napoknapok

ma végre találkoztunk ivel és vével: a szép kis állandó loholtunkba ilyen is belefér (jajdenéha). sütött a nap, a kölkök bogarásztak a játszón (jó, ha van sétatávon belül egy ilyen körülkerített kis placc a szokásos játszórepertoárral), és egészen jól megvoltak. jelenleg g folytatja azt a pályafutását, hogy a másikgyerek mindenképpen elveszi tőle a játékot a kezéből, tökmindegy, hogy az végülis kié. g ezt elgondolkodó szemlélődéssel fogadja, néha meg ő oda is adja, ha látja, az adott másikgyerek megvész a dologért.
szerintem ez nagyon kedves dolog tőle, mégis lassan megtanítunk neki pár karateizét, arra az esetre, ha mégis nagyon kellene neki az adott céltárgy.

horror

van ugye az a tipikus horror-klisé, amikor a temető, éjszaka, dörög, villámlik, fúj a szél, és az egyik villanásban fölsejlenek a félfák, sírok, és egy friss sírból egyszer csak hirtelen kinyúl egy kéz (elkapja a lábod és húz lefelé, stb).
no, hát ilyen ez a munkahely.
minden egyes olyan dolog eddig, amit nem hagytak rám, hogy elintézzem, de azért mégiscsak a munkakörömbe tartozott, még minden egyes alkalommal rámborult, lapátoljam el én, mert hát nem (mégsem) ért hozzá más.
most pl egy hét múlva menjek el az adóhivatalba két évnyi neménmunkámat lapátolni.
szevasztok.
mindig.
egyébként ez a tendencia minden egyes, soha ki nem dobott papírok közül mégis kidobott / kölcsönadott papírra, egyébre is vonatkozik.
ez is mindig.

a munka ünnepe

hát ma reggel az ultrahangra érésben jeleskedtünk, végülis ez megnyugtató a tegnapi fejfájós-szorongós-depis nap után. megint semmit nem találtak, megint menjünk vissza fél év múlva (bejárósok leszünk, veszünk oda bérletet, az van)
aztán a gyerekem lelépett a nagyszüleivel, akik természetesen agyonkényeztették (tegyék is!), egész estig nonstop szórakoztatták.
mindeközben én villámgyorsan magam mögé gyűrtem a csarnokpiaci nagybevásárlást, a vasedényben bóklászást (zománcedény-akció van ottan), a goethébe iratkozást (péntekig félévre ingyenes, juhhú), ennek kapcsán hozzájutottam a Handke-könyvhöz a könyvfesztiválról, ápiszban szupertokokat meg tollakat vettem (ápiszáru-fetisiszta vagyok, szelaví), kivártam a kedvencórásbácsim előtt a sort, otthagytama swatchot, melyet szétszed (!) és kitisztít majd (egy Arany Ember), majd letottyantam egy számítógép elé, és csak dolgoztam, és dolgoztam, és dolgoztam. aztán a zembert elküldtem ledet nézni (konyhaügylet, hajrá), majd átbattyogtam a Deákra, és akkor már kezdett este lenni.

olyan szinten

olyan szinten voltam ma fáradt és rosszkedvű, hogy tulajdonképpen szépen aludtam volna délig.
jobb is lett volna, miután egy zseniális krumplifőzelék-sülthús-kombón kívül a mosás volt az egyetlen hasznom ma, szegény gyerekem, persze.
aztán egy szép kis tötyögős (ideülök, gergő maradj csak ott a napon, hol van anya, keress meg, szedjél nekem százszorszépet, gyere, söpörjél) kertiséta mostanáig földobott (nem utolsó sorban ez a csuda délutáni alvás), és most, most pedig puttyanok lefelé megint, ez a délután ötös menetrendszerinti fejfájós, mértnemaludtaminkább óra lesz, jahhaj.
és nem beszélve a holnap fölött érzett szorongásomról, na hát persze.

mondjuk másképp

"drámaian selymes bőr"

áhháháhhá. reklámszövegírók, szevasztok.

egyébiránt

egyébiránt meg jól sikerült hosszúnapok ezek,
szépen fölkerültek ügyes férji közreműködéssel a képkereteink a falra, jelenleg tehát van sok-sok fanaholm föliratú szürke képünk, ám így azért már egy lépéssel közelebb van az ebédlőnk is legyen végre az otthonunk része, s nem csupán zsilipkamra a hagymaszagnak vagy átjárófolyosó-projektnek is a vége (ami a konyháéhoz hasonlóan ugyancsak szupertávoli), és tényleg, még éjjel is jó elmenni a fal mellett, így is.hát még képekkel majd!

