nyári első mukk

az tulajdonképpen szuperül alakult, ahogy a nyár indult.

évek óta képtelen vagyok a rendes táblázatosdira, ki mikor hol van. kicsi család, kicsi tervezőképesség, kicsi tervek. jóformán az események visznek. az elmúlt három év (nyári műtét, covid, covid) alatt nem volt kérdés mit (nem csinálunk). az is egy tény, hogy itthonülő gyerekem van. (jó, ezt van honnan látnia, de őszintén töprengek azon, vajon ez most már mindig így marad-e). 

szóval levittük a nagymamához nagynénihez Balatonra. idén nem a rákövetkező napon jelezte, hogy akkor hazajönne, hanem csak hétfő délután. ez is haladás, ismerve, hogy mennyire nem ő az oka ennek a dolognak (az itthonülőséggel szemben ebben az esetben nem ő a nemműködő fogaskerék). megnyugtattuk, utána volt két jó nap, aztán két rossz. szombaton hoztuk el, az északi parton utazásnak az az előnye, hogy jó hosszú, így volt arra idő, hogy beindítsuk a szanatóriumot, kibeszéltük, megmagyaráztuk, átértékeltük, jó polcra tettük az elmúlt hetet. megint megállapítottuk, hogy ezt így nehéz jövőre is betervezni, ...

a tihanyi egy hét is mindig alakul, nem betervezzük, csak éppen mindig van, és nem tudjuk elengedni. azt a részét, hogy erdő, nád, Balaton-part, ágyból naplemente, stég és mindig másarcú víz és ég, nádi poszáták, lódarazsak, szárcsák, siklók, csuka és ponty és keszeg, meg a csapat, aki általában jól működik - szóval ezt eddig nem tudtuk elengedni, nem is akarjuk. hátha lesz jövőre is, bármikor gondolok rá (már ott is), folyamatosan vágyom oda (honvágyszerű, ritka érzés).

most ez a hét amúgy 38 foktól fölfelé volt, kábé 3x meg is nyomott mindhármónkat a meleg, egyszóval a strandolás volt a fő program, és nagyon jól volt ez így. ugyan hazajőve, rágondolva olyan volt, mintha semmit sem csináltunk volna (de) (de nem nagyon), így nehéz volt visszagörnyedni a gép elé, bemenni az irodába, értelmesen dolgozni az elmúlt napokban Balatontalanul.

lesz még valamikor valami a nyáron, megígértem magamnak, hogy még 2 hetet augusztusban lestoppolok magamnak, magunknak. kellhet majd szülinapozni, meg csak úgy lemenni Aligára is, most ez a kívánság maradt. jó lenne, ha jó messze lenne a szeptember.

az eheti földhözvágós orvosos körünket meg majd megírom talán, ha tényleg lenyugodtam - most még nagyon haragos és tanácstalan vagyok.

könyves

aztán tegnap délután végre eljutottam a könyvhét(végé)re.

három hete úgy nézett ki, hogy minden nap megnéztem, mikor lesz a megnyitó (sokáig nem volt kiírva), mikor és ki lesz a megnyitó (NP, derült ki, meg hogy 18 órától), és végig azt gondoltam, ott nekem ott kell lennem, és akkor szépen, ahogy a napok mentek, olvadtak el ezek a terveim.

szombaton egyszerűen nem jutottam el. nap sem volt, meg tervezni sem bírtam vele. aztán vasárnap egyszer csak azt mondták nekem itthon, hogy ha g úgyis elutazik, mi menjünk ki ketten a Vörösmartyra. hát így sokkal egyszerűbb volt. és ilyenkor szoktuk magunkat teljességgel végsőkig kifárasztani, mert a 35 fokban a Budafoki útról "átslattyogtunk" a Duna-korzóra, és onnan még 5 könyvvel többel a térre. (és persze onnan a duplájával vissza is :) )

ott eléggé megvolt az érzés, hogy ez így jó, és tényleg. látni, hallani személyesen Grétsy Lászlót, Grecsó Krisztiánt meg a többieket - az mindig egy jó rockkoncert. és a közönség is olyan nem fellökős, gondolkodós-normális, csak amilyennek a világnak lennie kell.

vicces kicsit azt is észlelni, hogyan változom én és az ízlésem. van egy mag, ami nem változik - ez a könyvszeretet. de hogy mit veszek ki a kupacból, mit teszek vissza, veszek le megint, vagy veszek meg, az évtizedről évtizedre nem. a szemem nem változik persze, észreveszem, és örülök, amikor látom a 100 éve feledett könyv újrakiadását, de mégis hogy én hogy változom, na az vicces.

