cé1

sikerült!

beérett

ajvé, beérett a sok-sok diklattervideó meg a nyomasztás, tényleg haladok a Nagy Pakolással - tyúklépésekben. (említettem, hogy egy légköbméter mennyi idő TÉNYLEGESEN? annyi!) az a legviccesebb, hogy amúgy egyáltalán nem látszik a ténykedésem. mert például a tegnapi pakolás, hogy a vendégség előtt és után (nem hozzánk, ez a jó) órákat töltöttem régi dobozok, fiókok, polcok átpörgetésével, ruhák és ruhácskák ide-oda teszegetésével, majd dobozok, fiókok, polcok pont úgy visszarendezésével, meg az oda eljutással, hogy van 3 telizsák adományruhánk, na az semmiképpen nem felfedezhető. ez azt is bizonyítja amúgy, hogy egyébként szuperpakoló vagyok, minden hely tökéletes kitöltését nyugodtan rám bízhatjuk, a mindent elpakolom pontosan akkora helyre, ami éppen pont adott... ez egyébként nem olyan nagy gond - más esetekben, mondjuk, amikor a kocsiba kell a végtelen cuccot betölteni...

de azért látszik!!! ha valaki figyelmes szemlélő (és/vagy évek óta elszenvedője a mindenhol van valaminek). legalábbis ezzel biztatom magam.

pénteken kiszabadítottam magam a rabságból, elbumliztam az olaszintézetbe, mert évek óta vágyom a  nyelvi délutánt meglátogatni, és most akartam, és lemondtam két munkáról, ahh, micsoda veszteség, és beslattyogtam, és megállapítottam, hogy egy része teljesült annak, amire vágytam (cseh, portugál és spanyol lecke :) ), másik részét nem vágytam, de kivártam, és persze nyertem (tombolahülyeség - a szatyor és a nápolyi megérte, a többit nem értem, de tényleg nem), viszont a tolongás és az, hogy nyelvtanfolyamot/kedvezményt nem lehetett nyerni, nem esett jól. na sebaj. s miután mostanában nagymamásan rosszul alszom, estére ismét kancsítottam a fáradtságtól, így utána jót aludtam (majdnem).

még a szomszéd kisfiú jut eszembe, nem is tehetek másként, elmúlt három hónapban bevezette, hogy hangját lézervágóként (g nevezte így, pontos) használva sikít, ha nem tetszik neki valami. s miután dackorszak, elég gyakran vág. egyébiránt nagyon hálás vagyok a környék minden lakójának azokért az órákért, amikor -mint most újra- éppen csendesség van. 

hétköz- és vasárnapok

tegnap este még egy kicsit beletoltam az egyszer csak rend lesz nálunk tematikámban a befejező kört (2022 végétől máig) a könyvelésembe (jó, még van egy kicsi statisztika, de kábé megvagyunk)

az volt a saccom, hogy a lakásunk egy légköbméterének pontos, alapos és végleges rendberakására (és olyanra, amitől nem lesz egy másik légköbméter újra elviselhetetlen) úgy nagyjából 4-8 óra munkabefektetés kell, és hát ez a sejtés bevált. (osztok-szorzok 140 egység, azaz nap kell ehhez a Nagy Rendhez. ebből pl. a nyáron meglett úgy 20 - csodás!)

nyelv

ma nyelvvizsgázik (angol felső). annyira nagy!

holnaptól

holnaptól dolgozom. mostanában azért nem írtam, mert nem volt időm, mivel nem dolgoztam :)
na jó, ez vicc. viszont nem a munkahelyemen dolgoztam, és az egészen olyan (illúzió a helyes kifejezés), mintha nem is dolgoznék.

sok idő után letakarítottam az L alakú falipolcot könyvestül, a böhöm nagy szekrény felső kétharmadát (válogattam is!), állandóan ágyneműt és takarót és függönyt mostam, végre csak azért, mert meleg volt és hamar megszáradt (és mert egymillió van), kitakarítottam a konyhaszekrényeket (egy-egy ficak maradt, ami nem is annyira érdekel, diklatteroltam, de nem nagyon volt mit, penésztelenítettem a falakat), rendbe és tisztába raktam a fürdőszobát, mindezt részenként, meg elvittem az eddig elvihetőt a cseritibe meg a munkahelyemre.