anyáknapjáztunk, mostanában állandóan köszöntgetünk valakit, ami épp egész jó sorozat, csak minden hétvége pattogósra sikeredik ennek okán, és hát jó volna néhanapján lagymatagon andalogni és még _nem_csinálni_semmit_semmikor egy kicsit. jahh-.
ami meg mintazttudjuk, nem semmittevés, csak épp nem pattogás, hanem csönd és gondolkodás és elmélyülés.
jahh, a vasalást ki ne hagyjam, nemmondommegmennyi idő után végre aprítom.

olyan ez

olyan ez az érzés, ma is megvolt, mint ami ez az alábbi metafora.
futok, futok, nekilendülök, érzem az elrugaszkodást, jó, hogy megy, már a repülés is benne van kicsit, és akkor csak úgy a semmiből váratlanul a homlokom csattan a vasdurungon, én pedig kecses ívben, seggel a földre tottyanok.
tottyanok, de még a szánakozást sem tükrözik a rámpillantó arcok, így van ez, én sietek most, gondolják.
ezt ezek a véletlen vasárnapi és a nemvéletlen hétköznapi helyzetek hozzák, csupa jókedvből és őszinteségből, és nincs mit tennem, mint kiizzadni a rosszérzést, a magam törpülő voltának az átélését.
nagyon kevesen emelnek az arcukhoz, nézik meg, ki vagyok, és mi lenne jó _nekem_.

kezdeni

azzal a dologgal meg most (még?) nem tudok mit kezdeni, hogy eddig is anyás (apás) volt, nem bújt ki ismeretlen helyen / arc jelenlétében az ölünkből, de az elmúlt hetekben olyan naponta látott célszemélyek, mint a mamapapa ('pamama') kezében / jelenlétében sem hajlandó mindig megmaradni.
ettől egyébként mindenki vacakul érzi magát, úgyhogy hess, szorongás, hess ('haaci')

tényleg csak

tényleg csak erről a hisztidologról tudok csak nyilatkozni: vacak.
amikor megéhül, vagy épp elfárad, vagy csak valamiben nem egyezik a véleményünk, hát napról napra hangosabban és professzionálisabban ordít a gyerekem, mondhatjuk, mint a fába szorult.
csudára kell vigyázni a fejhátradobálással, a levetemmagamvalahovával, a kitekergekésnyomulokkal, a hónaljfogásbólkicsúszással, a csintalanulmégisfölállokazértazágyonnal, fotelbennel, a csakazértisekkel, az üvegcsapkodással, ésatöbbi, gyakorlatilag minden egyes fönt említett állapotban ezek bármelyike random érkezhet.
emellé tegnapelőtt óta társul egy csúnya torokhangú nemnemnem-hangulatú, adideadideadide, ami néha accaaccaacca, jahhaj.
nagyon mérges ilyenkor, és időnként nagyon elkeseredett is.
azt találtam ki, hogy állandóan kitalálok érdekesebb dolgokat, meg mesélek mindenféle érdekességről, amiért hát folyamatosan koncentrálni is kellek, de végül eredményes a dolog. meg néha van olyan, hogy hajlandó várni a valami után jövő valamire, hát azzal is operálok.
arról most itt kicsit hallgatok, hogy hányszor veszítem el a türelmem fonalát manapság, de az már egészen haladás, mint mondjuk ma, hogy csak párszor.

dolgaim

az egyébként még vacak, ahogyan egyik dologmtól meg teendőmtől a másikig kapdosok, majd végül egyiket sem teszem meg /oldom meg / viszem végbe. tornyosulás van, amitől pedig egyre jobban blokkolódom.

napjaink

ezek olyan macerás, de érdekes napok.
macerás az, ahogyan éjjel olyan háromórányit fönt volt a kölök, és mondjuk olyanért sírt szívet tépően hajnali félötkor még, hogy hát éjszaka mindenki alszik, köztük a papa meg a mama is, akik ugyebár lent laknak a házban, s a gyermek úgy gondolta, akkor ő szívesen találkozna velük. végtelenül elkeseredett a gondolatra.
én akkor keseredtem el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem csak a mostanában szokványos negyedórás visszaaltatás lesz.
tegnap amúgy sejthettem volna az éjjelünk menetét, de nem kívántam a nap érdekes voltát ilyennel terhelni.
ugyanis d-val (meg kisfiával d-vel) szépen elautóztunk a közeli m-be, meglátogatni n-t és kisfiát m-et (szép kis kavalkás, mi). miután m egyidős g-vel, csuda jó volt láttamozni, hogyan vannak ezek a kölkök egymással, együtt, helyesek voltak. (pl még nincs meg náluk az az utálatos azazenyimétiedé-korszak, háhhá)
szuperül alakult a délután is, jó nagyot aludt itthon g, és szépen flottul odaértünk az esti ballagási vacsira d-be, és evett szépen, és viselkedett szépen, és nem volt nyűgös szépen, csak éppen.
csak éppen ott volt az a nyüzsgés, meg a nénikbácsik utyuluputyuluztak, meg későn került ágyba, meg frontátvonulás, ehh, még a legszebb nap utáni éjjeli alvást is szétzaklatta volna ez az egész így.
ma meg tehát elaludtunk, így a vendégségünkből késtünk kissé, de g megbarátkozott p-val, a kutyával, és persze a réglátott rokonyokkal sem volt baj, hogy találkoztunk végre.
és miután sem oda (villamosok), sem vissza (kutya) nem volt alvás a kocsiban, gyermekünk ismét túlpörgött, sírogatva és nehezen aludt el, majd ugyanígy ébredt, alig bírtam megvígasztalni.
érzelmi fejlődés szevasz.

