az ágyunk környéke 33 fokos reggel. az asztalom az ablak előtt 32, és mozog a levegő (még).
óriási a mérlegelési kényszer, mikor nyissak-csukjak (még nem).
cserében minden mozgatható nehéztextíliát mosok - eddig a pokrócokat vicceltem meg, ma a szőnyegeket fogom kivégezni.
hiányzik a Balaton (nem a 29 fokos).
vicces, hogy már rég megköszönték 8 évnyi fáradozásom a gyerek osztályszülői, és még mindig fáradozom ezekkel... most még a büfé van hátra szerda-csütörtökre. elvileg mindent átgondolva táblázatosítottam, megosztottam, megírtam hetekkel ezelőtt. én magam nem leszek ott a hézagokat kitölteni, nagyon bízom abban, hogy majd ők, az anyák ezt megteszik.
fura lesz, na, hogy nem lesz semmi dolgom ősztől (kicsi kis hang mondja, khm khm, persze, találok majd, nyugi).
úgy tűnik, ezen a nyáron a tervezett egyre intenzívebb mozgásprogram helyett (egyelőre mellett, de ez nem rózsás) inkább darabonként veszítek testtömegemből. ma mondjuk egy fognyit tervezek (tervezek? kell, muszáj, javasolták, beadtam a derekam, vagyis inkább a fogam a közösbe) "leadni". nem várom, egyúttal mindenféle gyulladásokat, átlyukadásokat, fájdalmat vizionálok. öregkoromra megtanultam pánikolni. másodszor olvastam / hallgattam végig pl. mit szabad/nem szabad enni utána (úgy tűnik, hozzám és pánikomhoz is az egyik út az ételmegvonáson át vezet), és miután szöges ellentétben van némely tiltás/engedés egymással, nem bírom megjegyezni. a pánik mellett növekvő inkompetenciaérzésem is van.
ez a 2 hónapra elhúzott érettségi-időszak eléggé hülyén van kitalálva. mostanra teljesen elvesztette minden lelkesedését a tanulás iránt, persze csinálja, csakhogy pont az maradt hátra (töri, magyar), melyekből egyébként is kínlódva tanul magától, nem érdekli (persze érdekelhetné, mert lehet úgy mesélni ezekről, de hát nem úgy mesélik ezeket). még egy hét, minden percet számol.
amúgy péntek este megsúgták nekik az emeltek eredményét - nagy meglepetés nem volt. (4 emeltje van, mind 5, 78-88-90-92%).
a bioszbizottság (és a matek is) rossz volt: hülyeségeket kérdeztek, nem segítettek, nem mutattak minimális érzelmet sem. a másik bizottságokról ugyanott (másnap) meg jókat meséltek. úgyhogy inkább nem mondom, mit üzenek nekik. egyúttal amúgy egy esetben fogok rájuk (és a bioszírásbeli összeállítójára) haragudni - ha nem veszik fel pár pont híján az egyetemre. oda ugyanis ez számít. sehol máshol nem.
de hadd magyarázzam. nem a mostani felvételi számít. az, hogy esetleg a jövő tanévben pihen, mást csinál, nekem nem fájna, sőt. ezzel szemben most tudtam meg, hogy a felvételi pontozás nagyon aranyos. mert jövőre - bár bármennyit javíthat plusz pénzért új érettségi letételével - csak az érettségi százalékból számolt érettségi pont lesz más, az idei érettségi értéke lesz a tanulmányi pontként számolva. szóval ezen nem javíthat. vagyis, ami most bekerül a bizibe, hiába írja felül egy ugyanilyen, csak mondjuk jobb százalékérték, a tanulmányi pontrészt mégiscsak az idei adja.
jövő szerda reggel magyar és töri. és utána már csak az átadó, meg pénteken a bankett.
