agyszipp

amúgy, különös tekintettel egyes irracionális helyzetekre én tényleg nem lennék a magam kihívója, végtelen agyszippancs leveleket vagyok képes irkálni, ha és amikor.
most is írtam egyet, és most kiválóan érzem magam. ha és amennyiben nem lehet egy szikár netes foglalási panelen hatodszorra sem átverekedni magam, és telefonon meg lepattintanak, akkor hát muszáj emailben végletekig precíz, ám sajnos kérdésekkel teli levelet írnom (sokat) (mert mittudomén mi kellhet).
és mivel meglehetősen korrekt a cucc, amit írtam, semmiféle szégyenérzetem nincs, elküldtem. kész, punktum ez is.
de bárcsak lenne ennyi időm.

építő

iderakok egy elmondva amúgy viccesebb volt-reklámot.

gye/őrkőc

miután világossá vált: felszabadulhatnánk annyira, hogy VÉGRE nyaraljunk (őszöljünk a korrekt kifejezés) egyet, ha már, gyors és lelkes szervezésbe fogtam, egyeztettem a főminiszterrel, legyintettem a hamarosan kezdődő szülinapszezonra (úgyis az enyém lesz előbb, punktum), kivetettem a megfelelő mennyiségű szabadságot (kettő teljes napot), vállat rándítottam a már most jelentkező szorongásra, ami a meg nem tett teendők miatt zúdul majdan nyakunkba, fölhívtam (kétszer) a szállodát, mertugye semmit sem bírok simán intézni, kell biztosan tudni, hogy akkor jól olvastam-e a mindenhol az akció meg a kedvezmény meg kupon-dolgokat (jól), meg PERSZE természetesen belefutottam a világ egyik leügyetlenebb foglalósregisztrációs szállodaoldalába (nemíromide, mert még elolvassák) (pl a gyereket nem tudtam beleírni, sem a szobaigényt, ésatöbbivicc) (írjak ímélt, mondta a (le)koptatósnéni) (délután félnégy óta írom hát ezt részletekben) DE: megyünk, megyünk, nem leszünk VÉGRE itthon a nemes ünnep alakalmából rendezendő utcaszétveréseken (hátha oda már nem jut huligán)
és iderakom ezt az édes hírt, annyira jó volt olvasni, ilyen helyre megyünk ugyanis.

vajon

este egy órányit altattam g-t, és miután délután is egyésegynegyed órácskára rövidült az alvása, nincsenek illúzióim az éjszakát illetően. ezt most nem élvezem. nyilván egy jövő fog. hajrá, fog.
szombaton végül mi is odaértünk a nagycsaládi ünneplős dzsemborira, cirka 3 ott töltött esti óra után léptünk csak meg, ez gergővel mindig kétesélyes, mennyire pörög föl, hát most úgy aludt el utána, mint egy kis fadarab. mi úgyszintén. azért mondjuk az érdekelne, kibontották-e és mit szoltak a nagy közös ajándékhoz, a sajátkészítésű dobozhoz, meg a hathéthattánc-jegyekhez. igazából gőzöm sincs az illemről, hoy most akkor nekünk kellene-e telefonálni (?), mi van, vagy várjunk a hívásra, vagy netán anyósom érdeklődjön fű alatt, mit szóltak, mennek-e, ilyenek...
a péntek jelentős része amúgy a dobozkészítésről szólt, a drágám tervezte, vágatta, csavarozta, enyém volt a csiszolás, a pác meg a lakk, és mivel csak a kezem lett pácos meg a doboz, jónak könyvelhetem el magam is. (azt a kis törvényszerű, tetős lakkmegfolyást-letörlést-páconfolthagyást leszámítva, amit aranyvirágmatricával tudtam csak ápolni és eltakarni)
jó volna kigyógyulnunk ebből a taknyolásból, g gyanús, hogy a jobb fülét birizgálja, fontolgatom a fülészetre menést, vagy mi. az én jobboldali évek óta zajló takonyidős fülpercegésem, azon kívüli félsüketségem meg nem is téma, ez a két helybéli esztékánő ezen nem bír segíteni, az legalább eddig kiderült.

