telik, szalad

brutális gyorsasággal telik az idő, közhelyesen.

három hete iskolás, szereti, unja, élvezi, utálja, mikor melyik napszak van.

múlt pénteken bandukoltunk haza (hol rohan előttem két méterrel - valakitől látta egyszer, hol nyolcvanszor szólok, de akkor is inkább hátramenés, mint előre - ez a saját tempója), szóval mondja nekem (kérdés nélkül): "anya, én nagyon szeretem az iskolát". szívem repes. majd: "anya, figyelj, játsszunk ma évnyitósat, holnap meg legyen iskola, tudod, olyan rövidített órákkal!" (anyám - gondolom, megy hogy cuki. de azért lebeszéltem.)

reggel viszem, délután többnyire én hozom, leckét írunk, megbeszéljük, az ebédet rendszeresen elfelejti, mi volt.

felváltva ülnek lányok és fiúk, ő a szomszédokkal angyalian cuki (egyik kislány múlt hét elején homlokához dugta a homlokát, úgy mondta, hogy szia, g!) (másik kislánynak ma a fejére tette a szekrénynél az ellenzős sapit) (tud valamit :)

már túlvagyunk egy enyhe köhögősön,
már jár karatéra,

nem jár kokasra, énekkarra és bábra,

és fog járni németre, amit valamiért nagyon fontosnak tartok, de nem tudom ezt a réteget itt kifejteni, egyszerűen "kell"nek érzem,

már nincs reggel gombóc a torkában a suli miatt, a "begyulladás" is elmúlt.
de már simán minden reggel hozza a "ma ne menjünk suliba"-féléket,

és lassan második hónapja hárítom el angyalkák nevében is a karácsonyi ajándékkérelmeket.

*

úgy nő, mint a gomba.

hosszú

hosszú volt ez a múlt 3 hét

idevésem

ott ért véget a sztori, hogy 

hatszáz kilométer (d-be), pénteken megtettük, a tervezettől eltérően kocsival, kettesben, meglett az irat, éljen,

meg az is volt, hogy urológia, igen, szombatra meggyógyítottak, aztán vasárnap délutánra hasmenésem lett, mert én hülye, azt hittem, az antibigyó csak a rosszat javítja meg. ez persze a gyerekprogram közepén volt, így másfélnaposra csökkentettük g szórakozását. majd megtoldottuk egy éjszakai hányóssal fejfájóssal a részéről, így a kánikula hétfői napját gy-ben töltöttük.

így az utolsó kánikulai nap délutánján foglaltuk el kísérleti szállásunkat a Balcsinál, egyszer be is mentünk a vízbe, így az ideivel együtt elmondhatom, MINDEN évben átlag egyszer fürdöm a tóban. másnaptól kezdve eső és szél váltakozott, így kirándulgattunk. g beleszeretett Szigligetbe, végtelenül kiakadt, hogy csak egyszer mentünk. tavalyhoz képest (csak kézenfogva, félve, unszolásra ment magas helyekre) idén mindenhová jött, mindent élvezett.

minket Pécsely ragadott meg a legjobban, oda (is) még midnenképpen vissza kell menjünk - egy csuda.

a k-i szállás borzasztó volt, házibácsi feje fölött lakni soha többet, hajnalonta hányt, ezt mi két éjjel hallgattuk, nappal aztán esőben járkáltunk mindenfelé, így pénteken hazabattyogtunk, nem maradt több nézni- és elviselnivaló.

itthon várt a nyolcvanhárom kupac cucc a lakásátrendezésből, a tizenöt mosnivaló adag (ágyneműhegyek), a vasárnapi közös ebéd,

mégis minden olyan más volt - ez a nyaralás betegséggel, nyamvadással, rosszidővel együtt is élhetővé tette az életet, nagyon kellett.