az elmúlt években rászoktattam magam az idegennyelvű eredetikre. nagyon élvezem, hogy nincs egy értelmező entitás köztem és az író között, nem jut eszembe, vajon ezt hogy is akarta mondani / hogyan írta le az eredetiben az író, csak jön az élmény. egyes szövegekért meg kell küzdeni, mások meg annyira élvezetesek így. a meg kell küzdeni egy C. Ahern volt nemrég (how to fall in love) - semmi komoly, de az első 30 oldalán harmadszorra jutottam túl. ez akkor volt, amikor Barcelonából hazafelé felültünk a repcsire, és nem volt más választásom, mint el akarni olvasni. és akkor ott volt egy pont, ahonnan már tudni akartam, hogy mi lesz. a Hornby-kat meg pont ellenkezőleg, mindig előre nagyon akarom tudni, akarom a könyvet, ebben a sorban pár éve a slam fogott ki rajtam - képtelen voltam eljutni addig, hogy tetsszen, letettem. most találtam megint egyet tőle, és erősen reménykedem, hogy ez megint jó lesz. mert azért tőle mennyi jót találtam már.

lehetne értekezni arról, mostanában a valódi magas irodalom mért nem foglalkoztat, de szerintem azt elütném azzal, hogy egyszerűen nincs időm elmélyedni, és nincs kedvem elmerülni bennük. túl sok nehézséggel vesz körül a világ, hogysem fussak neki még egy mélyebb lelki-szellemi utazásnak. azért vágyom arra, hogy visszatérjek abba a rendes mederbe, ahol a világ hagy erre vágyat.

zárójel

mit csinál az ember, ha a gyereke amúgy is kevés barátjából egy, az eddigi legjobb cserben hagyja a gyerekét?

üsse kavics

gondoltam, és elmentem a Bécsbe.

előtte a szombatot lábpihentetve töltöttem, ami azzal járt, hogy a vasárnap duplánterhelt volt teendőkkel. g is ausztriába készült iskolai osztálykirándulásra (6 napra), így némiképp pakoltam, pakoltam, pakoltam, listákat gyártottam, pakoltam, szelektáltam, hogy mit kell azonnal megtenni, mi ér rá majd ott meg a héten. aztán vasárnap este felugrottam a vonatra.

a lábam szuperált, simán megint tudtam gyalogolni, ez mindig jól esik - gyalogolni a Praterban mindig élmény. a képzés is jó volt, vicces, egyben lehetséges, hogy megjelenik egy cikk a nevemmel a der standardban :) de inkább vicces, mint valós.

ott egyszerűen nem volt időm és rendes gépem dolgozni, ennek a levét szerdán kezdtem el meginni, a vonaton hazafelé végig ügyintéztem. két telenoros előfizetésemből a magánon működött csak az internet - ez azért nem vicces, a munkás mobilom sim-kártyája egy hívás után meg egyszerűen csak eltűnt...

g szombaton este jött haza - menet közben kétszer tudtunk vele beszélni. azt a körítést, hogy emiatt még külön szülőit is tartottak, na ezt nem tudom mire vélni, egy egyszerű erdei iskola volt, csak nem volt erdő, meg nem mehettek a kertbe (?), minthogy a német oktatás, ami annyira fel volt hájpolva 3 nap volt: 1 bemutatkozott mindenki 2. megtanulták (?) a létige ragozását 3. játszottak végig, mert utolsó nap volt... izé. társadalmilag mindenki hozta a formáját, szóval újra ki kell mondjam, az, hogy egy menő iskola híre menő, nem jelenti azt, hogy tényleg jó is az a suli... na, hagyjuk.