ez az egész úgy a felénél jár, de ezt mondtam is, négyzetméterenként átlagosan egy napot kell szánni az alaposságra, van, amiben többet, szóval a lakás teljes rendbetétele min. 2 hónap. ennyim amúgy nincs, így egyelőre fogalmam sincs, mikor lesz meg g szobája (faltól elpakolás, polc tartalmának kitolása a lakásból, lemosózás, minifestés, visszapakolás - ez a minimum). de annyi diklattervideóval izélget a fészbúk, hogy úgyis megcsinálom. a nagyszobánkban meg megmaradt az asztal melletti polcom, az asztalom és a sarok, ezeket mostanra terveztem, csak laaaasssaaaan ment a többi. van még a számtalan használt, de nagyon jó gyerekcipő - ilyenekre nagyon jó lenne egy kereskedő barát, aki némi jattért átvállalná az egész ügyletet...

amúgy pedig kijelenthetjük, hogy a klasszikus nyaralás számomra (és persze családilag) kétszer két nap volt, azt jól megbecsülöm majd a szär dolgozós éjjel-nappalok idején. (amúgy ezen a fronton fejlődni tervezek, elengedni, és nem lebetegedni, melyek mindegyike nagy vállalás (amúgy). az utóbbiban pedig egészen nem vagyok biztos, pár helyen nyilall és fáj és másképp, mint szokott, ezeket kivárom vagy kivizsgáltatom - még nincs eldöntve.) (erre is jó lenne egy személyi asszisztens, aki azokat az orvosi köröket, mint teendő- és időpont-egyeztetés, menedzselné helyettem...)

csak és kizárólag ilyenkor irigykedem a korlátlan erőforrással bíró emberekre, akiknek e kettő megadatik, gondolom én, így messziről.

nagykorú

hát ma van a napja. 18 lett.

most éppen egy fejjel magasabb, mint én, félhosszúra növesztette a haját (mindenkinek tetszik, nekem is, de én megőrülök, hogy a szemébe lóg), nyerítve röhögcsél, hangosan ordít, ha épp úgy kell. jól érti az embereket, jól tanul, de nem túl jól, határokat szab és pszichológiát meg atomfizikát olvas. 

még mindig és nem múlóan nagyon szeretem. olyankor is, amikor végtelen flegmán kikészít, meg amikor mégsem csinálja, bár megbeszéltük ("csak te mondtad"). meg olyankor is, amikor vita van, és ordítás, és közben szemtelenül megröhögtet (ezt nagyon tudja). jó, hogy itthon lakik még, formálom csak magamban (most már évek óta), hogy lesz egyszer olyan, amikor már nem, de talán van még ebben pár év. akarom, hogy jó legyen neki, minden idegszálam így működik 18+ éve.

okos, tehetséges, szép és (vanhogy) kedves. örökölte ezt a fránya univerzalitást, amivel mi is küszködünk - talán könnyebb lenne, ha csak egy dologra lenne tehetsége. így viszont még többre tartom cserében.

az a vicces, évek óta mondogatom, hogy nem múlóan cuki is. minden korszakában van valami olyan szülői ajnározáson túl is csodálnivaló cukiság, ami megunhatatlan örömforrás. egyúttal ezen keresztül kicsit másképp kezdtem kedvelni az embereket, beléjük látom most már ezt is (ha akarom). 

nyáron mi más

mi más is lehetne a téma, mint a nyár meg a munka.

nagyon nehezen dolgozom ezen a nyáron. a Nagy Megalázás óta egyszerűen kiszaladt belőlem minden elsődleges motiváció, és bár ugye voltunk nyaralni, ami vissza szokta állítani az Alapállapotot, ami zsigeri (szokott lenni), most ez a betegséges-heverészős-poszátás csak arra volt elég, hogy éljek, takarékon.

zsezseg bennem a lakásátrámolhatnék - sok a restanciám, nem halogathatom tovább. az a vicces, hogy ezt a gyerekem úgy képezte le  magában, hogy megszüntette a saját kétéves status quo-ját, átrámolta könyörtelenül a szobája nagy részét (hatmilliárd legót szedett és válogatott szét egyúttal). ezzel ő mondjuk odázta a némettanulást (osztályozóvizsgára nemkészül), meg az angoltanulást (nyelvvizsgára készülGET), viszont inspirálóan jól haladt a renddel.