ma még az volt

ma még az volt, hogy ide-odamenet szépen (csúnyán) belefutottam egy balesetbe, teljesen kikészített.
a motor a kereszteződés közepén, a motoros egy embergyűrű közepén a síneken a földön, a kocsi egy oszlop köré csavarodva, tömeg bámulászik, villamosok, autók állnak, mentő, tűzoltó vijjogva érkezik.
azt mesélte valaki, hogy a motoros egykerekezett is, száguldva érkezett a tanulóvezetős kocsiba.
ááhh.

besóz

ezen a héten a második munkaköröm futottam (jahhaj, hát minden értelemben), csak kapkodtam, csak lótottam, de úgy néz ki, ez most jó is, nemcsak a szívem szúr.
és tényleg konkretizálódik ez a Londondolog, juhhé, még mindig és egyre inkább, és -noha februárnál előbb nem lesz- egyre jobban izgulok is, és végig akarok menni mindenen, elmegyek islingtonba, elmegyek a régi szállásom mellett, el a camden market-re (vajon mi van ott a tűzvész óta?), kisvelencébe, a szentdzsémszparkba, hát a tétbe biztos nem jutok el, de most elmegyek a szentpálba (eddig kizárólag kívülről voltam szerelmes belé), a caledonia roadon is kell menjek pár lépést, bemegyek egy (a) sainsburybe ott, ahol, (van még egyáltalán ilyen?), veszek hetibérletet, ugyanazt a képet viszem magammal (tudok-e szerezni, na ez egy nagy kérdés) hozzá, ja, és az oxfordstreet, KÖNYVESBOLTOK!!! (láttál mál egy polcnyi, fejtől lábtól értem gyűrűk urát ötvenféle kiadásban?), galambok és vízityúkok, és a regent's, és a pánpéter-szobor, és pirosbusz... jahhaj.
nem, nem fogok aludni, tehát a szállás tök felesleges :), és persze még sosem vettem interneten repülőjegyet, és nekem kellene megírnom a levelezést (jahhaj). és így tovább.
be
zsong
tam

divat szerintem

évek óta egyre jobban csodálom, hogy mik is azok az éppen divatosnak mondott ruhák (cipők), amiket előbb-utóbb fűfavirág hordani kezd.
a csípőgatya az például szerintem egy alávaló szörnyűség, egyszerűen érthetetlen marhaság. uszkve százból egy nőn áll valóban jól, és annak az egynek is nagy esélye van a vesegyullasztásra, mondd meg MÉRT JÓ? a kibuggyanó oldalhájakról meg lötyi hasakról nem is beszélve (ja, és kínai tangabugyik, szevasztok)
aztán lett ez a nadrágfelhajtósdi meg térdnaci meg bugyogónadrág, ezekben legalább van annyi praktikum, hogy nem lóg le a nadrágszárvég a földre, szóval maximum nem nézek oda, ha valakit rútít a dolog.
de végülis ki mit érez végtelenül hordhatónak, hát hordja.
igazából egy dolog tud tényleg földühíteni, éspedig az a típusú divatruha, ami már eleve olyan, mint a turkált: anyagösszetételre, színre, fazonra. ez a mai gyöngyszem, különös tekintettel az árára. a kép vissza sem adja igazán azt az alávalóságot, amit ez a cucc (és a mögötte álló filozófia) képvisel:

nagyjából csak a színösszeállítás, a rövid ujjak kontra akrilanyag, illetőleg a koncepció, miszerint ez szép, mert divatos, meg persze a vicces ár, amitől égnek állt a hajam.

ha esetleg mégis tetszene, hm-ben kapható.

