Karácsony 2014.

Az jó a karácsonyozásban idén legeslegjobban, hogy olyan szellősen rohanás csak, voltunk anyuéknál, nagynénnyééknél, dédijénél, anyukájáéknál, kis szün szün idő legóhotrodösszerakásra, kilenckönyvfogdosásra, mireköltsünklatolgatásra, majd ma nagynénémhez apukámékkal, anyukámékkal tizennégyedmagammal lakomára...

Estére jutott eszembe, hogy az elmúltnégyév minden karácsonyából ez az első, amikor semmit nem KELL írnom, se ilyen, se olyan dolgozatot, beadandót, pályázatot, hogy most csak úgy vagyok, és ez szép kövér hálával töltött el.

A gyermek is meggyógyulni látszik már vagy négy napja, ez pl. egészen jó. És a leckéjéből és pótlásból is elnyűttünk vagy 15 oldalt karácsony előtt (kettő maradt).

Holnap bábszínházba megyünk, kíváncsi vagyok, nagyon.

Ha nem lenne beteg újra a barátaink kisfia, egészen kerek lenne a világnak ez a kicsi része. Most azért sokat gondolok rájuk.

csehül

hopp, a mai napom elsodort a csehcentrumba. most akkor az a kérdés, hogy vegyem-e komolyan, miszerint véletlenek nincsenek, és csapjak-e bele a cseh-tanulásba.

a fura csak az, hogy a cseh mentalitásról gondolkodom jó két éve - egyáltalán van ilyen?

decembör

áhh, persze, jól lettünk, volt öt nap esti ébredés, azóta kegyetlenül minden éjjel időpontban bemegyek és megfordítom a gyerekem. ezzel vagy enélkül, álomkirohanás nincs. 

maradjon is így.

tegnap pedig új betegséget kezdtünk (most megint mi ketten), ezt a hörghurutos köhögős (ma már lázas) izét, de még anno megmondtam, bármi ilyennel kiegyezem, a szó nem szoros értelmében ez jöhet, rendben. persze menjen is. :)

az osztálykarácsony szóról szóra úgy zajlott, mint Lappáéknál (most nem linkelek), anyukák tömege plusz pár apuka. és annyiban különbözött, hogy nálunk az apuka tartotta a frontot (plusz osztályfényképezett egy kiadósat), ja, és jómagam pedig reménytelenül lekéstem, hála munkahelyemnek. 

mondjuk a munkahelyemnek üzenem, ha még egyszer illetéktelenül és leszúrós hangnemben ezek után fölhív újra ugyanaz az illető ugyanígy, vele a következő értekezleten plénum előtt fogok ordítani (érik, érik! drukkolok, hogy most kihagyjam.)

anygyalkának lenni pedig csuda macerás.

utóélet

a hányósizé lecsapott rám is, döntve ezzel a hetem amúgy is sérülékeny dominórendszerét - beletörődés, most ezt kell gyakoroljam a fejemre dőlt dolgok alatt.

*

a rémálmos izé akkor marad el, ha elalvás után pontos időzítéssel kimozgatom az aktuális alvási fázisból. három napig ezt tettem, jól ment. ma kihagytam - megint úgy ébredt.

hát akkor igyekszem egyelőre nem kihagyni.

*

viszont előfordulhat, hogy alternatív miniállamot alapítok, a Conch Köztársaság mintájára. hátha úgy túlélem ezt az országot, annak minden korrupt vérszívóját. (http://index.hu/nagykep/2014/11/19/mikronemzetek/ )

na jócakát.

csak a megszokott

megint péntek éjjel hányós, megint délutáni rémálmos-ébredős
nem lehetne sima torokfájós-kétnapos? vagy inkább semmi?
*
láza is van, nem magas, de föl-le megy. a felmenéskor alszik, a lemenőágban megint a rémálmos-ébredés van este is. iszonyú fárasztó ezzel szembenézni.

mindig

azt mondtam, hogy nagyjából mindig igazam van?
ha nem most, akkor T+n időpontban ez rendre beválik.

sajnos.

kicsit nagyzolós és sarkítós, de ennek a terhét hordozom lassan négy évtizede.

szeptemberem

javítandó a statisztikát, hát legyen, álljon itt a szeptember.

vicces ez az oda-vissza bumlizás: reggel hopp, indulás a suliba, munkába, munka, hopp, indulás a suliba, esti menet, placcs, elterülés. majd elölről.