aztán kitalálta, hogy ő két hétre lemegy Balcsira a házba, egyedül (ennek első 2,5 napját megvétóztam jelenlétemmel), és most is ott van és kalapál, vés, csákányoz, mert az úgy jó. ottani jelenlétem amúgy elsősorban nekem kellett, mert egyszerűen nem megy már az éjjel-nappali állandó műszak (munka, házimunka, agyalás), és jót is tett, kisimított. és neki se volt annyira gáz, mert pl. megmutattam, miként működik a gáztűzhely, hogyan kell főzni...

a vonatozás haza a helyi vicinálissal (négy és fél óra Nagykanizsától Budapestig) újszerű, mondhatni életszagú (klotyószagú) élmény volt, mocskos, zajos, Lepsényben (is) ácsorgós, késős valóság. lepattant magyar valóság, csontig magamutogató.

azóta pedig próbálom magam arra rávenni, hogy előkotorjam a cetlijeimet, és dolgozzak valami értelmeset, rengeteg van felírva, vajon kész leszek-e ma? költészet ez, nem kérdés. 

azok a nyarak

és amikor már nagyon-nagyon meguntam mind a munkát, mind az életem júniusi folyását (lassan, áramlással szemben, kínlódva élés), kitakarítottunk, elpakoltam, összepakoltunk, és elvonultunk Tihanyba, a szokásos csodahelyre.

és ott a poszáták és nádsusogás és békekuruttyolás, valamint a víz, a víz, a víz! lesimította, ami szöglet volt. újra és újra ez a csoda az a csoda. vágytam is rá rendesen (úgy május óta honvágyam volt oda, ami valóban nagyon ritka mostanában, ez a vágy, hogy máshol lenni - a szokásosnál még annyival másabb, hogy a gyerek bennem el is kezdett ujjongni, hogy nem baj, minden mindegy, mert mindjárt ott!)

a kevésbé boldog oldala a hétnek a keddtől kezdődő betegségek voltak, melyek konkrétan lespórolták az összes lehetséges programunkat. nem volt szigligeti fagyizás, krúzolás pécselyen, kirándulás hegyestűre, füredi mozizás, de úgy étterem sem (pénteken cuki kis morzsapartit kapartam össze a maradékokból, és minden nap főztem - amitől időnként persze elgurult a gyógyszerem, mert azért valljuk be, nem ezért mentünk...

a vihar alatti éjszakát amúgy ébren töltöttem (én is beteg lettem), amiben az volt a jó, hogy kiderült, az ágyamban heverve 3 viharjelzés is látható, haha.  

összességében mégis olyan nagyon lesimultam, hogy végül is mindegy is. a gyerekem úgy fogalmazta, hogy neki jó volt, annyira akart már olyat, amikor nincs semmi :) (hát nesze)

az pedig rémséges, hogy ezt az mostani új hetet munkaügyileg nem tudtam kihagyni - nagyon hiányzik még a magam összerakása, és ettől permanensen ideges vagyok. most pl. reggel 9-től (!) egy fejtágításon ülök, de képtelen vagyok figyelni (a téma megőrjít), közben tolonganak a teendőim - előfordulhat, hogy kipattanok belőle. 

cserébe megnyílt

mármint, hogy megnyitottuk a szezont. amikor engem a Balaton ringat. mert ma én ott a keleti parton igenis be kellett menjek a vízbe, lépésenként, fürdőruha, kapálózás, úszásimitálás, napsütés, kék ég, tiszta víz, döglött hal szag, lábujjak között homok, tűző naptól húzódó arcbőr. partról figyelő két alak. aztán sótlan hekk, sós krumpli, koviubi és édeslé, és megnyitották nekem, csak nekem a fröcskölő kézmosócsapot is. itt a nyár.

és úgy érződött, mint a nyaralás, pedig csak 5 óra volt az oda-visszával együtt.

a heti nyomasztást pedig a dokufesztivállal és az új Esterházy-interjúgyűjteménnyel vezetem le. és ebben végre így együtt kerek a világ, én én vagyok. 

