nohát mire jó

nohát, mire jó egy ilyen szervezetlen és tervezetlen hosszú-hosszú hétvége.
például egyszercsak elém kerül egy négyöt éve nem nagytakarított mosogatóalattiszekrény nem csekély vaksarokkal, ráadásul negyven perc családmentes 'szabadidő', és akkor esik le, hogy ha most nem állok neki, akkor a következő négyöt évet is így fogjuk kibírni.
és akkor kiderül, hogy a régi oktalan asztaloscsuda által örökre fölhelyezettnek tűnő sarokkiforduló rácspolc KIVEHETŐ (áhháháhááháhá, ami inkább a brühühühűhöz hasonlít, ha rágondolok), eszerint tehát kiveendő. persze a bogár a fülemben azt suttogja, én azt a polcot vissza nem rakom, inkább kitalálom a helyettit. így lett hát egy tisztának könyvelhető szekrény és egy rumlis spájz, merthogy a kivett polcok tartalmastul odavándoroltak (part szakad).
aztán ma is elémkerült egy fölszabadított negyven perc, így a rendelkezésemre álló ápiszom ebédlőpolci lerakatát sikerült átnyálaznom, most legalább pofásan néz ki, nem kevésbé sejtem, merre mi van.
meg szépen mosógépsarkot is pucoltam. meg kamraajtót.
és a csuda az volt, ahogyan itt az asztalom melletti végtelenrégen el nem mozdított tömérdek dolgot végre elmozdítottam, a számítógépen kiporszívóztatott (tehetséges rendszeruram által), így most e gép húsz fokkal hidegebb vincsesztert produkál, ezenkívül a polcom és cucctartószékem tartalmát is átrumliztam, most ez a rumli is elviselhetőbb lett, nemkülönben hozzáfértem a fiókjaim tartalmához, ezt is leltáraztam, cuccoltam, juhhú.
csuda soknak tűnik leírni, de látványban sajna konvergál a nemtörténtsemmivel ez a pár nap.
nem baj, én tudom.

és a nyolcadik napon...

vasárnap este nyolckor a magyaregyen.
csak azért írom ide, mert fontosnak és érdemesnek tartom, hogy megnézzem, megnézzük, de amióta csak hallomolvasom, hogy jön, nézd, lesz, idegesít az a kitétel, miszerint Szalai kriszta írta.
azt elhiszem, hogy ő írta, de ezzel a címmel már van egy világhíres film, amit Jaco van Dormael írt és rendezett, és Daniel Auteuil, illetőleg Pascal Duquenne játszották a főszerepeit.
én ezt láttam, és nagyon szerettem, mert szerethető volt a film, nagyon okos volt a történet, semmi nagyzolás, romantika, de a képi világa, az valami eszméletlenül találó, minden pontján elfogott a jóérzés, hogy igen, igen, ez pont ilyen.
no, hát ettől még igenis érdekel a film holnap este nyolckor, csak eszembe jutott ez a régi, hogy ezt is meg kellene szerezzem. valaki?

elég

elég jól kitaláltam a kedd után, mikoris ismét agyondolgoztam a magam, hogy no ebből most már elég.
még aznap este rittyentettem egy szuper kis babfőzeléket (vagy reggel? mittomén), így szerdára már csak az akármilyen hússütés jutott, az meg smafu, ezzel hát két napra biztosítottam a főzésmentességet.
s miután szerdán gyermekem héttízkor ordibált, hogy AAAAANYAAAAA, hát a napot is olyan korán indítottuk, hogy a máskori reggelivégére már lement egy mosás, megvolt a hús, kitakarítottunk, egy kisvakond is lement, mit mondjak, fura érzés volt.
kicsit olyan, mintha végre két év óta először lenne egy lazulós szombatom.

a mának is sikerült csúcspontjának lenni: az a bizonyos lecsórántotta, hát az lett a csuda. tökéletesen kerek íze volt, leírom, mitől. vettem a fél póréhagymát, rádaraboltam az olívaolajra (hogy én milyen ritkán jutok hozzá a durván hagymás dolgokhoz!), akkor eszembe jutott a frissen vásárolt zöldpaprika, föláldoztam egyet, s mivel mennünk kellett gergőenni, hát csak megforgattam az olajoshagymában, lefedtem, s lekapcsolt lapon pároltam (ezt máskor is így fogom tenni, mert az ökoszellem mellett tökéletesen meg is puhul). asszem utána jött a paradicsom, ezt sikerült jól megrittyentenem hasonló technikával, kikaptam a héját, merazúgy tökéletes. fölvertem a tojásokat (bio!), sóztam kicsit, és akkor eszembe jutott a kedden vásárolt, másnap reggelig táskában gyötrődő, azt tökéletesen túlélő (tolle) trappistasajt, szeltem bele, és akor jöttem rá, hogy jajafokhagyma, az KELL, három gerizd, majd szépen ráöntöttem a masszára a tojást, és kevertem és megsült és kenyérrel megettem, és azt gondoltam, hogy na EEEEZalakoma.