a reggeli rutin kábé megvan már, és élvezem, amikor 7:50-kor már a buszra várok (új járat, zseniális útvonal, mint tudjuk, én ettől boldogulok, ha nem évszámra ugyanott megyek ugyanoda. volt ugye a csepelen át, majd volt a dél-budán át, most van az erdőn át, szóval 16 éve ugyanoda, de mégsem ugyanúgy. ez azért nagy ajándék, mondjam ki.)

az indulás a suliba, na az reggel egyre kapkodósabb, hiába nyávog a jelzés (tényleg nyávog - ezért kiválóak a nokiák :), mindig később indulunk, azaz rohanunk, aztán persze mindig beérünk. a legjobb pár nap az volt, amikor zuhogott az eső, és már volt csizmája - annyira élvezte a tocsogást-dagonyázást.

a munka. na igen, azt most utálom, nem stimmelek, pedig szerethetném is, talán ha jól csinálnám, de nem, és ezt minden porcikám érzi. olyan kibúvóim lehetnek, hogy a sok hajtástól kiégtem, meg hogy nem rajtam múlik, de valójában az van, hogy nem akarom elfogadni: az egész egy olyan münchhausen-dolog. ha én akarom, akkor jobb lesz. az elmúlt években megtaláltam hozzá mindig az inspirációt. most nem tudom, honnan fog jönni.

ja, és a hopp, indulás újra, na az tényleg brutál. azért, hogy mindenki értse a családi körben: a sulit muszáj rutinból nyomni - lecke, rövidszabadidő, vacsi, mese, alvás - ezt a hónapot nagyjából egészében bevállaltam, hogy hozomviszem. a város közepéből - ha sprintelni tudok - a szintidőm az erdőn át 45 p. ez akkor érvényes, ha sprintelni tudok. és nagyon hasznos is, mert tényleg kezd beállni a rutin.

akkor azonban, amikor _nem_tudok_sprintelni_, na akkor mondom, hogy az brutál. 

és ez van szeptember eleje óta: minden héten szépen megérkezett valami plusz probléma. első héten a térdem purcant ki. egy hét múlva a lábfejem. múlt héten a szemem gyulladt be. olyan kripli lettem (vén banya), mint az a klasszikus garfield képsor van, amikor szülinapja van, kel föl a tálkából, és ripp-ropp, reccs - nyújtogatja a tagjait, míg egy apró ropp-tól kikerekedett szemmel mondja: egy újabb év - újabb reccsenés. váá.

a leckék nagy részét megírják a suliban (ezt el is várom, mert mi a jóeget csinálnának különben a suliban délután), mostanában a hétvégére sem hagytak semmit, hálás vagyok ezért. jó osztály, jó gyerekek, pontosan elegendő pirospont / csillag / mosolygógondolkodószomorúarc / elég üzenet, szeretett és egyben reálisan látott tantikák - ez a mérleg.

az ofő pont olyan, amilyenre vágytam - szerintem ez egy fontos faktor - végtelenül hálás vagyok, hogy így alakult, a másik tantikától így, egytárgyat tanítóként is kérdőjelek meredeznek a hátamon :).

(de tényleg, miért nem összesíti ott is a pontokat, ha már ad. miért nem szól a gyerekeknek, hogy menjenek szünetben pisilni? ésatöbbi? :) na ugye, hogy jó így.

a placcs. na, az a minden estém. lelkileg inkább, de fizikailag is. begyulladt ezzel-azzal még a sportoláson sem reális töprengenem, de majd kitalálok valamit - jó volt nyáron az a relatíve sok bicajozás.

ja, és jóbarátoknézéssel indítózom magam (magunk) - nagyon vicces még mindig.

telik, szalad

brutális gyorsasággal telik az idő, közhelyesen.

három hete iskolás, szereti, unja, élvezi, utálja, mikor melyik napszak van.

múlt pénteken bandukoltunk haza (hol rohan előttem két méterrel - valakitől látta egyszer, hol nyolcvanszor szólok, de akkor is inkább hátramenés, mint előre - ez a saját tempója), szóval mondja nekem (kérdés nélkül): "anya, én nagyon szeretem az iskolát". szívem repes. majd: "anya, figyelj, játsszunk ma évnyitósat, holnap meg legyen iskola, tudod, olyan rövidített órákkal!" (anyám - gondolom, megy hogy cuki. de azért lebeszéltem.)

reggel viszem, délután többnyire én hozom, leckét írunk, megbeszéljük, az ebédet rendszeresen elfelejti, mi volt.

