áhh, akárhogy is

minden itthon töltött perc, akármilyen, értékesebb minden, máshol másmivel töltöttnél.
igazából nem egzakt megfogalmazás.
legyen úgy, hogy _velük_ töltött perc.
ja, és ma Zorán-koncerten voltunk. beleélés, hangulat, odaadás, estébé szempontjából értékelve: tetszett, jól esett, de tizes skálán hatésfeles csak.
ja, és legyen már péntek.

nyuszi és barátai

jó, jó, tudom, tudom, de azért vicces, na.

bábszínház

jelentem, jó volt. itt jártunk. és milyen szerencsések voltunk. ha ott laknánk, sokat járnánk, mert ott nagyon kedvesek voltak a nénik, de tényleg, és mert van ott egy gyerekek háza nevű dolog, és azt jó volna sokszor látni.

gőr

(csak úgy gergősen)
a vizek városában első nap eső esett, második nap nap sütött, harmadikon borús volt.
minden nap kétszeri sétával operáltunk esőben és napsütésben. tettük mindezt gyereklábnyi, babakocsi nélküli távban, ami mindhármónkat kiválóan kifárasztott.
hatalmasakat zabáltunk, legyen ez így mondva, ez a szálloda egy olyan hely volt (rába)
ma ebédre meg végre a menünkívüli ebéddel is megpróbálkoztunk, és komolyan: a csillagánizsos hideg körteleves életem egyik komoly kulináris élménye volt - egy csuda.
aludtunk is volna, ha nem süllyedtünk volna el a matracban, meg ha nem lett volna egy nemidentifikált hatás, melyre minden nap félötkor muszáj volt fölébrednünk, a szirénákról, vad motorosokról, illetőleg a fura szomszédokról nem is szólva. egy szó mint száz - átértékeltem a helyi zajokat, és még jobban értékelem ezt a többnyire áldott csendet, ami itthon van.
mondjuk ágyügyileg én már tanakodnék azon, milyen megoldással jussunk hozzá ahhoz az álomágyhoz, melyen mindketten kiválóan alszunk, zsebméretűre csomagolva máshová is szállítható, esetlegesen itthon is ekkora helyen elfér. merthogy a borsószemakárki hozzánk képest igazából smafu.
győrbe egyébként szerintem mi még megyünk majd, esetleg ha majd g lába is olyan hosszú lesz, mint a miénk, és akkor majd bejárjuk az összes szegletét, amiből elég sok kimaradt most.

távol

távollétünkben a világ nem változott.
kivéve tán, hogy a (z új) hibiszkusznak egy centit nőttek a virágai (amiket még/már nem dobott le)
ja, és persze a radiátorokat, melyek ismét föltekerTETTEK ütközésig. (ettől én például megőrülök)
ja, és a munkatennivaló is maradt a sok, ami volt, csak ma még kedvem is volt hozzájuk.

hét

- ... A HÉTSZÁZÁT!...
- háháhhá, hét ezer, háháhá.
(apa-gyermek párbeszéd, ma)

témogul

háhhhá, ezt is megértem, hogy a nagy téizé levelet küldött (!) előre (!) arról, miszerint valamikor (...) (a nevem napján!!) lejár a hűségidő, és onnantól uszkve hatezer lesz, ami most áfaemelésestül négykörülezer. hacsaknem kötök hűséget nekikvelük megint.
(nem, ilyet mégegyszer nem, március óta várom ezt a napot. majd' mint egy eljegyzést. vagy mint egy válást, gondolom)
csak hogy levelet küldtek, előre, na ez a szép.

ja és

frissen nyert új életévem második napján pedig győrbe távozunk.
hajrá, vizek városa.

mármegin'

még mindig azt gondolom, hogy szép volna koncerten látni ez a karcsit.

a kutya kiásva

az ordítás titka: fáradtan még a különösen türelmes gyerekek fülét is báncsa az a sok idióta pittyegés a százötven pénztárból.
elég egyszerű, nemdebár.