amúgy pedig orvul levágattam gyerekem haját gyerekem nagymamájával, majd zuhannyal mosakodtattam a kölköt, és még hajmosásostul is nagyon férfiasan viselte ennek alanya a tortúrát.

megelőző posztomban beposztolt posztkérdésemre pedig továbbra is örülnék a válaszoknak, sajátgyerekélmény, ezt hallottam a barátnőmtől-dolgok is érdekelnek.

nohát, újabb kedd

ez is elmúlt, álomkórtól összeakadó szemeimmel idecsámborogtam azért.
ma is benn a városban, csuda macera ez a fölnőtt-lét, ha nem is rossz, hát nem is könnyű.
gyermek tudását ma nagyapai segédlet acélozta N.E.M. témakörben: estére már kiválóan játssza a nem-de játékot. gratulálunk ezúton is, legalább van kire gondolni, miközben gyermekünkkel kínlódunk.
mert hát ugye gyermekünk halad a maga elképzelt útján, mely itthon gyakran eltér a valóban járhatótól, mely ellentét gyakori ordibálásba fullad, melyből csupán az anyai ordibáláshelyettesítő angyali türelemmel mantrázott, de, de, így lesz mégis, ahogy anyapa mondja, drágám segít, főleg, ha az angyali türelmet ide tudjuk varázsolni.
jelenleg egyébként még három-kettőre áll a hovakakiljunk-játék, a bili javára kiskáddal szemben, javaslatokat, miszerint egy minden ésszerű javaslatra nemet mondó, ámde bilibe bármikor szívesen pisilő majd' kétéves gyeremeket MIKÉNT LEHET rávezetni, hogy a bilibekakilás jó és kiváló és csuda dolog, kérek szépen ide jól megtenni!!!
ezen kívül viszont gyermekünk továbbra is hozza a jó formáját, ma végül megkapta a Prevenar második részét meg egy másik általunk fontosnak ítélt oltást, és kérlek szépen, ha nem is ő tartotta oda a karját, de majdnem, mert ez egy bátor. semmi sírás, semmi nyikkanás, szuri után kicsi összerázkódás, és aztán mentünk villamosnézni meg kövecskeszedni.

szülésdal

höhö, de jó. rozálnál hallottam először.

n.e.m.

míg a kedves névsorolvasások (anyala, apala, TE, mama, papala, TE - ebben ő kétszer szerepel) igazán tündéri gyerekhangocskán libbennek föl, addig a n.e.m. mozaikszó maximálisan adekvát módon használva, határozott, jövendőbeli gergőhangon.
rendkívül precízen alkalmazza, tökéletesen megfelelő helyen, és egyelőre még csak néha érzem, hogy tán egy kicsit túl sok.

amíg el nem

amíg el nem felejtem.
ma volt egy jó kis szülinap, jó, mert úgy néz ki, vannak olyan emberek, akik valahogy egyszer-kétszer az életben kerülnek csupán valódi csomópontjába a dolgoknakembereknek. de olyankor egyrészt azt nagyon megérdemlik, másodszor pedig az a csomóponti találkozás igazán angyali pillanat még a maga földhözragadtságában is.
pl azt mi javasoltuk, hogy a vizenincs messzitelek helyett legyen már közeli vendéglőben. d ötletére végül é találta ki, hogy mi legyen egy nagy közös ajándék felosztva, de pl én mondtam meg, hogy mibőlmilyen legyen. és ilyenből lett sok, és végül eljött a ma és lett hatvanadik szülinap, és mindenki látta, hogy most jó. h végre beszélt i-vel, cs meg m-mel, i-vel és i-vel. e-t is befogadta a család, pedig e esetében erősen kacifántos egy család ez.
ráadásul az összes ajándék jól sült el, ez is jó volt.
és g is simán bírta fél5ig, és ez meg nekem volt jó, mert nem kellett kettőkor otthagynom a túrótorta előtt a seregletet itthon, kuksolni g alvása alatt.
mondjuk mivel a megelőző napokat ültetőkártya-gyártással töltöttem, végül a saját ajándékcsomagolási és -kiteljesítési ötletem megvalósítására 40 percem volt (kevés, kevés!), a munkáimról nem is beszélve.
ja, és még hadd írjam ide: szevasz, hüvösebb idő, ez _pontosan_olyan_, mint amiben én jól vagyok.
ja, és még a szombat, ahogyan egy simán kétésfélórásnak induló közösségiház-takarítás hogyan vált rémisztően hatórássá (helyesebben férjestül épp háromórásra feleződött, váhh), és ez hogyan csapott agyon tegnapra... a régi szép rutintakarítós idők, azok, nohát elmúltak.