táviratilag

az elmúlt három hónap harmadik náthástaknyolósát nyomjuk. a kéthete letört pöcök nem nőtt vissza a porszívóra, amitől minden orrszippantásnál a frász van rajtam.
ma kollegiálisan meglegyintett egy jövő év eleji londoni utazás(ocská)nak a szele. csendes juhhékat mormogok és a londonkönyvem lapozgatom. juhhé. a 'delegáció' nyelvi vezetője lennék (ááááhháááhhhááhá. valaki megtanítana engem addig angolul?)
ma markolóra ébredtünk, verték szét a szomszéd utca aszfaltját, hát ilyen se volt még. a megilletődöttségtől nem jön ki szó a számon. (metafora, csak metafora) ennélfogva amúgy ma egész nap markolókról, kukásautókról és szippantósokról beszélgettem, meg a kis villogó lámpákról.
estére kelve egy pók után mászva, majd elől leugorva kiválóan ráugrottam a fellépőre, mely nyomán a lábamon sosem látott színekben pompázó (világoskék?!) zúzódást könyvelhetek el a következő hetekre, ez a kézvágásos széria idei folytatása. nemjuhhé.
szombaton vettünk egy új ruhaszárítót, ami persze csak nekem esemény.
ja, és a mai erőleves nyomán kiderítettem, hogy továbbra sem vagyok képes marhahúst jóra készíteni, igaz ugyan, hogy ez volt az első próbálkozásom az elmúlt 6 (26) év alatt, dehát mégis hogy legyen puha?

ringat

és akkor voltunk pénteken ringatón, és szerintem olyan átlagosan jó is volt, tán egy kissé túlsokan voltunk, és nem tudom még eldönteni, vajon g mennyit élvezett belőle, miután a 24. percben elrebegte nekem, hogy 'haza', de végre nem az ölemben ült végig, hanem haljandó volt leállni elém a földre...
utólag beszélgetve vele úgy tűnik, tetszik neki sok minden ilyenkor, emleget magától is dolgokat, de ott még az én tapsolásomat is leállítja, és kizárólag a többieket nézni hajlandó, nem játszik együtt semmit. miután gyakran vagyok én is így egy-egy társaságban, ez messzemenőkig nem zavar, csak nehéz eldöntenem, vajon mit is gondol közben.
mondjuk az a koncepcióm, hogy megyünk, amennyiszer csak tudunk, mert kell a gyerekcsapat neki, akárhogy is.

képesek vagyunk

a csudamobilommal csudaképeket készítettem mostanában, itt például rögtön egy álmából fölvert, ámde jókedvűre hangolt huncut. ezt egyébként (már a huncutot) büszkén vallja is magáról.

meg itt van a legújabb szenvedély. a pápát mi mindig is negáltuk, ennélfogva g csupán azt tanulta meg, hogy az integessél kisfiam a ...nek-re (nem) integet a ...nek. a pápá tehát szóba sem jött. aztán jött egy nap a nagypapával, és lőn: gyeremekünk (ugyan kizárólag zoknival, de azzal minden mennyiségben) pá-zik. "pá, kis aranyom, pá"
(az alábbi arckifejezés amúgy a fotózásnak szól, miszerint ő nézni akarja elsősorban a képeket, nem fotózódni)

ez meg egy rettentően vicces dolog volt. ahogyan az apukája hazajött hulla fáradtan egy nap (ez eddig nem annyira vicces), ledőlt a párnára, és ahogy volt el is aludt. g ott sertepertélt mellette. aztán az apuka fölébredvén távozott a konyhába, mialatt gyermeke nagyjából élethűen leült aludni, mint apa.

megint a duma

ez a kölök ahogyan napról-napra nődögél (vele együtt a szókincse), úgy nődögél a horizont is, amiről kommunikál.
eddig is majd' mindent értettem abból, amit mutatott, nézett, szeszeszézett, szavazott, kiválóan megértette magát, de most van az, hogy kezd ténylegesen leesni neki, hogy a bonyolultabb gondolatait is kiválóan átadhatja, csak kell pár szó egymás mellett.
hallatlanul élvezem amúgy ezt a beszélni tanítós időszakot.
most ott tartunk, hogy kifejezte (és ragaszkodik is) azt a kívánságát, miszerint ő egy lila motort szeretne. nagy felnőttmotort. mint amilyen a bácsiknak van. és nem baj, ha nem ér le a lába a pedálig. és nagyon szeretné, és természetesen számára egyértelmű, hogy kap. nem hatja meg a jogosítvány nemléte sem. sem, hogy pillanatnyilag nincs rá pénzünk. pedig apa is szeretne, hamár. persze nem lilát. (ezt az információt követően mostmár mindig megemlíti érvként az 'apa motor, te motor' említésével, hogy hát akkor kapjanak mind a ketten. naponta négyszer is elmondja. bizti, ami bizti.