***

a héten meredeken zuhant az energiaszintem, a munka mellett találtam 28 kg sárgabarackot, amit hagyományosan éjjelnappal lekvárrá főztem (idén 40 üveg, melyből sajnos 3 nyitva maradt... :)

***

g nagyon gyakran riad álmából (éjszaka első fele, kijön, rémült, nem ébreszthető mindig, de érti, amit beszélünk, megnyugtatom, pisil és visszavezetem), akkor kezdődött, és most ezzel megint beszedtem magamnak egy adag szorongást, nézegetem, mi ez, a háziorvos kiválóan beijesztett, én meg csak unom és unom és kívánom, hogy LÉCCI legyünk ezen is túl.

kérlek.

kiveséz

jahh, csak mert napló.

a vesém fáj, ez most valami fertőzés vagy hurut következménye, hétfőn a betegirányítóbanya elriasztott, kedden ünnepelték magukat az orvosok (is), ma 3 órát ültem a házidokinál, mert reggel éreztem, hogy tényleg nem kifelé megyek ebből a sz.ból. estére elértem az áhított rendelői dokit, aki megnyugtatott, hogy banya volt a banya, mehettem volna ma is hozzá. menjek holnap máshoz.

szóval újabb szabadságnapomat adom holnap egészségem halvány reményéért.

klassz, de nem mesélem, hányszáz kilométer vár(na) rám pénteken, előtte mennyit kellene pakolnom, vagy épp, hogy a szállodában honnan szedek bármit, hogy gyógyuljak,

és miért nem hagy már a minden békén, szimpla kis nyaralásra van szükségem.

szerintem.

könyv végre könyv

ez most nagyon jól esik, az a lehajtom a fejem, és elfelejtek leszállni kelenföldnél-könyv:

http://www.jojomoyes.com/books/the-one-plus-one/

mégjóhogy

nem engedtem meg magunknak a luxust, hogy az ágyunkat is ma vigyék el.

egyre nagyobb az ágyamat nem adom érzésem, holott nem fér, nem jó, fájaháta.

de amikor aludni olyan jó. jahhj.

elmondom, mit keresünk:

180*200-ra kihúzható, egyébként összecsúsztatós (?) ágyat barna színben. legyen tartós, kényelmes, ne legyenek hegyes kiszögellései és éles peremei (minden ilyenbe minden héten beverem magam), ne legyen túl puha, sem túl kemény. legyenek rácsai, matraca sose legyen útban.

ööö, valaki?

leszálló

na igen, 

most már minden nap tartogat valami meglepetést, de tényleg, minden nap.

szerdán nem volt netem.

csütörtökön nem kaptam választ, így nem válaszoltam.

pénteken az ebédembe gyalogoltam bele.

szombaton g-vel vesztem össze két hét nemláthatás után. (szerzett nekünk nyárhosszig tartó projektet, mert nem fogadott szót)

vasárnap már csak pihegtem

de hétfőn belecsaptam a munkalecsó közepébe, nem megoldható, csak elengedhető kifejlet okán.

ma egy családi barátunkat veszítettem el munkaösszeveszés okán.

holnap szerintem a szabadtéri (amúgy is minden oldalról necces) programunk alatt tán csak nem égszakadás lesz.

ezt a hetet szerintem nem érdemes tovább izélgetni, javasolnám a vasárnap estével folytatást.

nem viccelek!

sárga

de azért a legeslegfontosabb kérdés: idén vajon mikor érik a kajszi.

nem lehetséges, hogy lemaradjak róla.

vasárnapok

teljes ellenállásba ütköztem magamban (vicces létforma, csak vizsga előtt tapasztaltam eddig), ahogyan képtelen vagyok megírni ezt a játékprojektet még mindig.

holnap újra Bécsbe robogok, jobbnál jobb dolgokat tanulok, de a házit, amit múlt keddig kellett volna elküldenem, csak félig bírtam kivitelezni. egyszerűen kevés vagyok hozzá, ez egy egészcsapatos munka, én meg ebben ne leltem partnerre az elmúlt egy hónapban. vagyishogy minden itthoni szabad percemben is szakdolgozat, prezentáció, vizsgakészülés és munka volt, meg a betegség, meg az évzárás, megminden.(magamnak is realizálom az okokat, emrt eddig csak érzésre volt bennem, hogy úgysem fért volna ez is bele.

és tényleg nem.)

na, uccu neki.

