azok a nyarak

és amikor már nagyon-nagyon meguntam mind a munkát, mind az életem júniusi folyását (lassan, áramlással szemben, kínlódva élés), kitakarítottunk, elpakoltam, összepakoltunk, és elvonultunk Tihanyba, a szokásos csodahelyre.

és ott a poszáták és nádsusogás és békekuruttyolás, valamint a víz, a víz, a víz! lesimította, ami szöglet volt. újra és újra ez a csoda az a csoda. vágytam is rá rendesen (úgy május óta honvágyam volt oda, ami valóban nagyon ritka mostanában, ez a vágy, hogy máshol lenni - a szokásosnál még annyival másabb, hogy a gyerek bennem el is kezdett ujjongni, hogy nem baj, minden mindegy, mert mindjárt ott!)

a kevésbé boldog oldala a hétnek a keddtől kezdődő betegségek voltak, melyek konkrétan lespórolták az összes lehetséges programunkat. nem volt szigligeti fagyizás, krúzolás pécselyen, kirándulás hegyestűre, füredi mozizás, de úgy étterem sem (pénteken cuki kis morzsapartit kapartam össze a maradékokból, és minden nap főztem - amitől időnként persze elgurult a gyógyszerem, mert azért valljuk be, nem ezért mentünk...

a vihar alatti éjszakát amúgy ébren töltöttem (én is beteg lettem), amiben az volt a jó, hogy kiderült, az ágyamban heverve 3 viharjelzés is látható, haha.  

összességében mégis olyan nagyon lesimultam, hogy végül is mindegy is. a gyerekem úgy fogalmazta, hogy neki jó volt, annyira akart már olyat, amikor nincs semmi :) (hát nesze)

az pedig rémséges, hogy ezt az mostani új hetet munkaügyileg nem tudtam kihagyni - nagyon hiányzik még a magam összerakása, és ettől permanensen ideges vagyok. most pl. reggel 9-től (!) egy fejtágításon ülök, de képtelen vagyok figyelni (a téma megőrjít), közben tolonganak a teendőim - előfordulhat, hogy kipattanok belőle. 

cserébe megnyílt

mármint, hogy megnyitottuk a szezont. amikor engem a Balaton ringat. mert ma én ott a keleti parton igenis be kellett menjek a vízbe, lépésenként, fürdőruha, kapálózás, úszásimitálás, napsütés, kék ég, tiszta víz, döglött hal szag, lábujjak között homok, tűző naptól húzódó arcbőr. partról figyelő két alak. aztán sótlan hekk, sós krumpli, koviubi és édeslé, és megnyitották nekem, csak nekem a fröcskölő kézmosócsapot is. itt a nyár.

és úgy érződött, mint a nyaralás, pedig csak 5 óra volt az oda-visszával együtt.

a heti nyomasztást pedig a dokufesztivállal és az új Esterházy-interjúgyűjteménnyel vezetem le. és ebben végre így együtt kerek a világ, én én vagyok. 

össznépi átok

mialatt engem a tavalyi(és előtti és előtti)hez hasonlóan éppen megalázott ez az egyik főnököm, csak mert megteheti*, azalatt a fővárosban 14. órája játszadoztak a rohadék tiszásnak mondott és valódi hithű pártkatonácskák. ennek eredménye is a nagyfőnök parancsára tegnap inkasszózott fővárosi tízmilliárd. (ami egyébként a munkahelyemet is érinti.) zavarni és zavart kelteni. és nincsenek törvények, csak törvénynek látszatott irományok, amik senkit nem védenek, még azt sem, aki írja őket. ezt a nagy, immár világméretű bábelőadást mindannyian érezzük és érezni fogjuk a bőrünkön, mint egy átkot. 