össznépi átok

mialatt engem a tavalyi(és előtti és előtti)hez hasonlóan éppen megalázott ez az egyik főnököm, csak mert megteheti*, azalatt a fővárosban 14. órája játszadoztak a rohadék tiszásnak mondott és valódi hithű pártkatonácskák. ennek eredménye is a nagyfőnök parancsára tegnap inkasszózott fővárosi tízmilliárd. (ami egyébként a munkahelyemet is érinti.) zavarni és zavart kelteni. és nincsenek törvények, csak törvénynek látszatott irományok, amik senkit nem védenek, még azt sem, aki írja őket. ezt a nagy, immár világméretű bábelőadást mindannyian érezzük és érezni fogjuk a bőrünkön, mint egy átkot. 

közben eltűnt a hegy alatt egy svájci falu, és még mindig 15 fok van május végén, és elsivatagosodik Mo. alföldi része, és tavasszal kilátszik már az ínség-szikla, de minket elfoglaltatnak ezek a harácsoló, bántalmazó, lufifejű öreg faszik a harácsoló, gumicsontot dobáló gépezetük termékeivel. és ahelyett, hogy a lényegivel foglalkoznánk, lefoglalnak.

amúgy a bántalmazás anatómiája a mindennapi kenyerünk, hogy szép képzavarral éljek. minden nap van egy újabb lökés lefelé a spirálban, kit utálj most ezerrel, ki ellen kell törvény, mert "ellened" van, kit "kell" büntetni. egyre többet harap a bácsi, mar, a sarokból, és a nagypolitikai haverjai kajánul somolyogva adják neki a muníciót ehhez. 

és ha fent bántanak, az lefelé is megy tovább. tegnap valaki elkottyantotta, hogy a suliban, ami kényes a jóhírére (más kevés van már csak neki, eszköze meg végképp), a 11 évesek egyike listát gyártott, kivel kell elbánni, és -gondolom- ezt közzé is tette. most rendőrségi ügy lett ebből. ők az a generáció, mely ebbe született a HÁBORÚ! és Sorosördög-plakátokba, a gyűlölködő jutyúbreklámokba, ők azok, akik a covidban voltak 1-2. osztályosok, naponta 5-6 órát lógnak a neten egyedül, és csak azt hallják (még a suliban is), hogy ki a rossz, kit kell kizárni és megbüntetni...

a gyűlölet Pandora szelencéjét kinyitották - azt így, a struccfej-homokba megoldásokkal nem fogjuk soha megoldani.

nem hiszem, hogy valaha megbocsátok ennek a brancsnak. és megoldásnak a nagy össznépi hátat fordítást látom - kíváncsi vagyok, van-e erre remény.

(*a másik viszont messzemenőkig kiállt mellettem...) 

mindezen okokból

a lent említett okokból (és mert képzés volt), szépen elpattantam újra a császárvárosba. ez egy ilyen most már, időnként kell ez.

az van amúgy, hogy Bp sokkal szebb, nincs mit tenni, és nem csak, mert ez a szülővárosom és élővárosom egyben. egyszerűen még mindig nem lehet túlszárnyalni. viszont belépsz Bécsbe, és minden olyan átlagosan nyugis, praktikus, emberközpontú (akar lenni). és ezt az "akar lennit" én nagyra értékelem. lakásokat épít az önkormányzat. bővítik a közlekedési vonalakat (pl. metró), szelektíven gyűjtenek hulladékot, nem építik be a városi parkokat f#szságokkal (extended: nem öntik betonba a történelmi épületeket), és LÁTOD, hogy a többség csak simán élni és élni hagyni akar. (okés, közlekedni még mindig nem tudnak, ez nem változott a 15 év alatt, mióta "kijárok".)

és nem ér fejretaposásként a mindennapi politika. cserébe elolvastam a keddi sztétmentet és arra jutottam, hogy szépen és örökre és nagyon hamar b#szódjon meg minden nerpolitikus. (plusz a világbohócok)

kevés

 kevés, amit és ahogyan a világ szeret belőlem.

mivanvelem

hát - megevett a munka világa. az elmúlt hetekben még durvábban éltem meg, volt weboldalélesítés meg pályázat meg pályázati elszámolás meg projektek.

annyi mindent csináltam, és elég jól, és annyira jó lenne, ha átérezném. szóval most szépen apránként ránevelem magam a kifelére ebből.

azzal kezdtem, hogy szépen kivonultam 2 napra Magyarországból sógorékhoz egy kellemes társaságban. nem, nem bántott az sem, hogy este a szálláson először nem akartak beengedni a szobába. és az sem, hogy 2 napnyi gyaloglás után moccanni sem bírtam este.