és akkor kiderültek az írásbelik eredményei - elképesztő százalékai lettek, egyelőre mind az ötös tartományban van.
persze egyes esetekben a százalék is számít - ezekre most gyúr. a legnagyobb nyomasztás a német emelt volt (91%), melyet előtte megsaccolni sem tudott, és teljesen lemondott róla (nyehh), erre meg. úgyhogy megy a heti három németóra, kidolgozott szóbeli tételek, meg a matektételek magolása, és azt mondta, a hétvégén a biosz is jön. péntek - szombat - hétfő, ezek az emeltes napjai.
ama törölt időpont után persze a következőre már úgy mentem, hogy összeszedve, meg okosan, meg mindenmindegy. csodásan asszertív tanácsot is kaptam a klausztrofóbiám említésekor ("csukja be a szemét, az szokott segíteni"). persze segített is a jótanács (ha magam nem csuktam volna be magamtól).
annyi kiderült, hogy kibírható, még úgy is, hogy csak úgy rángatnak szó nélkül a csőben, itt-ott kicsit megtépik a branült ezzel, rá se rántsak. majd morcos arccal kiküldenek, majd lesz valamikor valami.
ezt követően a legjobb orvosság volt elfeledni az egészet, végigballagtatni, -érettségiztetni, megbécseztetni magunk/magam a követő hetekben, eeszték felé sem nézve. és persze kihevertem, majd múlt hétfőn megnéztem a leletet, és csütörtökre már oda is battyogtam az ambulanciára. és tök nyugodt voltam, főleg azt gondolván, ha olyanok lesznek, mint eddig, hát szépen kikérem magamnak, és fölállok és távozok. erre kifogtam egy rezidens nőt, aki nő volt, bemutatkozott, elmondta, mit fog(unk) csinálni, végigmagyarázott mindent, és időpontot időzített főorvosi konzultációra tegnapra. elképzelhetetlenül más volt, mint bárki korábban.
tegnapelőtt éjjel fizikailag estem szét (valami gyulladás ugrott elő bennem), így éhkoppon szédelegtem végig a tegnapi vizit 3 óráját. de ez is meglepően normális volt. azt hiszem, próbál megnyerni a rendszer, hogy bízzak benne, nem vitás. (persze nem megy még ez, kéne egy-két lapátnyi biztatás azért!) meg hát lesz műtét, július elején.
na, csak ide apdételem, addig idegesítettem magam a június elején, hogy megkértem a rendszert, tegyen át augusztusra. és akkor lőn. aug.10. az új időpont.
csak a napló kedvéért - a(z emelt) németet nem nagyon értékelte, mondván csak legyen meg a szint. és miután nem az eredményvárás embere, azt is szépen szkippelte, azaz nem akarta megnézni az eredményességet a hétfői megoldások között. :) közben visszatért a némettanárkájához, akivel kb. ugyanazt csinálja, mint az angoltanárkájával tette (meg ahogy a suliban működött 11. osztály végéig), hogy ott az órán odafigyel, megjegyez, csinál, aztán legközelebb az óra előtti órákban hajlandó szalmaszálakat keresztbe tenni az ügy érdekében. ami amúgy kb. működik, csak én értékelem kétesélyes taktikának. szerintem ugyanis bizonyos dolgokat a rengeteg önálló ismétlés mélyít el, főleg egy nyelv tanulása esetében. de persze azért szurkolok, hogy most ide ez is elég legyen.
mert ugye volt még múlt kedden az emelt biosz. melyről egyértelműen megállapították nálam okosabbak (fb csoportokban lesiolvasóként írom), hogy amúgy tömény szemétség volt. van ugye a tananyag, amit mondjuk ki, szar könyvekből és jegyzetekből tanulnak (kb. 2000 oldalnyi jegyzetet körmölt le az elmúlt 2 évben a tárgyból). aztán van az emelt érettségi anyaga, ami a határtalan csillagos égig kér vissza MINDENT IS, mindegy, melyik irányba menve akarod vagy nem akarod majd használni azt (orvosi, állatorvosi, ökológiai, biológusi, pszichológusi irányok - hát...). szóval nehéz, de ha ügyes vagy, és végigértél a tananyagban, és milliószámra oldottad meg a korábbi emelt érettségis feladatsorokat, lehet rutinod és tudásod a jóra (80+%-kal írta meg a faktos témazárókat). és akkor jön egy elmebeteg, aki úgy érzi, hát akkor idén jöjjenek inkább az oktv 2. fordulós feladatok* szarul átírva. 32 oldal volt a 4 órányi vizsga írott és képes anyaga. ránézve is 1 órányi olvasás-értelmezéssel lehetett nekiindulni. félrekérdezett (vagy a javítási útmutató félreválaszolta), bonyolította, tett bele pár csavart, hogy mindenképpen lassan menjen. és ezt csak én mondom. abból, amit láttam és látok. most pl. egy hete nem tanul bioszt, szerinte úgyis mindegy.