és a hétre még volt egy vasárnapi agyidegbajom: az el nem készült munkadolgaim nyomasztása mellé még kaptam vagy 15 emailt kollégáktól különböző sürgős kérdésekkel. szóval most először eldurrant az agyam ezen, mert nem, nem értem, miért kell a hétvégi munka is.

költői

kell-e mennem szabadságra - tenné föl a kérdést a költő

miután túl lettünk lassan-lassan (egy enyhe) covidon a tavaszi szünet és ünnepek helyett, majd a héten 12-14 órákat toltam, hogy egy kicsit utolérjem magam, majd tegnapelőtt a benti office-ban szépen, mint a filmekben a kezemre ejtettem egy (bazi nagy) nyomtatót (ny. a földre esett fejjel, s mivel kábele nincs meg, ki tudja, működik-e) (eredmény egy zúzott bal mutatóujj, egy átütött csukló (egyik és másik végén is folt lett és fájt)), és akkor ma boltba indulás előtt belerúgtam egy hatalmasat az ágyba (jobb lábbkisujj), majd elmentem boltba, semmi nem fájt, viszont főzés közben nagyon is, hajlítani nem tudom, de nem dagad.

ezzel menjek-e holnap este a Bécsbe 3 napra, ez a talány.

mindig lehet lejjebb, ezért most azt kérem, legyen most már feljebb inkább.

hát nem olyan

hát nem olyan vicces, ahogy az április-május zajlik, hetek óta egy kicsi szabadságot áhítok, ettől kedvtelen vagyok, amúgy is lassabban mennek a dolgok, és olyan érzés ez, mintha ez már örökké így lenne.

a hétvégére betervezett fölzárkózás munkaügyben elmaradt, cserébe anyukámék eljöttek póthúsvétozni. előtte ez jó ötletnek tűnt - közben csak azt éreztem, hogy megadom magam a sorsnak, de csupa ideg voltam, szóval annyira nem tudtam lelkes lenni. 

most van a lomtalanítás, ezért tegnap egész nap előttünk ült egy iderángatott mosógépen két nő, egyúttal egész nap csapkodás, ordítozás, zsezsegés ment, hálló, hálló! ordibáltak be a szomszédba ötvenszer. valójában az bosszant, hogy erre a tavaszi időpontra egyszerűen nem tudok elkészülni semmi kidobandóval, nincs időm a magam mellett a lakásra sem. az jobb lenne, ha a régi módon ősszel lenne a dolog, nyáron az nyomasztana, úgy előrébb jutnék. (ha nyáron elkezdek pakolni, tavaszig újra kerülgetnem kell a szanált cuccokat, ez a valóság).

amúgy tegnap magyarfogalmaztam. ez a terület g-nél fehér folt (őrületes szókincse és világlátása van, de nulla fogalmazóönbizalma, egyúttal a tanár szuper passzívagresszív (nem magyarázza el a feladatot, nem ad mintát, viszont leszabályoz, felkiáltójelez, egyúttal érettségiszinten követel). a héten beígért fogalmazás-témazáróra a kétmondatos leírásokat elküldte péntek éjjel (nem, nem a tavaszi szünet előtt), amit a gyerek vasárnap reggel észlelt, miközben vizsgára, témazáróra és kiselőadásra készült... ó, nincs sok közöm g dolgozataihoz, de úgy felidegesített a dolog, hogy fogtam, megírtam neki egy (3) vázlatot, miről írhatna a 3 (!) fogalmazásban (majd az egyiket megkapják, de nem használhatnak segédeszközt - mi van? már itt az érettségi?). a randomgenerátor elbizonytalanítási módszertan idegesített föl. múltkor az volt pl. a feladatuk, hogy egy (szuper) Örkény-egypercesből írjanak egy egypercest (sic!). nulla infóval, hogy ez most mit is jelent. hát hogy lehet egy tökéletes egypercest megírni MÁSIK egypercesnek? aztán azt sem értem, ha már megírják, miért nem ellenőrzik, és tudja meg, azt csinálta-e, amit kellett... most nem a suliévvégi fáradságot látom amúgy g-n, hanem a kedveszegettséget, és ez nagyon zavar.

túl

túl (újra) a covidon kezd visszaállni a menet. mondjuk minden húsvéti megbeszélt vendégségesdi is elhalasztódott - ezeket pótolni vicces lesz, minthogy minden egy-két májusi hétvégére fog feltorlódni.

legújabbkori történelmem egyik sajátos pontja, hogy teljes mértékben negálja az agyam, a lelkem a tervezést, így semmiféle csalódás nem ér lemondás, változás, átalakulás okán. persze keresgélhetném mind az okokat, mind a megoldást, de inkább a homokba dugom a fejem. egyúttal tényleg úgy van, bármikor húzom is ki onnan egy kicsit, újra bátran, mint régen, nagyjából minden fenti el is ér, noha még így is biztonsági játékos vagyok. 

egyúttal az aligai strandunkat bekebelezte a ner, a b k anyjukat. ez, ugye, maradhat?