öröm és harag

öröm

az nagy öröm, hogy elrendeződött az a sok minden, ami nyomott.

lett egy diplomám, már csak meg kell majd szereznem (kicsit több ezzel a macera, mint reméltem, de nekifutok annak is.)

kiváló lett a diplomám, ez jó érzés, a jóindulat is, meg a megérdemlés is, meg az is, hogy volt bennem ennyi.

mellesleg megjelent egy cikkem, mely tény annyira meglepő, hogy meg is hatott.

g a kívánt osztályba került, ezt nem győzöm csodálni, remélhetőleg a suliból kijön annyi, hogy ne bánjuk, ide került.

jó az is, ahogy egyre többször bírom kordában tartani a rengetegdolgozást, néha négykor eljövök, és olyankor olyan, mintha nyár lenne, normális élet, kicsi vakáció. (bizarr, de visszanézve az elmúlt sulis évekre teljesen normális)

és harag.

haragszom arra, hogy kiüldöznek az országból. 

orbitális nagy a haragom, és miközben erőmön felül teszem a dolgom és erőmön felül kussolok, hiszen dolgom van, de párhuzamosan realizálom éppen: így ez nem fog menni.

sem kívül, sem belül.

azért mindenki nem mehet el innen - gondolom.

de már ebben nem vagyok biztos.

a múlt héten megint olvastam két hírt, amitől rájöttem, ez(ek) miért mentek neki mondjuk épp a norvégoknak, és most már keserűn, de értem. 

szép csendben alternatív ötletet hoznék: ezek már úgyis megszedték magukat - menjenek ők. a sok sunyi pénzből még ezt a rombolást is itthagyhatják, életük végéig tétlen habzsidőzsi a távoli meleg vidéken. én inkább maradnék újjáépíteni a romokból a valódi életet, országot. forradalom és háború helyett. az sokkal fájdalmasabb lesz, nekik is. ígérem (abban az értelemben, hogy biztos vagyok benne).

jó volna, ha egy vátesz megnyugtatna, csak időleges ez az egész. (jegyzem meg, mintha MINDENKI ERRE VÁRNA?) hogy elmúlik, még egy-két év, és túl leszünk rajtuk. de most ezt én már nem hiszem.

irkafirka

végeláthatatlanságosságosságaitokkal.

na ezekkel van tele a hócipőm, mint azt párszor már idevéstem. 

a két hetes késéssel előállításra váró irat ma 88%-osan elkészült, még egy borítót kéne rá álmodni. (haha, a legnehezebb)

valami nyaralásfélét is kigondoltam magunknak.

megvan a mai szülinapi ajándék is (áfonyabokor. ezt még sosem adtam ajándékba, de nagyon jó áfonyabokrot adni, szóval fogok még. ha más nem, nekem.)

tegnap anyukáméknál is megjelentünk végre, és végre családilag.

mák

meg tegnapok

és amikor g kigyógyult a hányósból, és eltűnt róla kettő kiló, és de már csak állandóan és boldogan evett, és mindenki azt gondolta, hogy rendben van most már ez a gyerek, akkor

olyan csuda mód kijött rajta élete eddigi legdurvább csalán- és egyéb kiütése, hogy csak.

persze, mondjuk anyukája kihagyta a feltáplálásból a protexint, így most azt is újrakezdhetjük.

annyira sajnálom, hogy ilyen érzékeny.

mért érdemes éjjelre hagyni a levélolvasást

miután prímán ideidegesítettem magam a mai helyzeteket magamban kezelendő,
munkaadóm (ezt persze nem olvasva) az egyik tankot megoldotta, 42 %-os az öröm, de legalább egy lépéssel beljebb.

aztán megnyitottam rég nem olvasott első számú sajátlevelezésem, és mi várt ott?

igen, a megajánlott ötös a szakdolgozatomra.

rendben, így azért sokkal szebb.