engem ebben az egész érettségiben ez az egy zavar, a jegyeket leszarom. hogy úgy jön ki, hogy nem érzi, kompetens volt, hogy tudja (mert tudja) a bioszt, meg a többit. merthogy "szórni kell", meg versenyvizsga, ezért hát nem ad ki előre konkrétumokat (a mindent alaposan apróbetűig és begyakorolva tudni kell nem konkrét, a cél megjelölése nélkül különösen), de kizárólag azt vizsgálja, mit NEM tudsz.
ehhez képest nyugati egyetemek felvételijén portfóliót várnak, az adott tantárgyhoz/témához való elkötelezett hozzáállásodat, motivációdat, terveidet. nagyon haragszom, mondtam már?
az összeomlott oktatási rendszert én ebben a mímelésben is látom, a lexikák 19. századi erőltetését, a rugalmatlan nehezítéseket, a VÉGTELEN mennyiségű fejbe tuszkolandó tananyagot.
persze, persze, minden vizsgán szépen, jó jeggyel át fog menni, várhatóan fel is veszik, de azért az élmény ott marad.
*azok a feladatok nagyon viccesen egyetemi anyagot kérnek számon, kicsi csavarral, hogy sima alapos tananyagi felkészüléssel még ne tudd megoldani.
hétfőn, a középmagyar után elképesztő mérgesen, tegnap, az emeltmatek után hipervidáman ért haza. a magyart értettem, megnézegettem, és szerintem nem középszintű tudást igényelt a lexikális rész (egyáltalán minek is ez a hülyeség manapság így), az esszékkel minden rendben volt, azokkal nem is volt baja. a matekkal pár héttel ezelőtt kaptak egy témazáróban olyan feladatsort, hogy hozzányúlni is alig tudtak, vélhetőleg ez is benne volt az "ez olyan könnyű volt, hogy nem is értem" megjegyzésekben.
ma középtöri, melyre az előző napokban átolvasta a mozaikot, kíváncsi leszek. de valójában csak a jövő heti biosztól tart, az valóban egy nagy nyúzás lesz, és igazából ez lesz az igazi megméretés, mert nagyon-nagyon sokat tanult, és az utolsó 2 hónapban a tanár teljesen elbizonytalanította őket (ez tök érthetetlen, nem tudtuk megmagyarázni a jelenséget). ennek ellenére abból fontos neki, hogy mennyi pont és százalék...
addig még pénteken a német emelt - csendes beletörődéssel a b2-re hajt, úgy kívánom, hogy legyen sikerélménye, annyira sok erőt beletett ebbe az időszakba, még a németbe is, pedig.
minden második telefonomban magyarázkodnom kell.
minden évben más, de madarak lepik el a fákat előttem - fenyő és kőris - mindkét fa óriási. tavaly a szajkó, előtte a szarkák voltak. idén kicsit időztek a varjak, szerencsére nem maradtak. lett helyettük - sok év után újra - gerlepár, és a legújabb, a feketerigó.
hosszú évek óta nem volt már a kertben állandó rigónk, még a környéken is csak pár, erre most idetelepedett az ablakommal szemközti ágra. elképesztő kitartással védi a területét. múltkor a teraszra (teregetni) kilépve a fejemtől 30 centire suhant el vészcsicsergéssel. kösziszépen.
s mióta berobbant a 25 fok, a fenyőn ül egy szép hosszú ágon, és elképesztő kapacitással és kitartással fütyörészik. rosszabb alkalmakon befelé a szobába. tőlem olyan 4 méterre. hogy érzékeltessem a helyzetet, ő is kapott nevet (a gerlék lettek Frászék), ő Hangerőmű névre hallgat, a sugarában gyötrő ugyanis.