tenni, tenni, tenni

vasárnapi szülinapi ünnepséghez vendéglőbe ültetőkártyák kelletnek.
délutántól mostanáig voltam képes végre az elhullajtott szabad kétperceim gyümölcseként egyet kiagyalni.
most már csak az ollómat kelletne megtalálnom, de nem és nem.
ezenkívül ismét itt van az asztalkupacomon a konyhapolcsablonom, nem és nem megy, hogy minden kicsi részletet megbeszéljünk, rárajzoljak, kimérjek, eldöntsünk, nem utolsó sorban legyártódjon és a helyére kerüljön. még mindig legalább 2 hét, és ez a gondolat, ha hagyom, megőrjít.
hétfői átolvasatáshoz még holnap-holnapután össze kellene hoznom a munkadolgaim, mind, miután az átolvasó egy hét múlva egyhónapra elérhetetlen lesz, plusz kedden egy részt postáznom kell. nem látom át, vajon ki és mikor írja meg mindezt (tegyük föl, most épp összeszedem a gondolataim, azért körmölök inkább/előbb... ide)
a házimunka fönnmaradó tevékenységeit nem vagyok hajlandó még elfeledni, de nagyjából csak az idenaplózásukra van időmenergiám: egyszermajd mindentkivasalok, könyvespolcaimon kiporszívózok (szevasztok, nemüveges polcok), varrnivalókupacot megvarrom (esetleg egy mozdulattal bumszlivá varrom őket és kihajítom, ahogy ez néha fölmerül bennem), antikvárkönyveket dettó kihajítom, aztán meg van itt még pár ablak, egyszer lehet, hogy tiszták is lesznek majd12 ablakzat a 17ből). és így tovább, vonnegut után szabadon.

tete! tete! tete!

ma hajnali háromnegyedhatkor nagyjából erre a kiáltozásra ébredtem (az ébredtem erős túlzás). a gyermek az ágyában állva a konyha(ablak, mint utólag kiderült) felé mutogatott izgatottan közben. hát én még azt is nehezen hoztam össze, hogy áttegyem a mi ágyunkra, nemhogy megértsem, miről van szó, emberem eközben morgolódva hümmögve, de szunnyadt tovább-
negyed óra lelkes gyermeki csacsogás után aztán megérkezett kukásautó a másik utcába (nálunk kétszer jár), az ablakunk alá, na, akkor világlott ki, miről is volt szó.
váhháháá.
aszondta kuka, kuka, kuka, csak még tájszólásban.

napló 2253. rész

vicces: a szomszédok mindennapi újraadása. vágásiferi meg a jutka. és a frajtedit még mindig irritál. és a Feri bácsi, aki meg hiányzik nekem.

szombat: végre kiengedhetem a gyerkőt az erkélyre anélkül, hogy a fehér zoknija feketévé válna - másfél óra alatt tisztának mondhatóvá varázsoltam a négy négyzetmétert.

vasárnap: mint lent. hazatértünk után gyakorlatilag egész maradék napunkat lábadozással töltöttük, mint afféle pincebogarak.

hétfő: ez a nap végképp törlődött a memóriámból.

kedd: munkamunkamunka, és végül a konyhai ledvilágításunk egy részét is át vehettük, világít, mint a fene, így a konyhaalagút végéről világíthat nekünk végre. még azt kell majd kitalálni, miként szereljük föl (süllyesztett-e, döntve-e, hány darab hova-e, plusz az egyelőre nem látható kérdések)

ma meg: elpizzasütöttem és négyetmostam a délelőttünket a fiúval, így csupán kettő kisvakondra és egy udvarozásra tellett ebéd előtt, aztán szépen aludni felejtettem ugyanőt, amitől este háromnegyed nyolckor még a boltból tartottunk hazafelé ismét csak vele. csúszós nap. és most még egy kicsit megyek és dolgozom.

jelentemalássan

túléltem ezt is, mármint a keddet, az apekkal randiztam ugyanis, valami végtelenül régi és nem is saját ügyletben, még szépen válaszolgatok nekik a mindenféle pótkérdésekre, szerintem még jól meg is büntiznek minden érintettet majd, aztán mehet minden szépen tovább a maga útján.
egyébiránt fehér marcipánt nem találtam, noha nem is volt időm keresni. a munkás idők úgy trappolnak át rajtam, mintha csak a tézsévé rohanna el mellettem, sose elég a semmi idő semmire. (háhh, háromszoros tagadás: ez a reformmagyar!)
mondjuk ezt a hullámokban rámtörő szorongást, mely a kedd éjjelem és reggelem jellemezte, azt úgy szívesen nem csinálom többé végig.