wörklájfbalansz

mostanában egészen jól megy a munka-magánélet határegyensúly fenntartása - jó, nem maradéktalanul, de ami van, az kábé okés. évtizedekben tudom mérni ugyanis a hétvégi "ezt még muszáj gyorsan" munkákat. mondjuk a nagy titok az, hogy szépen nem kell kinyitni a gépet péntek estétől hétfő reggelig, el kell engedni a fülem mellett az idétlen emaileket, ésatöbbi, de azért ezt valóban megcsinálni 24 évembe került meg ebbe a nyavalyás hómofiszba...

a hatékonyságom amúgy továbbra is átlagban 70%-os, nem jutok mindenre (sosem tudom, nem vagyok-e elég, a körülmények-e azok, a szaktudásom vagy a szorgalmam-e - ezeket a most következő hónapokban szépen felméretem magunkkal). személyiségem és pozícióm alapján amúgy a mostani fejleményekkel én járhatok a legrosszabbul. talán kicsit lelkiismeretlenebbnek, gátlástalanabbnak, önzőbbnek kéne lennem. ezeken amúgy el is fogok gondolkodni, mert azért ha már eddig nem adtam föl a helyem, talán most már, hogy megöregedtem, sem kellene. ilyenkor mindig jól jönne egy kócs a munkahelyen, aki látja és láttatja, hogy jó helyen vagyok-e, azt csinálom-e, ami a leghasznosabb és a leginkább kell, jól csinálom-e, és ha még lehet hová fejlődni, mi legyen az stb. némi racionális dicséret is jól jönne, mert ugyan engem nem kell ajnározni, udvarolni, de azért megmondani, hogy A, te most tök ügyes, gyors, okos voltál, vagy éppen ezt tök jól megcsináltad... állandóan ugrásra készen állok, várom ezeket a mondatokat titokban, de annyira vérszegény ez a kultúra nálunk, hogy gyakorlatilag mire kijönne valaki száján, már a levegőben el is úszik a háttérzajok és további teendők mocsarában. (képzavar szevasz)

azon is volna még mit finomítani, hogy kábé mit is jelent a magánélet, jelenti-e a nonstop mosás-teregetés-főzés-mosogatást, vagy van-e benne más is. most erre kellene egy kicsit konkrétabban koncentrálnom, 

kellő

kellő távolságra lenni a szorongásoktól egy befogadó városban egyenlő évek óta legjobb álmokkal.

itthon újra

vasárnap este értem haza, 4 éjszakát töltöttem Barcelonában.

az a legjobb, amikor odamégy egy ismeretlen városba, nagyjából ismeretlen emberek közé, és azt érzed, ez itt jó. nem csupán, mert sajátosan szép, hanem mert minden olyan egyszerűen értelmes, okos, befogadó, semmi sincs túlragozva, de az, ami van, az pont az.

első nap rögtön belekeveredtünk egy nagyobb helyi tüntetésbe (lakásbérleti árak túl magasak), utolsó napon meg a katalán régijárművek ralijába - mindezt úgy, hogy a gótikus negyed közepén laktunk. bájdövéj a szállás, amit egy héten át foglaltam le, pont jó volt, szóval megérte a fáradozást.

nyilván megállapítottam, hogy ide menjünk vissza családdal, mert az lesz az igazi, de azért addig lenne egy-két elbeszélgetnivalóm magammal az állóképességemet illetően.

órák, gótok és alvás

 ma hajnalban úgy aludtam el, hogy egy porcikám sem hitte el, holnap ilyenkor B gótikus negyedében fogok aludni.

azt pedig végképp nem tudom kiszámolni, vajon, amikor visszaérek, addigra hány órára állítódik már át az óra :)

és ha esetleg ma épp minden sikerülne, azért elég sok minden fent van a listámon a fohászok között. lécci.

hétvégies hangulat

lent voltunk újra fát vágni, jó volt, hogy ők dolgoztak, én meg mímeltem ugyanezt egy kis kapirgálással. lementünk a partra is, a c-villa és a k-villa egyelőre tökéletesen ott van hagyva, míg a lejáró melletti épületeket már maradék nélkül földig dózerolták.

a k-villáról még annyit, hogy nagyon biztató érzés egy kitört ablakú, széthordott, de ép parkettájú üres épületben járva arra gondolni, hogy MINDEN hagymázas politikus meghal egyszer, csontjaira só kerül, és kettővel későbbi korosztálynak fingja sincs arról sem, minek kellene tudni a nevét. elégtétel.