és akkor a hómofisz: telefonjaimban naponta megkérdezik, vajon egy erdő közepén vagyok-e (nem), mert hallják a madárcsicsergést, és mást igazából nem is. kösziszépen, szabadkozom, az asztalomnál ülök, előttem a gép, csak a madár ordibál.
egy újabb esemény, ami azt mondatja, kell időnként, de nem gyakran, hogy találkozzam fiatalkori önmagammal. a kettőből az egyik gyülekezeti társaság tartott ünnepnapot, kaptam meghívást, elmentem, átéltem. délután a kiscsoport találkozott, ahol a legtöbbekkel álltam barátságban (vagy annak tűnő baráti viszonyban). rendkívül elfáradtam, sokat gondolkodtam, jókat nevettem, keveset éreztem.
a téma a nemprédikációban az volt, hogy milyen is ez a szeretet, amivel közelít egyik ember a másik felé. talán ez ment a legmélyebbre a személyes találkozások élményén kívül. az biztos, hogy nekem a barátságosság kevés a valódi barátsághoz képest, nem hiszek, nem hittem abban sosem, ami vasárnap van, de egész héten nincs, nem gondoskodik, nem gondol rád, nem hív fel vagy meg. az mind csak sima szimpátia, kedves odafordulás. nehéz téma ez, mert persze az ilyen nem róható fel, nem kérdőjelezhető meg anélkül, hogy az egyik ne sérülne, a másik ne bántódna. így hát említve sincs. csak amikor sok éve nem vagy már a közösség rendes tagja, jön a nagyon kedvesen előadott számonkérés, miért nem vagy ott, miért hagytad ott. aztán minden megy tovább, mindennemű érdeklődés nélkül.
nem fáj már, de elszállt az a sok idő és energia, amit ott a rózsámra fordítottam.
ez egy olyan elmúltegyév, amikor nagy dolgok történnek.
nem dimenzionálnám túl az ötvenet, de azért az mégiscsak egy nagy és kerek szám, gombócból sok, évekből kevés. vagyis inkább elröppenő.
volt a szalagavató, az is olyan volt, amikor elkezdhettem könnyeket gyűjteni a szemembe, egy ilyen van, jól kell megélnem, büszke is voltam rá (táncol! az milyen jó!)(nagy! mekkora már!)(mennyi év, és mintha egy pillanat lenne!)
ilyen volt ez a választás is, első, tudja, akarja, és még igaza is van. és tegnap rajta volt az a kis semmi fonott karkötő, amit a választás napján kapott a bizottságtól, és ekkor az anyai szívem elmorzsol pár örömkönnyet - örül, és okosan örül, juhhúú.
és mindjárt itt a ballagás, tuti megint a katarzis, olyan szépek, és az érettségi-felvételi, olyan okosak.
nem minden jó, de ez nagyon.
az volt a szép a tegnapban, hogy elképesztő korán kezdtük, mintha csak nem is egy vasárnap lett volna. 10-ig elmosogattam, elindítottam egy mosást, megreggeliztünk, mindhárman (!) felöltöztünk szép gúnyánkba, és elbattyogtunk szavazni, meg vissza.
elsőszavazó volt a szentem, hárman álltunk a sorban, elöl apja, mögötte anyja, anyja szemében titkosan pár könnycsepp - ez ilyen. ez ilyen jó. pontosan tudta nélkülünk is, mit akart, egészen pontosan mérlegelt és megfogalmazott, okos véleménye van, egészen kicsi ifjonti hévvel megtámasztva. hogy pontos legyek, legelsőnek ez volt a "prioritási szurkolólistámon", miért menjen, ami/kinek mennie kell. hogy érezze, hogy van hatalma, hogy a demokrácia MŰKÖDIK. nagyon hálás vagyok neki, érte, meg a kortársaimért, hogy ezt így alakítottuk.
én kilencedikszavazó voltam, örülök, hogy olyan helyen élhetek, ahol, ha pár pillanatra is, de lehet szavam abban, mi legyen, és mi ne.