és aztán a maradék 2 napban virágföldet szitáltam (egy mázsányit mozgattam meg), majd elültettem (mindig és örökké) a levendulákat, majorannát, kakukkfüvet (még egy kis mentára vágyom), és azt is kibírtam, hogy ezt követte egy merőben szokatlan izomláz (van izmom, nem sok, de van, jippí!)

szóval így a munka világa lassan ért csak utol, tegnap pl. összeomlott az új oldal, éjjelre értem oda, hogy szívósan kb. visszategyem, amit előző nap végtelen munkával odagyűjtögettem és elveszett... Sziszüfosz hozzám képest egy versenyló, na.

ja, és megtaláltam magamon életem első kullancsát vasárnap este. fél évszázad, és csak most? - gondoltam. szerintem a levendulával hoztam haza, azt ölelgettem fél vasárnap.

minden fagyoskodónak

üzenem, hogy amíg hideg van, az a rohadt orgona sem virágzik, azaz én sem tüsszögök egy hónapig naponta ezret. ez azért megéri. (nem baj, most jön a 20 fok, akkor fog, és akkor én is fogok...) amúgy szerettem az orgonát, de ezzel az allergiával ez úgy nagyjából teljesen elmúlt.

tavaly vicces (kb. vicces) volt, ahogy elkezdődött - húsvétkor öcsémékhez mentünk, és a kocsiban ülve megcsavarintotta az orrom - jáhhj, mondtam (tudtam), felnéztem, és igen, a Szerémi út mindkét oldala tömören orgona. (na, oda építsék ezt a betonvárost, amit a Budafoki mellé nem szégyelltek - gondoltam). 

apdét: ezek után még volt pár jó napom, aztán jött a hapci, ahogy szokott, idén is. május elején még kicsit tart. viszont vicces, kiderült, a pápatéren _direkt_ teleültették orgonaszegéllyel a teret. végtelen mennyiségben...

Napjaim

 szeretek minden napot, ami áprilisban még nem az orgonavirágzásról (és a képtelen allergiámról) szól. tavaly április elején ütött be, ma minden napért hálás vagyok, amikor még nem.

utálok minden napot, amit rendszergazdákkal és fejlesztőkkel kell töltsek, minden perc stressz és fejfájás. mintha óvodásokkal kellene beszélnem kínaiul. meg kellene tanulnom tőlük a meggyőződéssel szolgálom a saját kényelmem, hittel vallom a bármit, ami nekem bejött, és amiről nem hallottam, annak nem kell utánajárni, mert ez a sufnituning kényelmes, és már négyszer bejött attitűdöt. nekem könnyebb lenne az életem. (a tisztelet a kivételnek egy ember okán íródik ide, rá jószívvel gondolok, bármi legyen is)

és a gyerekem párezer kilométerre egy tóparton lógatja a lábát, első este még érkeztek tőle füstjelek (kereken 4 félmondat), tegnap már nem. anyukának lenni kamasz gyerek ügyében sem mindig játék és mese.

repül és stre ssz pont html

háhh, nagyon vicces (és iszonyú fárasztó) - weboldalt készítek. tudtam én, hogy a sok év blogemlék még hasznos lesz. mondjuk ma a totálkárosra kikészülésem napja volt, határidők és teendők járnak együtt a projektzárással, és én meg csak tartom a fejem a víz felett, tartom. ellenben a kollégáim nem tartják a sajátjukat. és az enyémet sem. ezt is mondjuk megtanulhatnám már.

attól meg, hogy g szerdán repül, pont, amikor az a gazember érkezik, és túl nagy a bőröndje és túl hosszú a haja, a váltóban nem adtak pénzt, na ettől meg agyonstresszelem magam. de ennek amúgy a nagy része megoldható, vigasztalom magam.

kivéve, hogy a gyerekem nélkülem repül először. ejnye.

