ahogy ma

ahogy ma rámüvöltött ez a barom, olyan volt, mint amikor mész az utcán, szép az idő, épp mosolyra húzod a szád, s megkérdezed a zöldségestől, hogy van, mikoris bézbólütővel hátulról rádsuhintanak kettőt. nem egyet, nem hármat.

megkérdeztem, amit tegnap újra átküldtem, mi lett, tudott-e válaszolni annak, aki egy hete várja, vagy esetleg... erre elkezdett üvölteni velem, hogy őneki (?) (????????) erre nincs ideje, ezer dolga van, hagyjam már (mivan?) békén ezzel, majd győztesen átvonult a szomszéd szobába, nem először, dézsávű-omlás, mentem utána, aztán átjött, elmondtam, mit nem értek, közben egy nagy hányásként nézett rám, s megértettük, neki kellene mégis. aztán átment megint a szomszéd szobába és másfél órán át röhögcsélt azokkal.

olyan is volt ez az egész, mint egy sunyi kutya, mész mellette a kerítésnél, észre sem veszed, s a semmiből, hátulról ugatni kezd, infarktus. legalább, ha nem kap mondjuk a kezedbe, mint ez itt.

belőlem azt a tegnapi ébredező lelket, öntudatot, mégis-megelégedést teljesen kiszívta.

persze ha ezt most konkretizálva elmesélném, mindenki megnyugtatna, ez ilyen, mit vártam.

de nekem kell ide a mementó, hogy nem elég az öt lépés távolság, meg a kedves, odafigyelős normalitás, könyök kell, fejre taposás, visszaüvöltés, hátbaszúrás.

ide nekem.

másrészt úgy elment a kedvem, hogy muszáj vele mennem.