közben eltűnt a hegy alatt egy svájci falu, és még mindig 15 fok van május végén, és elsivatagosodik Mo. alföldi része, és tavasszal kilátszik már az ínség-szikla, de minket elfoglaltatnak ezek a harácsoló, bántalmazó, lufifejű öreg faszik a harácsoló, gumicsontot dobáló gépezetük termékeivel. és ahelyett, hogy a lényegivel foglalkoznánk, lefoglalnak.

amúgy a bántalmazás anatómiája a mindennapi kenyerünk, hogy szép képzavarral éljek. minden nap van egy újabb lökés lefelé a spirálban, kit utálj most ezerrel, ki ellen kell törvény, mert "ellened" van, kit "kell" büntetni. egyre többet harap a bácsi, mar, a sarokból, és a nagypolitikai haverjai kajánul somolyogva adják neki a muníciót ehhez. 

és ha fent bántanak, az lefelé is megy tovább. tegnap valaki elkottyantotta, hogy a suliban, ami kényes a jóhírére (más kevés van már csak neki, eszköze meg végképp), a 11 évesek egyike listát gyártott, kivel kell elbánni, és -gondolom- ezt közzé is tette. most rendőrségi ügy lett ebből. ők az a generáció, mely ebbe született a HÁBORÚ! és Sorosördög-plakátokba, a gyűlölködő jutyúbreklámokba, ők azok, akik a covidban voltak 1-2. osztályosok, naponta 5-6 órát lógnak a neten egyedül, és csak azt hallják (még a suliban is), hogy ki a rossz, kit kell kizárni és megbüntetni...

a gyűlölet Pandora szelencéjét kinyitották - azt így, a struccfej-homokba megoldásokkal nem fogjuk soha megoldani.

nem hiszem, hogy valaha megbocsátok ennek a brancsnak. és megoldásnak a nagy össznépi hátat fordítást látom - kíváncsi vagyok, van-e erre remény.

(*a másik viszont messzemenőkig kiállt mellettem...) 

mindezen okokból

a lent említett okokból (és mert képzés volt), szépen elpattantam újra a császárvárosba. ez egy ilyen most már, időnként kell ez.

az van amúgy, hogy Bp sokkal szebb, nincs mit tenni, és nem csak, mert ez a szülővárosom és élővárosom egyben. egyszerűen még mindig nem lehet túlszárnyalni. viszont belépsz Bécsbe, és minden olyan átlagosan nyugis, praktikus, emberközpontú (akar lenni). és ezt az "akar lennit" én nagyra értékelem. lakásokat épít az önkormányzat. bővítik a közlekedési vonalakat (pl. metró), szelektíven gyűjtenek hulladékot, nem építik be a városi parkokat f#szságokkal (extended: nem öntik betonba a történelmi épületeket), és LÁTOD, hogy a többség csak simán élni és élni hagyni akar. (okés, közlekedni még mindig nem tudnak, ez nem változott a 15 év alatt, mióta "kijárok".)

és nem ér fejretaposásként a mindennapi politika. cserébe elolvastam a keddi sztétmentet és arra jutottam, hogy szépen és örökre és nagyon hamar b#szódjon meg minden nerpolitikus. (plusz a világbohócok)

kevés

 kevés, amit és ahogyan a világ szeret belőlem.

mivanvelem

hát - megevett a munka világa. az elmúlt hetekben még durvábban éltem meg, volt weboldalélesítés meg pályázat meg pályázati elszámolás meg projektek.

annyi mindent csináltam, és elég jól, és annyira jó lenne, ha átérezném. szóval most szépen apránként ránevelem magam a kifelére ebből.

azzal kezdtem, hogy szépen kivonultam 2 napra Magyarországból sógorékhoz egy kellemes társaságban. nem, nem bántott az sem, hogy este a szálláson először nem akartak beengedni a szobába. és az sem, hogy 2 napnyi gyaloglás után moccanni sem bírtam este.