N.E.M.

gyaloglunk belefelé ebbe a korszakba (vagy inkább élménybe), hogy az innál-e kérdéstől kezdve a bármire elsőként fejrázás következik, mintegy könnyebb először rögtön ezzel nyitni, onnan még lehet akármi.
emellett beköszöntött a minden pillanatban eltörhet a mécses azon a problémakörön, hogy tesszük-e azt, amit ő akkorra kigondolt, de még el sem mondott, viszont én mért nem sejtettem meg jóelőre, illetőleg mért nem mondok rá okét, ha egyszer már (gy.k.) el is lett kommunikálva (mutogatva) érthetően.
és ha már egyszer eltört, onnantól lefelé von a spirál, hacsak nem vagyok olyan lelkes, hogy a huszadik harapás és/vagy anyajegyem elkapirgálása okán sem kiáltok rá, hanem tündéri mosollyal megsimogatom ártatlan buksiját, hogy jól van gyerekem, semmi baj.
a csudát nincs, totál kimerülök. (és akkor még hol van a valódi dumcsi)
nonstop agyalok, furfangos rejtőtörténeteket találok ki a hiszti nevű távol tartására, de azért ez a noncstop kicsit sok.
áhh, mivel minden szülő nevű (meg tanár és egyéb) tapasztalja ezt, csak mint kiáltás az éjszakába, elnyökögtem itt magam, majd húsz év múlva elolvasom, és csóválom a fejem, háhh, de jó is volt ez akkoriban (és tényleg).

meg egy kis józene

áhhááháá

jószöveg

most hallottam
"Magyarországot nem a politika fogja megváltoztatni, hanem a vállalkozók. ... ami ma a politikában zajlik, az számomra _végtelenül_ unalmas..."
"nálunk nem a pártok képviselik az emberek,et, hanem az emberek a pártokat" (áhháhháhhá) (by Wermer András)
ANNYIRA ott vannak ezek a mondatok, hogy muszáj még egy kicsit az A la Carte-ot reklámoznom, mert minden alkalommal van benne két olyan mondat, amit ha mindenki fölfogna és megértene, már haladnánk valami jóbbfelé.
egy eddig nem (és már sosem) publikált vasárnap esti bejegyzésem ezt a témát feszegeti, valami olyasmi kapcsán, hogy egy agysebészt hallgatni mentem, kaptam két szép mondatot a hitről és megtérésről, de végtelenül megrázott, hogy a hit ennyire nem tiszta és egyIstenhit, hanemhogy mindig kellenek a mankók, az (épp politikai) másik oldal rovására szóló utálkozás, tiszteletlenség, gúnyolódás, az az oppozíció, miszerint "mi tudjuk, mi azért mindig jobban tudják, de 'azooook', hát azok...".
a gúnyolódásban a tisztelet hiánya a legfájóbb, és nem az én véleményemmel ellentétes vélemény, mert arról szól, hogy a szeretet nem teljes. ide, ebbe a hitbe nem fér bele, hogy bármi elé kerüljön, és ez az elvárásom (és idealizmusom) állandóan kiabál a gőgös klikkek elllen, nincs mit tenni.
az irónia, a humor, a könnyedség, amiről Simone Weil is írt (legalábbis a nehézkedésről mindenképp) már annyi jó dolognak volt a forrása, mozgatója, éltetője. mert az áldás.
á á men

mondja

amúgy a csacsogásfront most úgy cuzellálódott az elmúlt másfél hétben, hogy egyre bonyolultabb dolgokat kíván közölni velem, egyre összetettebb (vagy inkább valóságalapúbb) minden egyes halandzsaszó, néha egy-egy érthető önálló kifejezéssel, de az egész még nem magyarul van, sem az általam pedzett nyelveken, egy szó mint száz vért izzadok, hogy tudjam, a polcról a furulyát kell elvennem, nem a kazettát, a tyúkot, vagy a kisflakont (milyen polc, kérdezheted) (zsúfolt, mondanám). igaz, megéri az erőfeszítést (amit ezentúl sem akarok lespórolni, eddig elég jól ment) az a föltündöklő mosoly a kispofin, a szemében meg az a mondat, "hogy te érted, anya!".
mondjuk ma a konyhaablakon át a holdkiflit mutatta, amire úgy nyolcadikra jöttem rá, és még most sem biztos.
és mondjuk vicces, ahogy eközben meg ő is erőfeszítéseket tesz a neki tetsző szavak reprodukálására, legyen az 'tészta', 'zsömle' vagy 'teafilter'.