tá tá titi tá

g ma egész nap három énekre volt rágyorsulva.
amikor énekelt meg ritmust ütögetett, akkor a hangyás volt soron, a ritmus minden alkalommal meglep, mert teljesen rendben van. estére a dallam is tökéletes lett.
amikor éneket követelt, akkor az mindig a 'kopogós' volt, másnéven a harkály.
és amikor végre megfeledkezett, hogy csak a kopogóst kérje, és véletlenül sikerült tovább hallgatnunk a vilmos bácsi kazettáját, akkor meg a szalakótát mondogatta (titokban amúgy szerintem az tetszik neki a legjobban, csak még nem jött rá :)
mire jó az esős idő.
ja, jut eszembe eső, szerencsénk volt abban menni boltba, meg a 'bé la bácsi'-hoz (zöldséggyümölcs). hazatérve az egyik aggódó nagyszülő azzal fogadta az arcán és kezén megnedvesedett gyereket, hogy 'jajszegény, hát rád esett az eső' és 'szegény gyerek, hát hideg lett a kezed, jaaaj'.
ilyen típusú az aggodalmas szeretet, mely körülhömpölygi gyermekünk minden napját, kedvesen szólva: nehéz megszokni, de nincs mit mondani.

és persze minden

rendben.
vagyok, aki és ahol vagyok.
ma kiváló munka éldolgozója éldolgoztam, vittem gitárt is szereltetni, írtam, olvastam, szerveztem, beszéltem, tulajdonképpen oké volt.
mondjuk arról fogalmam sincs, pontosan mit is fogok tenni a következő időszakban, akárhányan akármennyit is mondanak, ez legalább annyira zűrös, mint amikor nem volt megfelelő személy, akinek átadjam a munkáim.
g itthon csuda helyes volt, jó volt hazajönni hozzá, sokszor elfelejtem, ami nem idevaló ilyenkor. időnként egész modatokat kreál, ezeknek java része a villogó lámpák témakörét öleli föl általában. (egyes kapulámpák, babakocsira szerelt jelzőfények, monitorlámpák, szippantós/kukáskocsi villogói és a többi) rendkívül rigorózusan figyelmeztet is egyúttal a nem rendeltetésszerűen villogásra, nehezen nyugszik, ha valami másként megy, amint az megszokott.
a városról meg az a tapasztalatom, hogy minden villamoson és megállóban ülni látszik egy-több otthontalan lepusztult állapotú ember, sehol sem adnak számlát, a lebontott mozi helyén továbbra is csak gaz nő, nem ház, viszont a ugyanerre kipucolták a sok éven át szeméttel töltött ablakközöket.
és már csak a kollégáim negyede láncdohányos, ami azért kifejezetten nagy szó.

no hát olyan rég nyüszögtem

... és én itt is a kis szurtos, akárhánydarabos ún. nézettségemmel, ami úgyis lefelé konyul, és ki nem tojik a mélyrepüléseimre csak itt kotlok a marhaságaimon, igazából megint megmérgelődtem.
nem csak ezen és itt. egyszerűen nem vagyok világkompatibilis.
nem bírok segítséget kérni, és időnként tényleg úgy letottyanok a földre, ahogy annak a rendje. nézem a másokat, próbálok jó mondatokat mondani, hátha segít, hátha jól esik annak is, akinek mondom, de nem és nem, nem fontos, nem érdekes.
igyekszem mindig érdeklődni, ötletelni, újraírni, újrahívni, tervezni, optimistázni, aztán valahogy nem, nem, nem megy. aztán csak szép csendesen fuldokolva megalkuszom, lassan elég lesz a két molekula oxigén is.
a visszatükrözés azt mutatja, egyre gyakrabban, egy senki, néha, ha már nagyon pattog, örök sokadik, de azért legyél mindig te az okosabb, lányom.
nem, nem vagyok okosabb.