és aztán a maradék 2 napban virágföldet szitáltam (egy mázsányit mozgattam meg), majd elültettem (mindig és örökké) a levendulákat, majorannát, kakukkfüvet (még egy kis mentára vágyom), és azt is kibírtam, hogy ezt követte egy merőben szokatlan izomláz (van izmom, nem sok, de van, jippí!)

szóval így a munka világa lassan ért csak utol, tegnap pl. összeomlott az új oldal, éjjelre értem oda, hogy szívósan kb. visszategyem, amit előző nap végtelen munkával odagyűjtögettem és elveszett... Sziszüfosz hozzám képest egy versenyló, na.

ja, és megtaláltam magamon életem első kullancsát vasárnap este. fél évszázad, és csak most? - gondoltam. szerintem a levendulával hoztam haza, azt ölelgettem fél vasárnap.

minden fagyoskodónak

üzenem, hogy amíg hideg van, az a rohadt orgona sem virágzik, azaz én sem tüsszögök egy hónapig naponta ezret. ez azért megéri. (nem baj, most jön a 20 fok, akkor fog, és akkor én is fogok...) amúgy szerettem az orgonát, de ezzel az allergiával ez úgy nagyjából teljesen elmúlt.

tavaly vicces (kb. vicces) volt, ahogy elkezdődött - húsvétkor öcsémékhez mentünk, és a kocsiban ülve megcsavarintotta az orrom - jáhhj, mondtam (tudtam), felnéztem, és igen, a Szerémi út mindkét oldala tömören orgona. (na, oda építsék ezt a betonvárost, amit a Budafoki mellé nem szégyelltek - gondoltam). 

apdét: ezek után még volt pár jó napom, aztán jött a hapci, ahogy szokott, idén is. május elején még kicsit tart. viszont vicces, kiderült, a pápatéren _direkt_ teleültették orgonaszegéllyel a teret. végtelen mennyiségben...

Napjaim

 szeretek minden napot, ami áprilisban még nem az orgonavirágzásról (és a képtelen allergiámról) szól. tavaly április elején ütött be, ma minden napért hálás vagyok, amikor még nem.

utálok minden napot, amit rendszergazdákkal és fejlesztőkkel kell töltsek, minden perc stressz és fejfájás. mintha óvodásokkal kellene beszélnem kínaiul. meg kellene tanulnom tőlük a meggyőződéssel szolgálom a saját kényelmem, hittel vallom a bármit, ami nekem bejött, és amiről nem hallottam, annak nem kell utánajárni, mert ez a sufnituning kényelmes, és már négyszer bejött attitűdöt. nekem könnyebb lenne az életem. (a tisztelet a kivételnek egy ember okán íródik ide, rá jószívvel gondolok, bármi legyen is)

és a gyerekem párezer kilométerre egy tóparton lógatja a lábát, első este még érkeztek tőle füstjelek (kereken 4 félmondat), tegnap már nem. anyukának lenni kamasz gyerek ügyében sem mindig játék és mese.

repül és stre ssz pont html

háhh, nagyon vicces (és iszonyú fárasztó) - weboldalt készítek. tudtam én, hogy a sok év blogemlék még hasznos lesz. mondjuk ma a totálkárosra kikészülésem napja volt, határidők és teendők járnak együtt a projektzárással, és én meg csak tartom a fejem a víz felett, tartom. ellenben a kollégáim nem tartják a sajátjukat. és az enyémet sem. ezt is mondjuk megtanulhatnám már.

attól meg, hogy g szerdán repül, pont, amikor az a gazember érkezik, és túl nagy a bőröndje és túl hosszú a haja, a váltóban nem adtak pénzt, na ettől meg agyonstresszelem magam. de ennek amúgy a nagy része megoldható, vigasztalom magam.

kivéve, hogy a gyerekem nélkülem repül először. ejnye.