felváltva ülnek lányok és fiúk, ő a szomszédokkal angyalian cuki (egyik kislány múlt hét elején homlokához dugta a homlokát, úgy mondta, hogy szia, g!) (másik kislánynak ma a fejére tette a szekrénynél az ellenzős sapit) (tud valamit :)

már túlvagyunk egy enyhe köhögősön,
már jár karatéra,

nem jár kokasra, énekkarra és bábra,

és fog járni németre, amit valamiért nagyon fontosnak tartok, de nem tudom ezt a réteget itt kifejteni, egyszerűen "kell"nek érzem,

már nincs reggel gombóc a torkában a suli miatt, a "begyulladás" is elmúlt.
de már simán minden reggel hozza a "ma ne menjünk suliba"-féléket,

és lassan második hónapja hárítom el angyalkák nevében is a karácsonyi ajándékkérelmeket.

*

úgy nő, mint a gomba.

hosszú

hosszú volt ez a múlt 3 hét

idevésem

ott ért véget a sztori, hogy 

hatszáz kilométer (d-be), pénteken megtettük, a tervezettől eltérően kocsival, kettesben, meglett az irat, éljen,

meg az is volt, hogy urológia, igen, szombatra meggyógyítottak, aztán vasárnap délutánra hasmenésem lett, mert én hülye, azt hittem, az antibigyó csak a rosszat javítja meg. ez persze a gyerekprogram közepén volt, így másfélnaposra csökkentettük g szórakozását. majd megtoldottuk egy éjszakai hányóssal fejfájóssal a részéről, így a kánikula hétfői napját gy-ben töltöttük.

így az utolsó kánikulai nap délutánján foglaltuk el kísérleti szállásunkat a Balcsinál, egyszer be is mentünk a vízbe, így az ideivel együtt elmondhatom, MINDEN évben átlag egyszer fürdöm a tóban. másnaptól kezdve eső és szél váltakozott, így kirándulgattunk. g beleszeretett Szigligetbe, végtelenül kiakadt, hogy csak egyszer mentünk. tavalyhoz képest (csak kézenfogva, félve, unszolásra ment magas helyekre) idén mindenhová jött, mindent élvezett.

minket Pécsely ragadott meg a legjobban, oda (is) még midnenképpen vissza kell menjünk - egy csuda.

a k-i szállás borzasztó volt, házibácsi feje fölött lakni soha többet, hajnalonta hányt, ezt mi két éjjel hallgattuk, nappal aztán esőben járkáltunk mindenfelé, így pénteken hazabattyogtunk, nem maradt több nézni- és elviselnivaló.

itthon várt a nyolcvanhárom kupac cucc a lakásátrendezésből, a tizenöt mosnivaló adag (ágyneműhegyek), a vasárnapi közös ebéd,

mégis minden olyan más volt - ez a nyaralás betegséggel, nyamvadással, rosszidővel együtt is élhetővé tette az életet, nagyon kellett.

***

a héten meredeken zuhant az energiaszintem, a munka mellett találtam 28 kg sárgabarackot, amit hagyományosan éjjelnappal lekvárrá főztem (idén 40 üveg, melyből sajnos 3 nyitva maradt... :)

***

g nagyon gyakran riad álmából (éjszaka első fele, kijön, rémült, nem ébreszthető mindig, de érti, amit beszélünk, megnyugtatom, pisil és visszavezetem), akkor kezdődött, és most ezzel megint beszedtem magamnak egy adag szorongást, nézegetem, mi ez, a háziorvos kiválóan beijesztett, én meg csak unom és unom és kívánom, hogy LÉCCI legyünk ezen is túl.

kérlek.

kiveséz

jahh, csak mert napló.

a vesém fáj, ez most valami fertőzés vagy hurut következménye, hétfőn a betegirányítóbanya elriasztott, kedden ünnepelték magukat az orvosok (is), ma 3 órát ültem a házidokinál, mert reggel éreztem, hogy tényleg nem kifelé megyek ebből a sz.ból. estére elértem az áhított rendelői dokit, aki megnyugtatott, hogy banya volt a banya, mehettem volna ma is hozzá. menjek holnap máshoz.

szóval újabb szabadságnapomat adom holnap egészségem halvány reményéért.

klassz, de nem mesélem, hányszáz kilométer vár(na) rám pénteken, előtte mennyit kellene pakolnom, vagy épp, hogy a szállodában honnan szedek bármit, hogy gyógyuljak,

és miért nem hagy már a minden békén, szimpla kis nyaralásra van szükségem.