persze azért kicsit beszéltünk róla a két ifjúságnak, csak a rend kedvéért, hogy tudják, ez MINDIG így van.

estére nagyon elfáradtunk, és az jó volt.

vasárnap reggel ezért g kiment anyukámékhoz, kutyaséta, sütiséta, mi utána, együttebéd, csak mint a régi szép időkben közösen tesók, család közösen. ennyi kihagyás után NORMÁLISAN. és még a kutya is normális volt (csak le kell fárasztani, ezt mondjuk v.stillwell óta mondom, de mit tudhat az, akinek nincs kutyája... sebaj, ez a tudás is megjön idővel...) 

az kicsit vacak, hogy este g gyomra fájt - azért az múljon el.

ugyanaz

ugyanaz a szorongás lep el hullámokban, mint napra pontosan 2 éve, jobban mondva 2 év óta.

a vírussal kapcsolatban legalább volt remény, a vakcina, meg a történelmi tények, hogy elmúlik, és meg lehet próbálni meglapulni.

a háború rémével kapcsolatban ez most nem megy. azokon a haditerveken kezdtem el gondolkodni, hogyan készítem föl magunkat egy "helyzetre". a csuda tudja, jobb volna-e tudni az időt, mennyi áll rendelkezésünkre, míg lesz "valami" itt is, máshol is.

okos

nemrég mesélte a barátnőm, s most aktiválódott a röhögés újra bennem, hogy visszaolvastam a 2020 elejét, mit írtam a karanténról.

meséli, egyik gyermekénél hogyan találkozott a 20. század közepe a 21. század elejével. j bácsi online oktat: egyedül az üres teremben a kézbe vett laptoppal közvetíti, amit az írásvetítőre helyezett fóliáin kivetít az okostáblára.

madárriasztó

ahol eddig a csuda kis madarak ficeregtek ablakom előtti ágakon, odahordott ez a nyavaja szél egy zizegő fóliadarabot.

ez abból a szempontból, hogy rigó nem fészkel az ablaknyitásba, kiváló. de most madárficergés helyett zacsificergés ér ablaknyitáskor, és az annyira.. hm... nem természetes.

már tervezem, hogy g kezébe adom az ügyet - szeggyeledegyorsan (megmutatom előtte neki a ronda kövér pasi böködése-részt a jóbarátokból - a távolság kb. annyi itt is)

hát mér' kell a kis nyavaja madarakat elfóliázni a fáimról?

engedetlen

mára nyert g egy bónuszhétvégét, mert végre náluk is engedetlenek a tanárok. ebből az ügyből a legbénább, hogy az ofő nem szólt, egy tanárszülő hívta föl, és írt a szülőlistára, hogy jelezzük a távollétet, és nem muszáj bemenni, mert csak egy óra lesz megtartva.

erre megírta egy másik szülő (lekerestem, súlyos munkahelye van), hogy "a te szavad nulla, nekünk nem szólt senki, megy a gyerek", mely több szempontból súlyos bácsit jelent. egyrészt mert nem érti, hogy erről hivatalosan nem szólhatnak, mert nem a suli szervezi. másrészt, ha érti, ezt vélhetőleg a munkája miatt is írhatta. és ha ez így van, és élből kell (?) így reagálnia (korábban is volt ilyenre példa), úgymond gondolkodás nélkül, erőből, tábornoki pozícióból, akkor lehet, hogy értem, amit a szegény gyerekéről mesélnek, minthogy körömmel karmolja a felkarját rendszeresen. van ott súly, ahol súly van. de azért eléggé elkeserítő volt olvasni...

amúgy pedig 207.000 forint pótlékokkal együtt ma egy elit középiskola tanárának a fizetése?

a pótlékrendszerhez hozzáteszem azt is, hogy egy rohadt nagy orbitális szemétség, a fizum több, mint egyharmada pótlék jelenleg, s ha eltörlik egy tollvonással, mert annyi kell az eltörléséhez, pl. hogy kormiváltás nélkül jövőre hiányozni fog az a most visszaadott szja, és valaki kigondolja, hogy ezen majd most megspórolunk pár milliárdocskát, szóval ha eltörlik, a bruttóm kevesebb, mint az említett középsulis tanár nettója.

szóval én most lélekben együttengedetlenkedem.