új régi

új fejezetet nyitottam január elején, s most párnaponta újraélem: a hajnali teljes és nyomasztóan alapos felébredést (ma 2 órányit alhattam összesen). ez nem a változókor, hanem az állandó, amelyikben folyton és befejezhetetlenül (túl) sok munkám van. most nagyon stresszelek, nem beszélve arról, hogy ilyenkor az szokott lenni a legjobb megoldás, hogy kicsit lehiggasztom magam, majd nekiállok, mérgemben, mint tót az öreganyjának. és akkor szokott a legjobban sikerülni minden. most azonban hajnali négykor nem volt érkezésem felriasztani a családom, ezzel ki is merültem reggelre. szép nap lesz. mondjuk most gyorsan felhúzom magam valami semmiségen, és akkor megint megy majd jól a dolog. ;)

időtlen!

egészen időtlen puha barlangban tartózkodtam mostanáig, maradnék még. messze mindentől. mondjuk még egy hét kellene ilyen küzdelemmentesen.

ma is, tegnap is gyalogoltunk a Dunához zúzmarában. zúzmarában gyalogolni jó. az ünnepi két hét alatt 5 gyaloglás - ez egészen jó irány. ezt fontolgatom már jóideje, kell a mozgás. és jó is. most azon töröm a fejem, hogyan fog beleférni a beleférhetetlenbe, amikor elkezdődik a malom.

luxus

nap közepén blogolni luxus-e (elárulom, igen, és élek vele). úgyis annyi teendőm van (munka meg itthonmunka meg karácsonyi ajándékkészülés), hogy nem mindegy?

vicces amúgy, ahogy karácsony előtt 3 héttel beütött a munka-élet egyensúly létrehozásának igénye - egyszerűen abbahagyom a munkát egyszer csak, eldobom a teendőt egy film kedvéért... kicsit nyomasztó, de meg lehet szokni, nyilván vágyom a feltöltődésre, a másra. 

ősszel ez úgy jött ki, hogy folyamatos honvágyam volt Londonba, Berlinbe (?), Barcelonába, vagyis az El Innen Minél Messzebbre, De Gyorsan irányába. valószínűleg úgy jött ez a nyomás, hogy g tavasszal elrepül Svájcba egy kicsit, és titokban felháborodtam, hogy nem velünk repül először életében, hanem egy csapat iskolai ismeretlennel... (még mindig haragszom, szóval lehet, hogy megtorpedózom az életünket, és utazunk...)

tegnap egy teljesen elszúrt munkahelyi karácsonyozás része (?) lehettem, ez annyira ránk vall, hogy már magam sem tudom mihez tartani magam. vannak a hangos utálók, a csendes utálók, az aznap lebetegedők, a múlt héten passzív-aggresszíven e-mailezgetők, a lelkes csakazértis bemenők, az egészet félig lemondók, és meg is vagyunk. még szerencse, hogy nem húszfős stáb a miénk... nem nagy baj (legalábbis most ezt remélem), hogy így alakult - az ajándékomnak örült az ajándékozott, szóval ez elég.

g elért a korba, ahol már nem akar nagy ajándékokat, most épp megállapította este, hogy megvan neki mindene - ezt persze lesznek, akik nem fogják jó néven venni, szóval még finomítunk rajta. amúgy az ajándékozást szeretem, de valahogy idén elfeledtem az időfaktort, elégedett még nem vagyok azzal, ami van, ami adódik. még egy hét.

vasárnap esti ez-az

péntekre megint kipurcantam - de most tényleg nem tudom mitől és mért pont. a legjobb lett volna, ha azt a napot kiveszem szabadnak, majd szombaton pótlom, ami munka. ehelyett a péntek gép előtt nyünnyögéssel telt, még jobban ki is fáradtam, aztán szombaton főzés, vásárlás, rendezkedés, elillant a nap, aztán vasárnap meg csillárokat pucoltunk, takarítás, teregetés, megérkezett a fejfájás, aztán meg elillant a nap. holnap izgalmas lesz egy nap alatt megírni a pályázatot, de hát ugye, "én akartam"...

