánál az a menjünk-e el szavazni és minek és miért és különbenis vitaszerű, jelenleg 44 kommentár mutatja, hogy
1. mekkora szemétség, hogy a demokráciát használva ki a kisebbség manipulálja a többséget
2. mekkora szemétség, hogy a pofátlanoknak áll a világ (tisztelet a kivételnek) a politikai porondon, s hogy ebben minden párt hasonlósága lenyűgöző: a megélhetési és szórakozási politikusokat tiszteltetem
3. mennyire távol van eszme és valóság, mennyire nem lehet értelmeset mondani a népszavazós / kérdőíves /lánymagazinostesztes kérdésekre: igen vagy nem... és mi van, ha hol igen, hol nem, és sokaknál ezisazis egyszerre, csak azt nehéz volna megtanulni földolgozni és megoldani
4. mekkora szemétség, hogy az állampolgári jogaimat akarják azzal csorbítani hatalomra éhes, annak mindent alárendelni tudó illetők azzal, hogy próbálják meguntatni velem a népszavazást / választásokat / egyéb demokratikus intézményeket
5. a demokrácia valóban a legeslegdrágább formája az együttélésnek, de nekem megéri, ha két megállóval kevesebb is lesz a 4es metró (irónia, hallode)
6. hüje kérdésekre (igen vagy nem?) hüje választ (igen vagy nem.) lehet adni
7. szakmai kérédsekre (mindegyik egy sor szakmát érint) tessékmán nemszavaztatni dilettánsokkal, pénztárcai kérdésekre meg már tényleg nem, mert ki ellensége a saját közvetlen zsebének.
hú, mennyi.
és, hú, de pipa.
uffénbeszéltem.

úgy tűnik

úgy hosszú heteknek tűnik az az időszak, ami most lezárult, márminthogy valahogy mindig olyan kedvezően alakultak a g-altatások, nappal nemigen kellett erre külön rászánnom magam.
vagy az apja, vagy anyósom, vagy a babakocsiba bugyolálás, vagy egy szopiba belealvás, mindig jött a felmentő sereg, s nem kellett nekem győzködnöm arról, fáradt, álmos, hát aluggyon.
igazából annyi mindenben annyiszor győzködöm én egy nap (és éjjel), hogy azzal én tökéletesen el vagyok látva. nem utolsó sorban nem magától alszik el, ennél fogva az én kezemben/jelenlétemben engedi el legjobban magát nemakarásilag, szóval nem is túl nyerő egy-egy ilyen alkalom-
aztán most kb 20 p közelharc után megtaláltuk az összhangot, alszik.
nyilván ennek a végére én is úgy leamortizálódtam, hogy rám férne a szundi.

hétfők, mindig ilyet

ma az emberünk itthon volt, s ettől mindhármónk megkergültünk.
mi, a nagyok este végtelen későig maradtunk fenn, így pl engem eléggé rosszul érintett a hajnali 2 órási, majd az 5ös (végleges) kelés. én tehát a mai napot szédelgéssel, kornyadozással, illetőleg fejfájással töltöttem.
emberünk munkával váltogatott szunyókálással.
nadehát a gyermek.
ő, kérem, ma négyszer aludt napközben, a legkiszámíthatatlanabb időpontok és -szakokban, evett össze-vissza, morgó pocakkal körtét/banánt/egyebeket, köztes időkben pedig kicsi kergebirka módjára rihegett-röhögött, tett-vett, pakolta át a járóka (és egyéb hozzáférhetőségek) tartalmát.
személy szerint mi jól szórakoztunk, egyelőre azt is nevetségesnek tartottuk, ahogyan este visszaszájalt, hja, még nem kezeljük helyén az efféléket. (vláávlááávvvllláá, hangosan, tagoltan, nekem, a szemembe, ajh)
de hát édes.
és elképesztő, ahogyan megbántottam, ezt is este, mindhárman fáradtálmosak, ő dobol, dobol (hátonfekve) sarkával a járókapadlaton, jön a nagymamája, untyipuntyiédesbla, mondok, de hát mami, ez a gyerek olyan ügyesen hasalgat, mászik, másszon most is, úgy beszélgessetek, s hajolok, fordítom a gyermeket másik lapjára, miközben bla és bla és beszélek, mire G lehajtott fejjel, én nézek vissza, mi van, és ő meg látom, sír. keservesen, otthagyottan, utálvahason, nagyon. ajh.
korábban is voltak ilyen pillanatok, hogy uhh, érti, de mostanában kap el igazából engem igazán az érzés, milyen, hogy és ha tényleg, hogy ott van, ő, velem, velünk, teljesen önálló individum, érez, lát, hall, gondol, csinál, akar, dönt, nevet, szól, kezd, van, rajtam teljesen kívül. mélyre hatoló érzés ez ám-