"bálint"

a képben van vicces is: miszerint fejjel lefelé, magától távolodva rajzolta.
semmit sem teketóriázott, mindent pontosan oda rajzolt, ahová kell, leesett az állam, és azóta sem rajzolt ilyet. tiszta vicc ez e kölök.

memória

a memória-ügyben bizonyítható rokonságban áll velem a kölök: ahogy én, úgy ő is lassan felejt.
tetszik ez a dolog.
és hogy őszinte legyek, inkább beszélem meg tízszer egy nap a (tegnapi) daruskocsis vagy a (z egy hónappal ezelőtti) pókos-anyaleesettes sztorikat vele, mint bármi egyebet mostanában.
jó, mondjuk szívesen kidumálnám magam valami pszichémhez értő, engem ismerővel, vajon mi is az alapbajom, meg szerinte -ismerve a körülményeket- merre van az előre, de valahogy ez eddig nem állt így össze.
háhh, már megint nyünnyögés, meg rébuszok, de még mindig ugyanaz a múltheti (munkaügyi) összeomlás, meg a darabkáim szedegetése. azon kívül _tényleg_ minden oké.

billen

tényleg szépen megbillentem, pedig a sok idenyünnyögés ellenére eléggé integráns volnék.
ez olyan ide le nem írható, szavakkal amúgy is korlátozottan kivetíthető, kifejezetten a ki is vagyok végülist érintő billenés.
jelentőségteljes, nagy billenés ez most, és csak remélem, szépen fölszívódik a zúzódás, a mostani napokhoz hasonlóan a felszínre kavarom a valóság darabjait, ami majd tovább nyugtat, és ez az egész szépen belefonódik újra az életembe.
ezt kívánom most magamnak.

tojás

ma tojás voltam.
reggel fél tízkor már a fejemre tették a téglát.
estére aztán végképp elplattyantam.
*
kihúzatott a szőnyeg a lábom alól, ezt azért szépen idenaplózom, van innen fel is, meg le is, de azért lejjebb vagyok annál, mint amit gondoltam a dolgokról. karrier vagy anyaság, itt volt hát a kérdés, meg persze egyben a válasz is.
semmit nem bánok. akkorsem.

kapcsford

miután a keddek és a csütörtökök látszanak dolgozónapnak, a hétfőszerdák a házimunkanapok, a péntekek pedig ringatók lettek. hétvége külön világ, új és új kalandokat táplálunk be mindig.
(pl szombaton gálánsan meghívattunk egy nagynénii gulyásozásra bejglivel, mire oda is értünk időre, viszont elfelejtkeztünk a nagynénii elmaradt szülinapról, váá.)
egyszómintszáz az úgy van, hogy reggel átcsapom a kapcsolót, és olyankor az vagyok, akinek aznap lennem kellene.
*
emellett érdekesség, kisszínes, hogy egy ideje, tán életmódtól befolyásolva egyre inkább impulzusgondolkodó vagyok. ma pl legalább tizenöt fontos dolgot említettem meg magamnak, hogy na arra aztán tényleg figyelni / gondolni / csinálni / stb kell, de egyik sem jutott a valódi mit is fogok és mikor is tenni állapotába.
*
ennélfogva blogolni sem bírok (többé) összefüggően. nyilvánvalóan minden bejegyzésem már csak erről fog szólni. hehe.

ordít

ma elúsztattam a napot, ami végülis mindegy már.
de először (és nagyon remélem, utoljára) fordult elő velünk, hogy g ordított.
mit mondjak, vicces élmény volt.
végiggázoltunk a csudateszkón, mellettünk egyszerű nép egyszerű tagjai, ahogyan a látványosan influenzás gyerekkel grasszáltak (takony, helló, ebben a hónapban még nem voltál). nagybevásárlás egészen csodásan sikerült is, majd mentünk az ürespénztárakhoz. én kezdek kipakolni, g pedig egyszercsak üvölteni, hogy "néni, megy! néni, kipakol! deedő nem kipakol" és "nem, nem kell tea, néni számol" és "néni, megy!!!". (?)
én meg először csak szóltam, hogy g, halkabban, g, most mi a gond, mondjad, mit szeretnél, amire gyakorlatilag semmi válasz nem jött, kis csönd után újra üvölteni kezdett (az én TÉNYLEG tündibündi, szégyenlős kis gyerekem! háhh), én meg csak pirultam, a pakolás közben is csak törtem a fejem, mi lehet a gond, vagy mit tehetné, hogy mindenki nyertesen jöjjön ki a helyzetből.
és csak csitítottam, és közben a villámkezű nő után megint pakoltam kapkodva, és aztán muszáj volt röhögnöm.
fizettem, eljöttünk onnan, néztem a gyerekem szemét, látszott, hogy eléggé fáradt. ez volt az egyik, amit értettem ebből. meg azért a néni nekem sem volt halál szimpatikus, de mit akarok egy hat órája pénztározó illetőtől. így hát megsimogattam a gyerkőt, mondtam, hogy már haza megyünk, kérdeztem, mi volt a gond, nem tudta elmondani, és azért szépen röviden és szabatosan elmondtam neki, hogy nem kiabálunk nénikre a boltban, akármi is van. érdekes volt, hogy értette.
áááh.