g-vel naponta négyszer veszünk össze, ő most ért bele a nagykorszakba, csak még a kötelességek nem értek el mind, ahová kellenének. jó most is, meg okos, mint a nap, meg vicces cukifej, csak nagyon nehéz egyensúlyt tartanom, és sokszor nem is megy. jó volna, ha kicsit több ambíciója lenne, nagyon nehéz rávenni a jó dolgokra is. viszont, amit megcsinál, azok a dolgok szuperek - jó lesz ez.

bulibáró-e vagyok

elárulom: nem.

csütörtökön volt egy nagyjából teljesen feleslegesnek mondható napom egy képzéssel (annyiban nem volt gond, hogy muszáj volt, de azon túl, hogy pipa, megvan, nem mondom rentábilisnak a beutazás-hazautazás és a közti érdektelenség összességét.)

pénteken megvolt a nap, amikor felköszöntöttük az életem legambivalensebb embere címet viselő embert. megkapta a könyvet (amit elnyomtak a nyomdában), meg volt több helyszín (melyből kettő helyen voltam ott, ebből az elsőn egy gergellyel ülhettem egy helyen, s ez, mint tudjuk többnyire nyerő ügylet :) ) (ennél jobban nem praktikus konkretizálom, blogom záloga ez a ködösség...) este 11 után értem haza - a lépcsőn alig bírtam feljönni.

szombaton ezek után egész álló nap fájt a fejem, ki voltam készülve, pedig őszintén... hát nem erre a két napra mondhatnák, hogy "csapattam". egyszerűen csak mindkét nap végig rohantam. kellemes volt a meglepetésem, hogy a hűtőnk tárolt még maradék husikákat, így az ebéd is emberi minőségben és időben érkezett (örök hálám ez ügyben feledékeny magamnak).

felfedezés és karácsony

felfedeztem, újra, hogy régi énemre leggyakrabban érdemes hagyatkoznom.

az már trivia, ha valamit keresgélek (vagy elteszek), hogy a legelső helyen, ami eszembe jut, keressem (tegyem el), mert sok év múlva is az a hely fog először eszembe jutni. és amíg eszembe jut, addig már ennek eleve örülhetek, nem beszélve arról, hogy többnyire ott meg is találom. (ezt még a munkás ügyeim egy szűkebb körére nem bírom alkalmazni - sejtésem sincs, miért! - és ott rendszerint fel is idegelem magam a keresgélés közepette).

ezzel egyidős trivia, hogy magamnak szeretek ajándékot venni. ez persze többnyire kapcsolódik más, engem kedvelő személyekhez (hiszen névleg tőlük kapom), de valójában én hosszasan keresgélek, töprengek, válogatok, és végül a minden paraméteremre megfelelőt választom. örülök, amikor megvan, majd rohan az élet tovább, és a dolog egyes funkcióit használgatom is, de elfeledem (sic!) más funkcióit, tartalmát. mindegy, hogy könyv vagy eszköz. és itt jön a vicc, a meglepetésfaktor, ahogy újra és újra karácsony tud lenni az életemben, mondjuk egy ködös novemberi szombat, amikor mondjuk kihúzom a fiókom, konyharendezés ürügyén, és kiderül, hogy a húsdarálóm amúgy tartalmaz mixert (hányszor bevillant a nyáron, hogy kellene), meg daraboló-reszelőt (rögtön azonnal fel is avattam sajttal meg répával), meg tésztakészítőt! na, ilyenkor megint karácsony van, tök örülök, hálás vagyok családomnak, akik adták rá a pénzt, magamnak, hogy voltam képes válogatni. és ez igazán nyertes helyzet.

szóval bármikor válogatok és tervezgetek, ezt ne feledjem! :)

elképesztő

 elképesztő nap volt a tegnapi - felmondott egy ember, ami annyira felemás, hogy nem tudok rá reagálni. majd a közös levelezésbe egy másik fontos emberről írtak igaz, de nem igaz dolgokat, ebből levélfolyam és polémia. majd este rámköszönt mögülem az ünneplős rendezvényre belépés pillanatában a volt kolléga, mintegy meglepetésként.

