a két héttel ezelőttit szerintem mégis megcsináltam, a technológiáról nem szeretnék vallani, arra nem kifejezetten vagyok büszke.
a holnapi -na ez az igazi talány, mi lesz. ha az, mint múltkor, megvan. ha itt a másik tanár lesz bent, akkor meg nem.
van az a helyzet, amikor leblokkolok. nem, mert nehéz az anyag, nem mert kínaiul van, nem mert túl sok, nem, mert beteg voltam meg dolgoztam az elmúlt két hétben is, és nem, mert nem adott kérdéseket/tételeket ez a tanár.
egyszerűen csak van bennem valami megtáltosodási gát.
elemezgettem magamban, mi ez,
és valami olyasmi, hogy megint megint kezdenek lefelé nyomni a melóban, és amikor azt érzem, hogy amúgy is lógok a levegőben, akkor minden energiámat felemészti a normalitás mímelése. nem egy rendszerhibáért nem én vagyok a felelős, és mégis rajtam csattan az ostor.
van itt ez az új nő, és tudod, milyen az, először megélni, hogy tíz év mínusz okán egy másikat preferálnak?
ehhez hozzácsapódik a múlt hónapokban ideventilált fáradtság, az élet hiánya.
na jó, holnap ezen is túl leszek, mármint a vizsgán, nem az érzéseken. szombaton este meg hazamegyek, az is jó lesz, nagyon.
2010-ben innen indultam, amikor nulláról újrakezdve kellett a mozdulás. most az van, hogy sokkal többet tudok, de nincs még rendszerezve, és rémiszt, hogy erre nem is lesz időm, holott innen most már csak az visz majd tovább.
összeszedem magam, ez nyilvánvaló,
most a bátorság hiányzik.
hajrá én.