új régi

új fejezetet nyitottam január elején, s most párnaponta újraélem: a hajnali teljes és nyomasztóan alapos felébredést (ma 2 órányit alhattam összesen). ez nem a változókor, hanem az állandó, amelyikben folyton és befejezhetetlenül (túl) sok munkám van. most nagyon stresszelek, nem beszélve arról, hogy ilyenkor az szokott lenni a legjobb megoldás, hogy kicsit lehiggasztom magam, majd nekiállok, mérgemben, mint tót az öreganyjának. és akkor szokott a legjobban sikerülni minden. most azonban hajnali négykor nem volt érkezésem felriasztani a családom, ezzel ki is merültem reggelre. szép nap lesz. mondjuk most gyorsan felhúzom magam valami semmiségen, és akkor megint megy majd jól a dolog. ;)

időtlen!

egészen időtlen puha barlangban tartózkodtam mostanáig, maradnék még. messze mindentől. mondjuk még egy hét kellene ilyen küzdelemmentesen.

ma is, tegnap is gyalogoltunk a Dunához zúzmarában. zúzmarában gyalogolni jó. az ünnepi két hét alatt 5 gyaloglás - ez egészen jó irány. ezt fontolgatom már jóideje, kell a mozgás. és jó is. most azon töröm a fejem, hogyan fog beleférni a beleférhetetlenbe, amikor elkezdődik a malom.

luxus

nap közepén blogolni luxus-e (elárulom, igen, és élek vele). úgyis annyi teendőm van (munka meg itthonmunka meg karácsonyi ajándékkészülés), hogy nem mindegy?

vicces amúgy, ahogy karácsony előtt 3 héttel beütött a munka-élet egyensúly létrehozásának igénye - egyszerűen abbahagyom a munkát egyszer csak, eldobom a teendőt egy film kedvéért... kicsit nyomasztó, de meg lehet szokni, nyilván vágyom a feltöltődésre, a másra. 

ősszel ez úgy jött ki, hogy folyamatos honvágyam volt Londonba, Berlinbe (?), Barcelonába, vagyis az El Innen Minél Messzebbre, De Gyorsan irányába. valószínűleg úgy jött ez a nyomás, hogy g tavasszal elrepül Svájcba egy kicsit, és titokban felháborodtam, hogy nem velünk repül először életében, hanem egy csapat iskolai ismeretlennel... (még mindig haragszom, szóval lehet, hogy megtorpedózom az életünket, és utazunk...)

tegnap egy teljesen elszúrt munkahelyi karácsonyozás része (?) lehettem, ez annyira ránk vall, hogy már magam sem tudom mihez tartani magam. vannak a hangos utálók, a csendes utálók, az aznap lebetegedők, a múlt héten passzív-aggresszíven e-mailezgetők, a lelkes csakazértis bemenők, az egészet félig lemondók, és meg is vagyunk. még szerencse, hogy nem húszfős stáb a miénk... nem nagy baj (legalábbis most ezt remélem), hogy így alakult - az ajándékomnak örült az ajándékozott, szóval ez elég.

g elért a korba, ahol már nem akar nagy ajándékokat, most épp megállapította este, hogy megvan neki mindene - ezt persze lesznek, akik nem fogják jó néven venni, szóval még finomítunk rajta. amúgy az ajándékozást szeretem, de valahogy idén elfeledtem az időfaktort, elégedett még nem vagyok azzal, ami van, ami adódik. még egy hét.

vasárnap esti ez-az

péntekre megint kipurcantam - de most tényleg nem tudom mitől és mért pont. a legjobb lett volna, ha azt a napot kiveszem szabadnak, majd szombaton pótlom, ami munka. ehelyett a péntek gép előtt nyünnyögéssel telt, még jobban ki is fáradtam, aztán szombaton főzés, vásárlás, rendezkedés, elillant a nap, aztán vasárnap meg csillárokat pucoltunk, takarítás, teregetés, megérkezett a fejfájás, aztán meg elillant a nap. holnap izgalmas lesz egy nap alatt megírni a pályázatot, de hát ugye, "én akartam"...

g-vel naponta négyszer veszünk össze, ő most ért bele a nagykorszakba, csak még a kötelességek nem értek el mind, ahová kellenének. jó most is, meg okos, mint a nap, meg vicces cukifej, csak nagyon nehéz egyensúlyt tartanom, és sokszor nem is megy. jó volna, ha kicsit több ambíciója lenne, nagyon nehéz rávenni a jó dolgokra is. viszont, amit megcsinál, azok a dolgok szuperek - jó lesz ez.