úgy forognak a helyzetek, mint egy ringlispíl. az egy kissé nyomasztó, hogy mindez egy öklömnyi helyen történik. tizenéve mondom, itt élni olyan, hogy fordulsz kettőt a tengelyed körül, és hopp, ott áll(nak) az(ok), akiket talán soha  nem látnál, ha nem itt élnél... pókerarc, azt kellene tanulni.

köd

 na, most eljött ama idő, mely a mosásaimmal szemben megy. még nem látszik a megoldás, elkényeztetett ez az év. (jó, a szónak egy másik értelmében.)

fentek lentek

tegnap minden kiesett a kezemből, nem sikerült, csigaként (nem) haladtam, bármibe fogtam.

ma reggel 9-ig kiment 10 levelem (még van 18), megfőztem mára az ebédet, reggeli elpakolások, reggeli, mosásindítás. ezt kívánom mára magamnak.

kiscsaládunk mai terve: egyik karatézni megy, másik boncolni, harmadik postára.

igen, ez ilyen

 5 percet, de késtem tegnap, de tudod, mit, itt egyszerűen nem lehet elkésni, mert még negyedórányit azzal volt elfoglalva a csapat, hogy fűtés-nemfűtés, kabát-nemkabát, ablak-nemablak, projektor kell-e... 

ez a munkahelyi megbeszéléstömeg, amivel bonyolítjuk a napjainkat, egyszerre jó és rossz. ma például 13 óráig van rendes munkára időm, onnan beszippant a kivel mikor mit beszélünk meg koncentrálós jegyzetelős kvázimunka. ehh.

a tegnapelőtti ripakodásom végre hatott (egyhavi mondogatás van mögötte), g tegnap elkezdte végre tényleg a tizenkettedikes angolt felgönygyölíteni maga. ügyes, okos, mint a nap, de nem bírja a gépezést (és az azon keresztüli barátkozást) keretek közé tenni. hozzá képest keretezettebben mindenre jobban lenne ideje. (gondolja anyuka, persze.)

végre egy kis mindennap

jó érzés, hogy itthon hagytam magam délelőtt dolgozni - bent senki nincs asszem, hideg lenne és idegesíteném magam, hogy semmit sem tudok intézni. helyette itthon már egy félórányit gondolkodtam mosogatás közben munkán (bájdövéj mindig ezt kéne, hogy termékenyen gondolkodnom mosogatás közben és nem, nem idegesítenem magam az idegeimre tapadt munkatársaimon - pl. ezt most beállítom programnak, minden élet jobb lesz tőle).

most éppen könyvet szerkesztek, csak hogy lássuk be, az élet oda visz, ahová vinnie kell, és nem sejthető, melyik dolog mit hoz. kicsi szépséghiba, hogy nem jó nekem a bácsika, akinek a könyve a kezemhez tapadt (munkahelyi ártalom triplán is), és a kimenet is meglehetősen bonyodalmas, szóval ilyen ez a rakenroll.

megyek be délutánra, ez mindig, de mindig késéssel jár. mint nagyító alatt bogárkát, figyelem ma is magam, hogy sikerül. egyik felem haját tépi, másik röhög rajtam - ez a kiszámíthatatlan oldalam gáz és vicces egyszerre.

most akkor megírok egy beszámolót, lekérek pár árajánlatot, előkészítem a szerződést, kitalálom, honnan szerzünk vitamint és kabátot, illetve készítek egy ebédet és elindulok. majd a kommunikációnkról tárgyalok. színes életem van. anyukámat ne feledjem hívni.