azért néha

ma olyan azért néha-napom volt/van.
az az érzés megy ilyenkor, hogy csak úgy ülnék, vagy heverésznék, és két szundikálást összekötnék egy/több jó könyv olvasásával, beleférne tán még egy klassz film is, de leginkább a csendes semmittevés jellemezne.
ilyen napok pedig nincsenek, és nem is gyakran jutnak eszembe.

F helyett M

az imént szépen elröpült fölöttünk egy F16-os hangú valami.
brr.

apdét: egyes szakértő források fölvilágosítottak, hogy MIG29 lehetett az. vagy gripen.

fut, ölel, fut

adalék mégtovábbá ehhez a fesztiválhoz a nagy hepe-hupás fűterület jelenléte, mely ebben szegény gyermekünket folymatos szaladgálásra ösztönözte.
ezt a tevékenységet egyébként női beavatkozás miatt volt muszáj fölfüggesztenie: egy korabeli kishölgy spontán, anyukával ellátott sétáján csak úgy grátisz megölelte g-t. s miután nem akarta egy darabig elengedni sem, g megrettent, segélykérő biggyesztéssel kereste 'anyát', akinek viszont muszáj volt eléggé kacagnia. ('apá'val egyetemben)
nők.
férfiak.

könyvkönyvkönyv(zene)

a kalákára értünk oda, csuda egy hely ez a millenáris, jó, hogy lett.
a fesztivál hangulatát híven tükrözi (nekem, ma, ott) a felénk röpített kérdés, állván a park és a nyüzsgő tömeg közepén, miszerint azt meg tudjuk-e mondani, hogy hol van a 'könyvszemle'. meg tudtuk, mondtuk, hogy 'itt'.
pettsonról lecsúsztunk, ment a repülője, veronikanéni ma nem volt föllelhető, bartoserika pedig öttől volt, ami számunkra elérhetetlen időmagasság volt. leend viszont helyette l. ujickaja néni, kire röpke háromnegyedórás sorbanállás után negyedikként lecsaptunk, írja már oda a nevét a két régi, és az egy új könyvébe.
a képes biblia mind elfogyott, 'már karácsonykor elfogyott', mint azt megosztották velünk, szuper, gondoltam, ez egy ilyen nehéz ügy lehet, hogyha látom, hogy valamit vesznek, mint a cukrot, akkor abból kellene még (jelenleg amúgy az egyetlen elviselhető rajzolatú, és normális mennyiségű és minőségű történetet tartalmazó ilyen könyv a placcon), nyárra majd lesz, ígérték, mi megvárjuk, nekik meg úgy kell.
ezen kívül kiderült, lesz májusban ingyenes iratkozás a goethekönyvtárba, és ez számomra perpillanat presztizskérdés, hogy akkor már legyek beírva oda, arról nem beszélve, hogy a Peter Handkétől találtam végre egy könyvet, amit el akarnék olvasni. egy másikat meg megrendeltem, ez is csoda csuda, remélem, olyan is lesz, amiért érdemes ilyenre vetemednem. (a német könyvekkel vagyok úgy, hogy heinrich böllt csudára szeretek olvasni eredetiben, meg még volt egyéb klasszikus élményem, de amikor a kortárs irodalomból kellene válogatnom, akkorra mintha mázsás súlyokat helyeznének az agyamra, mert abból a nyolc sorból, melynek a fele idézet a könyvből, a többi meg töltelék, tehát egy mondatból, képtelen vagyok konstruálni egy előzetes várakozást vagy véleményt, hogy az vajon ENGEM érdekelni fog-e. iszonyú ilyenkor a borítókat bambulom, és érzem, egy hetet is itt kéne állnom, mire végre képes leszek választani.) aztán ma új taktikával kiragadtam párat a tömegből, és láss csodát, ezek rögtön érdekesek lettek.
és -jelentem alássan-, a santoskiadó könyveitől egytől egyig reflex-szerűen kiver a víz. majd egyszer erről is mesélek, mért.
ámde, hogy pozitívat is mondjak, a holnap meg a general press, meg a móra, meg a pagony, nohát, ők igazán megérik a pénzüket, a szó szoros értelmében. ja, meg a csodaceruza.