csuda

valami kis csuda kéne. ki-bebújkál bennem egy jókora béna szomorúság.

pál, kata

pál, kata, péter, jó reggelt!
már odakinn a nap felkelt,
szól a kakasunk, az a nagy tarajú,
gyere ki a rétre, kukurikú!

kérlek, mondd meg, mi ebben a tragikus?
az első éneklésre tetszett, kérte, énekeljem újra.
a második éneklésnél a 'jó reggelt'-re keserves sírásban tört ki.
általában értem még az efféle áttételes bánatokat is, de ezt most nem bírtam megfejteni. esetleg a jó reggelt lehetett tragikusan anakronisztikus így este...

kimenős nap

reggel szépen elmentünk gy-be, bográcsozás, csendes hümmögés, agresszív ottani gyerek megszelidítése, morc, majd vidám, gulyás meg gofri, némi kisebbségi érzés, ahogyan egyes anyukák elő bírják adni a tökéletes nálunk minden, a gyerek már kétévesen óvodakész, játszótéri szerelem, melyek mellett a bátor tintanyúl csak egy kukulós kis tintanyúl, akinek 'segíteni kell'.
na jó, ezt most nem folytatom. nem anyapara ez, sokkal inkább egzisztenciálpara, amit rátolni a gyerekemre rohadt egy dolog lenne.
de azért jó volt, ahogy sütött a nap, megszelidült, akinek és aminek meg kellett tőle, és aztán szépen elballagtunk, fölmentünk a hegyre, megnéztük a nagy sok bicajos embert, ettünk almát, szívtunk port, sétáltunk egyet.
nem is tudom, hol a gond, pedig jó nap volt, négy falon túl. csak talán nem a megfelelő helyen.

mármegintzene

ez már volt, csak így, hogy bírom a számot, föltűnt, még mennyiveljobb ez az élő felvétel, nem plébek, nem nem

még egy, mert jó

a spontán mindig mást nagyon élvezem. hát még zenében. hát még.
ja, és ez meg vicces. viccesen jó.
ja, és még ez:

játszó

ma végre kiszakadtunk a kert-lakás-bolt-háromszögből, elmentünk a jóféle fenti játszóra. rögtön mélyvízbe is dobódott gyermekem, ugyanis ama játszón nem a kiscsoport (akiket a középsőjátszón kikerültünk, mondván túl sokan vannak), hanem a nagycsoport legelt.
szó szerint, mert a két óvónéni nagyjából végig egymás mellett csücsült, míg a gyerekek a homokozóban játékok nélkül nagyjából végig ordibálva rohangáltak, nyúzták egymást (gondolom a csak fáradjanak ki minél jobban, viszont mi azért ne annyira-elv alapján).
így lehetett, hogy gergőt párszor hajszálnyival kerülte el a legázolás, de legalább kontaktusba is kerülhetett a felügyelet alatt állók némelyikével. volt pl r, akire érdekes módon addig nem kellett rászólni, míg beszédbe elegyedve velünk mutogatta g-nek, hogyan kell a halat megtölteni, meg homokozni (édes volt, meg g is, hiszen g tud töltögetni, viszont tetszett neki, hogy beszélget vele egy nagyfiú, ha megunta, a távolban szaldgálókat bambulta, mindenki jól járt :)
ugyanígy jártunk egy másik kisfiúval, aki villámsebesen nyúlta le g vödrét-lapátját, aztán mégiscsak rájött, lehet g-vel játszani is.
én jól szórakoztam, g is, nemkülönben a nagyi, aki velünk volt, g pedig most úgy alszik, mint egy kis fadarab.