szerintem.

könyv végre könyv

ez most nagyon jól esik, az a lehajtom a fejem, és elfelejtek leszállni kelenföldnél-könyv:

http://www.jojomoyes.com/books/the-one-plus-one/

mégjóhogy

nem engedtem meg magunknak a luxust, hogy az ágyunkat is ma vigyék el.

egyre nagyobb az ágyamat nem adom érzésem, holott nem fér, nem jó, fájaháta.

de amikor aludni olyan jó. jahhj.

elmondom, mit keresünk:

180*200-ra kihúzható, egyébként összecsúsztatós (?) ágyat barna színben. legyen tartós, kényelmes, ne legyenek hegyes kiszögellései és éles peremei (minden ilyenbe minden héten beverem magam), ne legyen túl puha, sem túl kemény. legyenek rácsai, matraca sose legyen útban.

ööö, valaki?

leszálló

na igen, 

most már minden nap tartogat valami meglepetést, de tényleg, minden nap.

szerdán nem volt netem.

csütörtökön nem kaptam választ, így nem válaszoltam.

pénteken az ebédembe gyalogoltam bele.

szombaton g-vel vesztem össze két hét nemláthatás után. (szerzett nekünk nyárhosszig tartó projektet, mert nem fogadott szót)

vasárnap már csak pihegtem

de hétfőn belecsaptam a munkalecsó közepébe, nem megoldható, csak elengedhető kifejlet okán.

ma egy családi barátunkat veszítettem el munkaösszeveszés okán.

holnap szerintem a szabadtéri (amúgy is minden oldalról necces) programunk alatt tán csak nem égszakadás lesz.

ezt a hetet szerintem nem érdemes tovább izélgetni, javasolnám a vasárnap estével folytatást.

nem viccelek!

sárga

de azért a legeslegfontosabb kérdés: idén vajon mikor érik a kajszi.

nem lehetséges, hogy lemaradjak róla.

vasárnapok

teljes ellenállásba ütköztem magamban (vicces létforma, csak vizsga előtt tapasztaltam eddig), ahogyan képtelen vagyok megírni ezt a játékprojektet még mindig.

holnap újra Bécsbe robogok, jobbnál jobb dolgokat tanulok, de a házit, amit múlt keddig kellett volna elküldenem, csak félig bírtam kivitelezni. egyszerűen kevés vagyok hozzá, ez egy egészcsapatos munka, én meg ebben ne leltem partnerre az elmúlt egy hónapban. vagyishogy minden itthoni szabad percemben is szakdolgozat, prezentáció, vizsgakészülés és munka volt, meg a betegség, meg az évzárás, megminden.(magamnak is realizálom az okokat, emrt eddig csak érzésre volt bennem, hogy úgysem fért volna ez is bele.

és tényleg nem.)

na, uccu neki.

öröm és harag

öröm

az nagy öröm, hogy elrendeződött az a sok minden, ami nyomott.

lett egy diplomám, már csak meg kell majd szereznem (kicsit több ezzel a macera, mint reméltem, de nekifutok annak is.)

kiváló lett a diplomám, ez jó érzés, a jóindulat is, meg a megérdemlés is, meg az is, hogy volt bennem ennyi.

mellesleg megjelent egy cikkem, mely tény annyira meglepő, hogy meg is hatott.

g a kívánt osztályba került, ezt nem győzöm csodálni, remélhetőleg a suliból kijön annyi, hogy ne bánjuk, ide került.

jó az is, ahogy egyre többször bírom kordában tartani a rengetegdolgozást, néha négykor eljövök, és olyankor olyan, mintha nyár lenne, normális élet, kicsi vakáció. (bizarr, de visszanézve az elmúlt sulis évekre teljesen normális)

és harag.

haragszom arra, hogy kiüldöznek az országból. 

orbitális nagy a haragom, és miközben erőmön felül teszem a dolgom és erőmön felül kussolok, hiszen dolgom van, de párhuzamosan realizálom éppen: így ez nem fog menni.

sem kívül, sem belül.

azért mindenki nem mehet el innen - gondolom.

de már ebben nem vagyok biztos.

a múlt héten megint olvastam két hírt, amitől rájöttem, ez(ek) miért mentek neki mondjuk épp a norvégoknak, és most már keserűn, de értem. 