érmék

már írtam, de muszáj megint nyünnyögnöm: mi a csudának ekkorák ezek az ötforintosok.
egyáltalán minek vannak.
és egyáltalán miért kell itt kerekítgetni, legyen csak szépen mindennek 5 vagy 0 a vége és kész. vagy csak nulla. ha meg nem, akkor meg tudjam kifizetni meg visszakapni egyesével.
na.
egyébként az egészen azért idegesítettem magam a bejegyzés erejéig, mert megy szét a sok bazinehéz aprópénz miatt a kedvencpénztárcám. most akkor vegyek egy hátizsákot külön a pénzeknek, vagy varrjam meg huszadszorra is hiába ezt a csalárd cserbenhagyót.

púp

ez a kedd lesz (van) a pupp a hátamon, asszem.
csudajó volna, ha már este lenne és aztán harmadik nap, az úgyis a doktorhauz.
de ezt a keddet valaki jól gyorsítsa föl-
és mit keresek én még itt.
és ha mégis jól vészelem át a délelőttöt, találok-e akárhol fehér marcipánt az utamban.

vilmos és erzsébet

kedves Vilmos,
ma például a zenéd kedvéért fölkeltünk hajnali nyolckor, összebogarásztuk magunkat, kocsiba ültünk, majd a normafától szépen komótosan fölballagtunk az Erzsébet-kilátóhoz. mire fölértünk, egészen elmúlt 11 is bőven, a nap lassan a zenithez közeledett, te már a sokadik énekednél tartottál, mi pedig megegyeztünk abban, hogy nyilvánvalóan ez volt az első és egyben utolsó koncert, amire fényes nappal babakocsiban tolt lassan türelmetlenedő gyermekkel a hegy tetejére mi fölcaplatunk,

ennek ellenére vagy épp ezzel együtt kifejezett jó élménynek könyveljük el a dolgot, és nem csupán vidám személyed okán, de még azért is, mert ott módunk volt összefutni (már amennyiben hegytetőn bármilyen irányból és módon elképzelhető ez, mint tevékenység, mármint a futás) a pomogács-családdal.

ez a kiváló fordulat "kitűnő" programok közé sorolta a rövid kis családi kiruccanásunkat. (arról alig beszélve, hogy odafelé láthattunk éppenséggel még léggömbhajót is)

Vilmos bátyánk, drága, Téged azért kérünk, a következő koncerted szervezd ismét tán mondjuk a Millenárisra, vagy még inkább ebbe a kies dél-budai régióba, elsősorban és mindenekelőtt LAPOS helyre. mi akkor ott leszünk.
szeretettel ölel,
az andalgó-család

az én jelöltjeim, hihi

és végtelenül kínosnak tartom ádok zoliék kivitt számát, semmi magyar, semmi különös, a tizenkettő egytucatot.
és osztom azt a véleményt is, miszerint ez a norvég srác tud valamit. belemászatta a dallamát a fülembe, pedig valami nem tetszett benne, váhhá. pedig a hegedű oké.

elnökök

az amcsi elnökről jutott eszembe az a (számomra) közröhej, ahogyan az amerikai Atól Zséig terjedő filmek nagyjából 100 százalékában az elnök az ELNÖK, aki okos, kivételesen jó ember, kifejezetten erre a posztra termett, mindennel szembeszáll, megment, vagy épp őt muszáj megmenteni, nagyjából a főfőjó, ha van is hibája, csak annyira, hogy attól még fényesebb lehessen a glóriája.
volt először a régen (már akire én ugye hajlandó vagyok emlékezni), a vadnyugati veszternlovag, sokat látták a népek a filmekben, sokat mosolygott, szimpi volt, hát megválasztották.
aztán a volt a klinton, jósvádájú csákó, szépen mosolygott, megfelelt a korszellemnek a liberális pártja okán, így volt rettentő oké.
meg jött a bus, kérlek szépen, én 2000ben pont találkoztam az érte rajongó konzervatív keresztény szavazótáborának pár tagjával, és döbbenettel vegyes tisztelettel figyeltem, miféle lelkesedés fűti őket az irányába: én ezt soha nem éreztem így még, gondoltam. (nagyjából reménykedem, hogy soha nem is fogom, tegyem hozzá mai fejemmel)
és aztán jött ez a barack, szerintem pl beérett az elmúlt tíz év minden lelkes atólzsé kategóriás filmjének gyümölcse, minthogy a fekete elnők mindig győz, ideális esetben persze.
valahogy oda akatam kilukadni, mennyire nem egy elnök személye lényeges, vagy mi.
szurkolok neki, de csak mint minden hatalomra jutónak, szurkolok, hogy ne szálljon el, hogy szolgák szolgája maradjon, hogy maradjon összeköttetésben a valósággal, ilyenek. nekem ott is, itt is (majdnem) mindegy, milyen színekben jutott el odáig. imígyen volnék én idealista.