és ma meg nagyon jól esett a sok-sok külföldi ember meg tisztség meg orgánum, hogy személyesen az embereknek gratuláltak - nagyon magamra vettem, és nagyon kellett már ez nekem - úgy 12 éve. (abban az évben éreztem meg azt személyesen, a saját bőrömön, milyen páriának lenni, egy nagyon decens, nagyon szofisztikált magyarozás után, külföldön.)
illúzióim amúgy a közeljövőre nézve a korral elmúltak. egyelőre a csendes örülgetés mellett inkább azt látom, mint azokban a nyomasztó végtelen sok részes reels videókban, amikor valaki kap egy nagy házat, melyben még bent lakik a hoarder és rohad és pisiszagú minden szőnyeg a plafonig érő cuccok alatt. és állsz előtte, és nem tudod, hol is kezd, mert annyi. és tényleg annyi.
a tegnapot megelőzően több okból is rászorongtam a tegnapra időzített mr-re. ez azzal járt, hogy hullámokban elkapott a pánikérzés, melyhez elképesztően nem szoktam hozzá. ilyen intenzíven a covid alatt szorongtam korábban.
végül minden ésszel leküzdhetőt megtettem, és minden klappolt is. az orgonatüsszögés még nem érkezett meg pont (mára igen), megvolt a laborom (mindkettő, 2 nap alatt, ennyit számít, ha vagyonokat fizetünk arra, ami normálisan is elérhető lenne a Bugyorban), megvolt a váltóruhám, odaértem pontosan időben (az előző napi érdeklődésemre, mikor lesz, mit kell még tudnom telefonhívásom nyomán).
és akkor ott állok az Ablaknál, és gondterhelten rámnéznek, és jelentik: "törölték szerintem az időpontját". nézek, hogy mi a k.anyja, és akkor szépen tanakodnak egy sort és felküldenek az ambulanciára, ahol pont nyitvatartási idő után vagyunk már, és kopogok, és mondom, és nem értik, ők miért törölték volna, és nem derítenek ki semmit, de egy fél órán belül kikönyörögnek (sic!!!) (a fejem felett) egy jövő szerdai újabb időpontot. én közben a korábbi napok pánikjai feszültségét éppen bőgve adom ki kint a folyosón.
kellemes hely a Bugyor. traumatizáló.
egyik sem mutatkozik be, még a pozícióját sem közli. egyik sem tudja, ki csinál és mit. semmilyen infó nem érkezik előre, hogy most mi lesz, milyen úton visz tovább a rendszer, és mi a dolgom benne. mit kellene megkapnom, mit kellene fölírnom, megtudnom stb. pl. a két hete hétfői látogatásomnak a beutaló papíromnak a dátuma bizonyítja összesen, hogy csak ott járhattam mégis, miután ambuláns lap nem készült arról. mint ahogy a tegnapinak is csak az újabb pecsétes ficni a bizonyítéka. az eeszt-ben az újabb foglalt mr időpont sem látszik.
hát akkor, kérem szépen, szorongásra fel.
pár perc boldogság volt ez a hétvége, kicsi, tartalmas, együttlét, ilyenek voltak.
pénteken még zizegtünk a feszkótól, amit a munka/suli hozott, de már együtt ebédeltünk, gyorsankészülős finomat, takarítottunk meg mostam meg port töröltem, aztán én befejeztem az agyrém könyvem (egészen az utolsó 2 fejezetig idegesített, így mire jött a Csavar, addigra már csak arra vágytam, hogy na, legyen már vége, fejezzem be, van ennél jobb elfoglaltság is...).
szombaton elpályáztunk Balatonra - megnéztük a házat, a kertet, elszórtam pár ezt-azt (virág meg rebarbara), meglátjuk (vélhetőleg a madarak már meglátták, mert nem sikerült túl mélyre helyeznem a virágmagvakat, és érezhetően izgatottan csiripeltek egyre közelebb és közelebbről, sebaj), a tavalyi étteremke nyitva volt már (hipergyorsak, hiperkedvesek, ehető sokféleséggel), megnéztük a partot (még nem bontották le a partot, még le lehet menni a strandra, még nincs belépő, és konkrétan alig van valaki, bár maradna minden a régiben), fújt a szél, hullámoztak a hullámok, hangya helyett pók akart megenni, sütött a nap, meg elment a nap, egészen Balaton volt a Balaton. aztán átsasszéztunk a délipartvégibe, megnéztük ott is, hullám, stég sehol, tűző nap, sima, kedves, zöld víz meg a Badacsony. aztán család, meghívás, közlés, kutyák, süti, ücsörgés, hazaindulás. egész nap mentünk, jó volt, nagyon. előtte, utána Anyukámhoz ugrottunk - ez is milyen jó volt.