és az a cuki rész, hogy a kutatás értékelése "kissé" "rövid" lett, az azért adott pár másodperc felhőtlen röhögést, mert úgy rémlik, 45 oldalból 4-re szorítkoztam ezt illetően, nem mertem túlírni a bürokráciában meghatározott oldaldarabszámot, minthogy az aktakukac főnénik sokkal félelmetesebb ellenségek, mint egy államvizsga-bizottság, ezt azért tudjuk.

azon kívül utolsó előtti éjjel már mit értékeljen az ember, de tényleg, főként egy olyan kutatás esetében, mely az eredeti és a pótmódszerekkel együtt sem akart mérhető eredményt produkálni? a rendes eredményhez még kellett volna min. 100-150 helyre elküldött kérdőív, beférkőzés az elszámoláskészítő március-áprilisi csúcsidőszakban 5-10 vizsgált elem belső köreibe (vezetők, üzleti titkok, szégyellt nemműködések témaköre, kulturálisan meghatározott témaértetlenség...), miközben magam pontosan ezeket az ügyeket nyögöm - belülről...

ahhahahhha. 

nem baj, ötös. és úgy megvédem, mint a pinty.

hörr, morr

falra mászom ettől a pszichopata, utolsó pillanatban, de akkor tankként közlekedő szeletétől a társadalomnak.

minden nap azzal küzdök meg a munkámban, hogy határidők vannak, mindig is holnap vannak ezek, hihetetlen szervezetlenségben, mindig rohammunkával - ettől is megőrülhetnék (szoktam is),

de

amikor ebbe a kényes egyensúlytalanságba belekerül egy érzelmi vámpír, egy idióta, olyankor a maradék energiáim is füstbe mennek. mert nyolcszor kell vele foglalkozni, noha amit ajánl, annak értéke nullával konvergál, és nem érti, hogy az időzítés is számít, meg hogy hiába több hónapja pörög a dolgon, ha ide csak tegnapelőtt ért, és ez most nem megy gyorsan, hiába akarja.

minden egyes kétes kimenetelű projektet az elején fogok elmeszelni, ez komoly és határozott tanulság, kedves lázálmokat dédelgetők, ezt most buktátok, mert ezt már nem fogom elfeledni elődeiteknek.

a mostani nyúzóknak.

akiknek üzenem így indirekt, ezt.

szeretnék

nyugalmat,

egészséget, 

hétköznapi életet,

nyolctólnégyig munkát,

nem szeretnék

felnőttként viselkedni.

vagy valami ilyesmi.

ideírom

a két hét alatt harmadik piszkozatba mentett poszt után az első élő közvetítés életünkről:

péntek után újrakezdődő hányás hétfő reggelre g tálalásában.

egész hétvégén alig evett, étvágytalan, most aluszékony.

aki tudja, milyen egy pálcika gyerek esetében látni a dolgot, tudja, milyen ez most.

én úgy számítottam, hogy már a rosszabbon túl vagyunk mára, most csak szorongok, mert a dokinéni meglebbentette a lászlót, hogy ha délig is hány, menjünk.

a dedalontól és cataflamtól péntek éjjel pl. álmából ijedt fel kétszer, össze-vissza beszélt, félre is, nem volt élmény. 

kihagynám a kórházasdit.

apdét: egyelőre kórház kihagyva, az én döntésem eddig, mert ráférne a nyavajásra egy infúzió. ha itthon volna erre mód, minden további nélkül igényeltem volna. negyedik napja eszi a fényt (kb.), itattam ma, de nem mertem rendes adagokat adni, s minthogy nem vagyok diétásnővér, hát érzésre. 4 dl tea és 5 keksz, ezt az adagot holnap mindenképpen emelem. 

apdét2: ma már evett, ez nagyon jó. nagyon keveset, ez nem nagyon jó. délutáni alvás után megint rossz álmot látott ébredéskor. ez nagyon rossz. szorongás, velkám bek.

egyszóval

beadtam. utolsó nap, de még volt hátra vagy 2 óra a végső határidőig.

aznap 5-kor indultunk, ez a drága levitt, D-ben voltunk 8-ra, a végállomáson 9-kor már ott kukorékoltam.

mit mondjak, még arra is volt szufla bennem, hogy g sulijába éjjel megírt könyörgőlevelem továbbítsuk is (mitveszthetek-alapon), meg délután be is ugrottam oda, hazafelé jöttünkben, ütöttem ott is egy vasat. ennél többet nem hiszem, hogy lehetne tenni.