amúgy meg bili

amúgy meg ma igazán jó napom volt egészen úgy hatig, amíg ez az egész el nem kezdett indukálódni.
például tizenegyig kis megszakításokkal (mint pl a reggeli készítése és elfogyasztása) már megint munka volt. de azért valahogy
úgy alakult, hogy
volt egy jó ötletem, miszerint hátha beválik a játszózni megyünk kakilás után-ötletem.
taktikusan a szokásos reggeli utáni tiblábolás közben elejtettem egy milennehabiliznénk dolgot, mire gyermekem lelkesen rápattant, és csak csücsültünk és dumcsiztunk és időnként én mondtam, hogy mi lenne jó, melyre nem reagált, aztán egyszercsak egy hangos óóó után kiderült, hogy a dolog sikerült.
természetesen szépen mindenkinek elmeséltük ezt a nap folyamán, g ennek is nagyon örült, meg a játszóra is elindultunk (az már más kérdés, hogy odaérve szépen elkezdett zuhogni az eső, így hát két perc hinta és egy csúszás után elmentünk buszozni)
egyébként hasonló eset történt már velünk, és bizonyára szép lassan meg is tanulja a dolgot, a mai csak azért volt igazán említésre méltó, mert eddig mindig kérdésre produkált, míg a mostani eset erősen saját elhatározásból történt.

nincs, de van

a mai délután tanulsága miszerint ha nincs vagy nem volna is bajom, készítek magamnak egyet, majd jól beleélem magam, nagy vihart kerekítek a lelkem kiskanál vizében.
igazából van is igazam, amikor nekikeseredem, meg nincs is, ez a legutálatosabb benne.

levelek

a hotmélről szólva magunk között küldenék az alkotófejlesztőinek egy különösen utálatos szevaszt, ide citálván az anyukájukat is, többedszer szaladok bele az Éjjel Nagynehezen Összeeszkábált Felettébb Fontos és Módfelett Pontos Megfogalmazást Igénylő Levél elszállásába (pá), melyről most ugyan rögtön értesültem, de máskor naívan nem, de ez most sem vigasztal.
SZEVASZTOK.

komoly

fuhh, anyukaként sem mindennapi figyelmet igényelnek ezek a mindennapok.
jelesül az egykismalacröffstb szövegezésű opuszról van szó (mind verses, mind éneklős formájában): AZ AGYAMRA MEGY.
magam kerestem magamnak a bajt, miután közkinccsé tettem (gazdagerzsi monnyonle) e kecskerímeket és témát és szövegezést.
vannak amúgy olyan dallamok, amik mégiscsak belecsüccsennek az ember fülébe és időről-időre azzal őrjítik meg a halandót, hogy csak zönögnek, zönögnek, és dúdolni kell őket, és nem lekoptathatóak.
nálunk még az is fűszerezi a dolgot, hogy g régesrégóta maga is a dallam birtokában van, időnként dünnyögi.
no, hát erre mit tehet az egyszeri anya? igyekszik némi színt belecsempészni az előadandó számba, főleg a szövegváltozatok újításával.
én tehát átváltoztattam sorra mindent. először csak a szereplőket (az apás, anyás változatnak nagy keletje volt), majd a sikeren fölbuzdulva pl elénekelgettem a cuccot negatívban is. ("...jön az anyja, megláttya, szomorkodva kiáltya, ejnye, fiam, röffblabla, apád nem így csinálja...")
annyit mondhatok, hogy soha többet (a pár nappal később ismételt random újraéneklése is a lenti eredménnyel járt): g, először elkomolyodott, majd végtelenül keserves sírásba fogott, alig bírtam megvigasztalni. nagyon meglepődtem amúgy.
azóta folyománya a dolognak, hogy minden más (unt vagy nem unt) dalom minden megmásítását fejrázással és ráncolt szemöldökkel inti le. vahh, gyerekek.