itt körül derült ki, hogy nem csak emlék a boldogan éltek: mindhárman visszarázódtunk a pár éve még élő idillbe, csak ennyi kellett.
vasárnap nekiálltam ilyen apró, régóta néző dolgaimnak, majd a szokásos ünnepi közös ebéd, hümmögve jóllakás, aztán csak folytattam, de tényleg, ilyen marhaságokat, hogy az ebédlőszékek talpát pótoltam-lecseréltem, le is bútorápolóztam mind a hármat, meg rendbe raktam a szalagos dobozom, meg a konyhai szúnyoghálót is kiporszívóztam. a 4-5 napot tekintve valójában szépen, kényelmesen, olyan feltűnés nélkül kinagytakarítottunk...
ma meg újra megnéztem a sorozatkám végét (ez egy új szokás, amit építgetek), elkerültem a kölnivel locsolást (örök hálám a vízzel locsolásért, hát mégiscsak locsolás, hát mégiscsak az én fejem), és folytatom a munkát, mert az is van, tegnap kezdtem, hátha így kis darabokban jobban megy.
és most épp csak a térdem fájt szerda óta, ilyen ez az év.
szóval tegnap (életemben nem először, de először magam okán) hagytam magam lesokkolódni az ún. Egészségügytől.
mostantól társak leszünk (igazán remélem, hogy csak időleges ismeretlenek egymás számára), így most szépen megkeményítem magam. használom a józan eszem, visszatüremkedem az ablakon, ha kidobnak az ajtón - mindent a szent cél érdekében.
jól hangzik, de azért a tegnapot csak mementónak tartom meg.
amúgy a címben nevezett lesz ezentúl a fent említett entitás neve, számomra legalábbis.
ui. csak egy kis epizód a tegnapból, ahogyan 5 eü. személyzet próbálja megfejteni a fejem felett a velem való foglalkozás helyett egy másik páciensnek hatodik eü. személyzet által javasolt gyógyszeradagolási felírást, és igyekszik fellőni a felhőbe, miközben én a sírás szélén ülök, rémülten a mi vár rámtól, és próbálom megértetni az oda-odafigyelgető eü. személyzettel, hogy b+, írjátok már rá a papírokra, hogy SÜRGŐS, mert enélkül 2-8 hónap múlva lesz meg a vizsgálat. majd rám néz a hetvenes papa (főorvos?), hogy "hát nekem felmegy a vérnyomásom ettől a mai egészségügytől, ha sokat gondolok rá!" mindezt teszi vérkomolyan, először 10 perc után rámnézve. (ha viccesen mondta, sem derült ki, én nem fogom ilyen állapotban azt a humorizálást, ami ráadásul faviccnek is szar.)
b+, Bugyor.
Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág
A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).
A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.
megint volt egy képzés, megint Bécsben a múlt héten. volt egy ilyen üres-érzésem, minden túl flottul ment, rutinróka a császárvárosban (bár az odautazás napján úgy éreztem, harcolok az elemekkel, helyesebben láthatatlannak láttatott a világ - tudod, amikor mindenki neked jön, majd felháborodik :) - de ezt egy albertinával és egy mozival orvosoltam, ez a szexepilem, a bécsi, hogy minden annyira közel van, és annyira utálatosak a szállodaszobák egyedül, hogy mindig megyek, és mindig jól esik, most is)
a képzés egy teljes tévedés volt, itt be merem vallani, folyamatosan azt éreztem, hogy humbug-humbug-humbug (hát hogy lehet két napig azon vergődni, hogy ELMÉLETILEG miért adnak meg bíznak az emberek... a két nap itt a túlzás, meg az, hogy ebből minimum egy könyv és egy életmű is született...) amúgy itt nyugodtan lehetek undok, ott nem voltam, csak végtelenül unatkoztam, és kiolvastam a teljes FB-ot és internetet. viszont nyelvgyakorlásnak jó volt megint, szóval nem hőzöngök tovább.