elhelyeztük

elhelyeztük a térképen a szobájában az új íróasztalát. ennek ő rendkívül örült, most egy kicsit olyan, mintha elköltözött volna, amit nekem meg kell tanulnom, hogy is van. nekem ő (is) kell ide körém, hosszú távon ez a normális, erre a lakás másik vége már a legközelebb, ott is fülessel, szóval egy másik galaxisba költözött.

szép lesz ez.

a régi asztala amúgy itt volt (van még kicsit) a szobánkban (speciális mindenfunkciós szobánkban) - ennél azért privát szférább lett az új elrendezés, csak eddig nem volt kérdés, hogy látom, néha odanézek, néha idenéz, együtt nyüzsgünk. tyúkanyó(k) és csibéje(jük).

az egész költöztetés meg egy véééégtelen művelet volt. kipakolni az eltenni/eladni/félretennivalókat raktárhelyiség híján nem tudom, ettől volt ez ilyen hosszadalmas kaland. még most is az, mert nem akarom csak egyszerűen eladományozni, kidobni, megszüntetni a maradványokat. sajnos konkrét terveket kovácsolni és megvalósítani csak darabonként lehet, ez pedig olyan hosszú, hogy belekezdek, aztán jön 10 fontosabb sürgősebb értelmesebb teendő. kellene egy 8 négyzetméteres helyiség, oda lehetne tenni a tartanivalókat, míg szárnyra kelnek, és akkor nem itt tornyosulnának az életünkben. gondoltam a garázsvásárra is - egy kicsit még fontolgatom. lehet, hogy online csinálom meg?

mézautomata

hm. a kiborgjövő első lépései között fogjuk emlegetni a mai élményem, azaz hogy

mézautomatából

vettem hársmézet a plázában.

gombóc és Balaton

miután pénteken még este 8 utánig tartott a megbeszélésem (jahhaj, online, jahhaj), szombaton a munkalelkes énem nyaralni volt (biztos bent volt az irodában, hehe), így az ebédre maradékkotorászóst "főztem" (szerencsénkre pont egy szilvásgombóc-adományozó nap volt anyósom részéről). ezek után a délutáni indulást is 8 perc alatt készítettem elő (konkrétan összekotortam minden maradék nasit és ehetőt, vizet inni és melegvizet kezet mosni (meg is lepődtek!), felöltöztem, pótruhát kerestem, teregettem, kinyitottam, lecsavartam, becsuktam, eloltottam p.4.).

lementünk a Balcsira a telekre, mert fát akartak vágni. ennél több részletet nem közölhetek a szervező szigorú kérésére, de azt szerintem hozzátehetem, hogy a favágók élete boldog és nehéz :)

én meg örültem, hogy nem kell fát vágnom amúgy, de még jobban annak örültem, hogy g nem egyedül jött, mindig mondom, hogy ha csak egy délutánra is, de nem árt a tesó-érzés se neki, se nekünk. én mérickéltem, mert abban a szobában soha nem lesz úgy, ahogy én akartam (falba süllyesztett szekrény megfordítása), így új haditervet kell kovácsoljak (6 négyzetméteres szobába beleféretek még egy állópolcot is, nem gond).

és még a naplementét is láttuk a Magaspartról. ennek minden perce érték, miután a legújabb tervek szerint szeretnék lebontani (megbontani, hogy pontos legyek), mert nagyon fontos szállodát és komplexumot szeretnének odaépíteni, meg kell pár telek is, gondolom ezt is a törvényes kiemelt beruházások címke alatt a törvényesen befizetett adómból átláthatóan és nem olyan borzalmas természetrombolással, mint amit eddig ott a környéken elkövettek. hányok.

rögzítem

2012-ben, azaz pontosan 10 éve kezdtem ezt a projektet, amiben most a láthatáron felbukkant a változás. munka, egészen más, mint amire eddig volt jogsim (volt-e, van-e, amire eddig, ezt most itt hagyjuk), de ezt én egy évtizede hajtom, és most lehet, hogy én leszek a felelőse is. izgalmas, és szerintem nagyon akarom. még éppen most mérem fel, mekkora dolog, és hogy mennyire nem vagyok tudatos úgy, hogy mennyire tudatos vagyok. hogy mennyire kell elköteleződnöm ebben, és hogy amiket eddig feszegettem, motiválás, projektmenedzsment, hasonlók, vajon hova és hogyan férnek majd bele. belém. na szóval, hogy hogy lesz. :)