és akkor jöttek a

molyok.
az édesanyjukat, meg a szemét mivoltukat kénytelen vagyok emlegetni.
tanulság: amikor kicsit belerázódni látszódom a dolgokba, most majd már mindig rutinszerűen elkezdek szorongani, milyen heroikus megoldásokat igénylő megoldanivaló zúdul a nyakamba.
néha tényleg azon töprengek, mit hagyhatnék el, mi a nemfontos, vagy melyik a leépíthető sürgős tennivaló. de valahogy mindig úgy alakul, hogy minden fontos és sürgős is egyszerre.
pedig az almúlt hetek cicafaroknyi pindur szabadidejeit olyan vicces dolgokkal töltöttem, mint a függönymosás (tömérdek), lebernyegmosás, ágyneműtartó átrázása, spájzrámolás, kenyérsütögetés, ésatöbbi akármik.
ja, és most először valódi ruhamolyokkal futok össze, még nem nonstop, de kéthetente egyszer, ilyen még nem volt, radikálisan őrülök meg hát, mert ez a legótvarabb moly, ami csak lehet.
(ott lappang valahol a tudatom mélyén egy olyan variáció, miszerint valaki segít ebben a küzdelemben, de nem látok senkit, aki TÉNYLEG segít(het)ne)

picit 1500

ez az egyezerötszázadik ideírás, miről is szóljon, hm, hm.
szóljon a picit-ről.
alkudozik.
nonstop. mindenért. csak egy picitekből áll a napunk. amikor indulnánk, olyankor csak egy picit játszik még. amikor megérkezünk, olyankor csak egy picit még maradjunk kint. amikor inni mennénk, akkor még előtte csak egy picit nézzük a, rakjuk a, leee, nemlee, fol, fol.
és így tovább, mindig mást, mint ami jön, mint amit megbeszéltünk előtte.
de hát még olyan pici.
és picit őszülök.

kedd, ami péntek

ááááhh. az ilyen napoktól őrülök meg.
most olyan az érzésem, mintha mondjuk a hétvége két hete lett volna, noha annyi értelmeset sem tettem azóta, mintha csak úgy pihengettem volna, meg a lábalóga lett volna.
tegnap nekifutottam a gyorsantakaríccsak, míg kiflit sütök, mialatt megy a mosás, és ha vége teregetek, aztán 11 körül kimegyünk sétálni a gyerkővel, és majd azalatt olvad a hús, de a krumpli már meg is főtt, meg a sütőtök is kész, és akkor lesz ravaszpüré tökötutáló gyerekeknek meg husi, és akkor
akkor
csak annyi jött közbe, hogy kinyitottam a hetek óta amúgy is gyanús ágyneműtartót, hogy na akkor csak kiposzívózom a port, erre PERSZE MEGTALÁLTAM a rég sejtett ruhamolymaradékot (kettő levedlett páncél, anyátok hogy van), és akkor lett ebből a szépen tervezett délelőttből egy csuda kis rémálom,
kifejezetten zsigerelő munka tollpaplanokat ésatöbbit egyesével alaposan kiporolni, azt azért elmondhatom. tehát g nagypapázott, míg én nagygályáztam.
ésatöbbi, ésatöbbi.
*
a mai napról elég annyi, hogy a reggeli mítingen harminc helyett ketten voltak, plusz egy megnemhívott, ááááh, és déltől négyig gyakorlatilag utána vagy gépem, vagy telefonom, vagy nyomtatópapír, vagy információ, vagy elérhetőség, vagy ideg nem állt a rendelkezésemre, hogy érdemben dolgozzak, mi súlyosan ciki, mert munka van, nyakbaszakadt.
ami jó volt, az olyan lappangó jó volt az amúgy is létező szorongásaim árnyékában: a mai angolóra, meg a rámtaláló új cipőm (végrevalahára), az értemjövő uram, meg egy kicserélt fülbevaló.
ja, meg a kölök, ahogy kiabált örömében a megérkeztünkre.
hú, az igen jó volt.
vagyishogy mégsem őrülök meg.