aztán utánamjött azuram, így köszi szépen, jól alakult a maradék. sok-sok kilométert mentünk ide-oda, vettünk könyvet nekem, lekvárt a mindenkinek, és megint megállapítottuk, hogy ott valószínűleg többet mennénk ide-oda, ha ott élnénk.
tavasz.
múlt vasárnap nekiálltam, és ezt a hóhányó, nyomasztó, undok polcot, sarkot, könyveket átpucoltam. jó lett volna konmarisabban csinálni, de ennyi idő és nyomasztás után a hozzányúlás is konmari már, az a helyzet.
a korábbi kalkulációm, hogy egy légköbméternyi lakás valódi átrámolása 8 órát vesz igénybe, reális. az állópolcok cseréje bizonyította, azt tényleg csak kirámoltam-áttettük-visszarámoltam némi portörölgetéssel, és az 1 óra alatt mindennel együtt pontosan azt tudta, amit kellett. a nagypolc, ami az íróasztalom mögött tornyosult, na, az tornyosult, időben is, átgondolásban is, hogyanlenneelfogadhatóbbban is. most amúgy az, s kiderült, hogy tényleg hobbim a nyelvtanulás, ha hajlandó vagyok egy polcnyi könyvet tárolni emiatt. (és még elő-elő is veszem őket, na ez az igazi bizonyíték!)
most még az van vissza, hogy a mappákat is egyesével leemeljem újra, és könyörtelenül kiszelektáljam apródonként az elmúltharmincév minden nem kellően megalapozott emlékét. egészen rózsás állapot ez.
ezzel párhuzamosan az eszemkában nyomulok az elmúlt hónapokban, kell még ide pár simítás, és átadom a stafétát, aztán az egésznek vége, középiskoláskor, szevasz.
minden hétre egy kis újabb minor kínlódás egészségügyileg. volt ugye az ilyen-olyan szkópia (előtte éhezés, utána rosszullét, majd hasfájás, az eredmény, hogy okés vagyok), majd utána kezdődött az influenza, ami jött, aratott, kis láz, nyamvadtság, torok, aztán ment, aztán jött, aztán péntekre (mikorra) lement a hörgőimre (légcsősipoly, szevasz) - erre beparáztam, próbáltam a háziorvoshoz jutást, nem adták könnyen (szabadság, míg a helyettes paranoid - majdhogynem vegyvédelmi ruhában fogadott a _szomszéd_ rendelőben), a "kezelés" (semmi) hatására másnap jól voltam (kinagytakarítottam a fürdőt), majd vasárnapra sipoly, köhögés decensen vissza. ma már minden jó lett volna, de nem, ma a hasam fáj, és megint nem jó enni (csupáncsak szédülök az éhségtől).
kettő hónapja tolom a mindig van valamit - unom, és talán érthető, nem múlt el több gyanú, így nyomaszt is. ráadásul a nőgyógyász nem akart látni valamit, amit az uh és a ct is láttat, klassz.
ahogy belenéztem az archívumba, kiderült, 10 éve nem írtam ennyit januárban a blogba...
ez persze nem nagy dolog, viszont ösztönzött arra, hogy belenézzek, amikor még "sokat" írtam. és lőn, és akkor megfordult a napom kereke, igazán jókat röhögtem, és eszembe jutott, hogy a januárok, na, azok mindig ilyenek, örülni kell a legkisebbnek is.
jó, most mi van, hát minden porcikám fáj az izomláztól*, mert tegnap én voltam a hóhős, aki 3 kerek órán át lapátoltam a havat, majd a jól megérdemelt pihenésemként elmentem egy két és fél órás UTOLSÓ szülőire. (jó, a szokás nem változott, maradtam utolsó évre is szmk vezér, hehe, azaz én írom össze, mi mindent kell még kinek csinálnia, meg elküldenem emaileket, táblázatokat...)
*amúgy rájöttem, valami hasonló testmozgás tenne boldoggá, mondhatnám, ösztönözne magától, vagyis valami olyan helyen kellene élnem, ahol nem kétévente 1, hanem hónapokig napi 1 hólapátolással tarthatnám karban magam...