vicces ám

anyuhamos blogjában találtam, viccesnek.

hozzákaja

gyanús, hogy este mintha szükséges volna pluszkaja. ma pl a gyermek farkaséhes volt, gyanítom, hogy hamari éjjeli ébredés lesz, mint ahogy minden éjjel legalább egyszer.
gyanítom, hogy egyszercsak el fog fogyni a cérnám az éjszakai programoktól (miképpen ez minden harmadik hullaságos éjjel a kukorékoló jelenlétében meg is történik velem, sajnos), de akkor majd teljesen, és akkor majd úgy megtömöm a kis pocakot, mint a pinty, este.
igen ám, menne is, de még mindig korainak tartom ezt a sok pluszmindenfélét enni adni, egyáltalán nem akarom még leszoktatni a szopiról, csak hozzá az ételekhez, lassan, komótosan.
s miután eddig nincs sikertörténetünk (tulajdonképpen ugyan _mindent_ kedvvel evett meg eddig, csak éppen mindenféle emésztési ésatöbbi gond maradt meg, kicsípett bőr, nemkakilás, ilyenek), szóval kicsit tipródom én még ezen a rizsizén is. vettem, itt áll, és még állni is fog egy darabig, amíg.

önálló

azért ez a majd' két nap önállóság, ez jól esett.
csak úgy eszembe jutott, s mindenféle magyarázkodást mellőznék.

hajnal

ja és már megint hajnal van, tegnap ilyenkor fejreállósan-ájulósan fáradtan kétórás éjjeli ébredést vezényeltem le, végül a férjek gyöngyszeme megmentett minket az ölből legurulásos alvásba hanyatlásos katasztrófától, miszerint életet lehelt magába és önnön kezében (hermetikusan altató apai kéz, utánozhatatlan) 10 p alatt elaltatta az egy óra 50 perce nyüzsgő g-t.
ezt nem lehet leírni sem.

zs

ja, éshátpersze, hidegfront, vagy mi, de világra jött zs, m-ék kicsi fia ma hajnalban.

vidám kis focicsapat van készülőben a környéken ezzel a sok kisklambóval.

aha, így megy

már majdnem lekattintottam minden ablakot, mondván, ma nem volt semmi küli.
na, erre mit mondjak, gázul öregszem, percről-percre.
g ma fölállt.

még egyszer leírom:

gergely ma fölállt.

este, amikor már csak a nyűg van és a fáradtság, hát én beültem hozzá a járókarezervátumba, olyankor nem akkora a nyűg, de most volt. mindig pontosan azt kellett elérni / csinálni / stb, ami már éppen nem kóser, hát így próbálgattuk egymás határait.
ilyenkor találja meg a jól elrejtett távirányítót, a felstócolt ruhakupac alsó darabját, meg ilyenek, és ingatja magát négykézlább nyafiőőőőzve, hogy nem jó, semmi sem jó, együnk, oszt aludjunk, de minimum vegyél ki és járkáljunk kézben.
és valahogy fogást talált rajtam, és először csak föltérdelgetett, aztán egyszerre kinyomta magát és belém csimpaszkodva (nagy tohonya anyu csak ült és nézett, föl sem fogta): állt. az apja nézett rám kérdőn, hogy látom-e.
annyira elfogultan hangzik, miután mindenanyukák szlogenje ez, de hát annyira ügyes.
és csak bámulok,
és csak ültetem és fektetem, mert hát mire ez a nagy sietség.

csúnya

csúnyaronda fekete felhők jönnek, offlánnyá válunk, ejh.