szép csendben alternatív ötletet hoznék: ezek már úgyis megszedték magukat - menjenek ők. a sok sunyi pénzből még ezt a rombolást is itthagyhatják, életük végéig tétlen habzsidőzsi a távoli meleg vidéken. én inkább maradnék újjáépíteni a romokból a valódi életet, országot. forradalom és háború helyett. az sokkal fájdalmasabb lesz, nekik is. ígérem (abban az értelemben, hogy biztos vagyok benne).

jó volna, ha egy vátesz megnyugtatna, csak időleges ez az egész. (jegyzem meg, mintha MINDENKI ERRE VÁRNA?) hogy elmúlik, még egy-két év, és túl leszünk rajtuk. de most ezt én már nem hiszem.

irkafirka

végeláthatatlanságosságosságaitokkal.

na ezekkel van tele a hócipőm, mint azt párszor már idevéstem. 

a két hetes késéssel előállításra váró irat ma 88%-osan elkészült, még egy borítót kéne rá álmodni. (haha, a legnehezebb)

valami nyaralásfélét is kigondoltam magunknak.

megvan a mai szülinapi ajándék is (áfonyabokor. ezt még sosem adtam ajándékba, de nagyon jó áfonyabokrot adni, szóval fogok még. ha más nem, nekem.)

tegnap anyukáméknál is megjelentünk végre, és végre családilag.

mák

meg tegnapok

és amikor g kigyógyult a hányósból, és eltűnt róla kettő kiló, és de már csak állandóan és boldogan evett, és mindenki azt gondolta, hogy rendben van most már ez a gyerek, akkor

olyan csuda mód kijött rajta élete eddigi legdurvább csalán- és egyéb kiütése, hogy csak.

persze, mondjuk anyukája kihagyta a feltáplálásból a protexint, így most azt is újrakezdhetjük.

annyira sajnálom, hogy ilyen érzékeny.

mért érdemes éjjelre hagyni a levélolvasást

miután prímán ideidegesítettem magam a mai helyzeteket magamban kezelendő,
munkaadóm (ezt persze nem olvasva) az egyik tankot megoldotta, 42 %-os az öröm, de legalább egy lépéssel beljebb.

aztán megnyitottam rég nem olvasott első számú sajátlevelezésem, és mi várt ott?

igen, a megajánlott ötös a szakdolgozatomra.

rendben, így azért sokkal szebb.

és az a cuki rész, hogy a kutatás értékelése "kissé" "rövid" lett, az azért adott pár másodperc felhőtlen röhögést, mert úgy rémlik, 45 oldalból 4-re szorítkoztam ezt illetően, nem mertem túlírni a bürokráciában meghatározott oldaldarabszámot, minthogy az aktakukac főnénik sokkal félelmetesebb ellenségek, mint egy államvizsga-bizottság, ezt azért tudjuk.

azon kívül utolsó előtti éjjel már mit értékeljen az ember, de tényleg, főként egy olyan kutatás esetében, mely az eredeti és a pótmódszerekkel együtt sem akart mérhető eredményt produkálni? a rendes eredményhez még kellett volna min. 100-150 helyre elküldött kérdőív, beférkőzés az elszámoláskészítő március-áprilisi csúcsidőszakban 5-10 vizsgált elem belső köreibe (vezetők, üzleti titkok, szégyellt nemműködések témaköre, kulturálisan meghatározott témaértetlenség...), miközben magam pontosan ezeket az ügyeket nyögöm - belülről...

ahhahahhha. 

nem baj, ötös. és úgy megvédem, mint a pinty.

hörr, morr

falra mászom ettől a pszichopata, utolsó pillanatban, de akkor tankként közlekedő szeletétől a társadalomnak.

minden nap azzal küzdök meg a munkámban, hogy határidők vannak, mindig is holnap vannak ezek, hihetetlen szervezetlenségben, mindig rohammunkával - ettől is megőrülhetnék (szoktam is),

de

amikor ebbe a kényes egyensúlytalanságba belekerül egy érzelmi vámpír, egy idióta, olyankor a maradék energiáim is füstbe mennek. mert nyolcszor kell vele foglalkozni, noha amit ajánl, annak értéke nullával konvergál, és nem érti, hogy az időzítés is számít, meg hogy hiába több hónapja pörög a dolgon, ha ide csak tegnapelőtt ért, és ez most nem megy gyorsan, hiába akarja.

minden egyes kétes kimenetelű projektet az elején fogok elmeszelni, ez komoly és határozott tanulság, kedves lázálmokat dédelgetők, ezt most buktátok, mert ezt már nem fogom elfeledni elődeiteknek.

a mostani nyúzóknak.

akiknek üzenem így indirekt, ezt.