az államvizsga időpontja is kiderült szépen lassan, meg a kizárólgos diplomaosztó, melytől kb. 3-500 km-re leszek aznap, és nem adják át utólag csak "úgy", megfoghatatlan, hogy mit gondol ez az iskola magáról, teljesen irreális ez a fertály, ha ősszel kegyükből, de megkapom, ami nekem jár, legyek nagyon boldog, azt hiszem. (amikor kezdődött, egyébként rendkívül inspirálónak találtam, ez nagyjából a minusz tízzel konvergál a tízes skálámon, amit ott élek meg. tényleg kár ez, nagyon kár.)

vasárnap még a könyvfesztiválon is voltunk, és cseppet sem bántam, hogy nem itthon dekkolok a gép előtt facsarva az agyam.

aztán kedden este hazaérve g karjában kullancsot találtunk. szakértőt keresve elrohantunk az ügyeletre (itthon nem volt szakértő) (ott sem). most teljes erőből szorongok(unk), hogy fertőzött volt-e, köpött-e, stb. 

ma meg szépen elutazott nagyszüleivel együtt H-ra, ez már csak úgy magában is ad egy alapszorongást számomra (legutóbb a hajam nyírtam meg levezetésképpen), nemhogy ezzel a lappangási idős gyomorideggel. 

igazából, ha a nagyszülők ott laknának, ahová mentek, és mi vittük volna, egészen másképp érezném ezt, de ez az utazás így, ahogy öregszenek, egyre kevésbé nyugalmas ügy. áhh.

ja, és holnap énmagam megint Bécsbe indulok, ez a menet megintcsak nagyon macerás lesz, minthogy 17 államvizsgatétel, egy nagy munka, meg három kis munka utazik velem, noha múltkor is kb. 2 óra szabadidőm volt a nonstop beosztott öt nap alatt (plusz az utazás 2,5 órája) (az utazás ama részét hadd említsem, amikor a réldzseten _ki_van_írva_ minden ülés fölé, foglalt-e, és mettől meddig, és mégis _minden_ alkalommal vitatkoznom kell -Kelenföldön felszállva- a Keletiben rossz helyre ülővel. ezt a részét gyűlölöm, mert nettó birkaság és undokság, részemről meg erőszakosságot igényel, és mire megnyugszom, kiérek a telefonzónából, pedig még hívhatnám a családom, kicsit itthon maradni, szóval az utazás eleje mindig stressz, felesleges).

amúgy szépen hangzik ez a Bécs, de a realitás a beosztottság okán, hogy lehetne simán Budaörsön is, de nem ott van, helyrajzilag.

egyszóval mindig van valami, és néha olyan egyszerű, amikor éppen nincs semmi. és jó.

már várom.

ahha, utolsó

hihi

utolsó napok a leadásig.

hetek óta húzom mögöttem ama örkényi madzagot,

ma meg kell írjam az utolsó fejezetet (ma, haha)

aztán a könyvfesztivál helyett (???)

át kell olvassam az egész fércművet.

szerencse, hogy a tanárom azzal biztat, menjek phd-re, aaaannnnyirajó -

ha elég okos lenne, megmondta volna, melyek lennének azok a részek, amiket ezért érdemes volna _kihagynom_ a mostaniból.

tegyem hozzá, hogy kééééptelenség most a gondolat is, hogy én mégegyszer nekiálljak egy ilyen cuccnak.

jó, nem zsigerből, hanem halálos fáradtságból mondom, de

de 

mivel nem csak az én fáradtságomról van szó, 

így a packázáson kívül tényleg nem kezdek most semmilyen hasonló gondolatmenetbe.

így is elég, hogy mit kezdjek hadoválni "tömören" a 45 oldal max dolgozatom 43. oldalán a kutatási eredményről...áááh.

és ha azt mondanád, hogy holnap kész, mit nyivákolsz, küldenék egy nagy taslit: nincs megállás, múlt csütörtöki határidőt már buktam egy házi feladattal, meg ezt a nyavaját le is kell adni vidéki város1ben aláíratva reggel 8kor, vidékiváros2-ben leadva 11-ig, plusz munkám egy érdekes fejezetében négyfelől szorítananak pisztolyt fejem egyes részeihez, így hétfőre azt is össze kell rántanom, és persze a beiratás (juhhú, hétfő reggel 8, juhhú!!!). ja, és ha a hosszú hétvégére apellálnál: nem, nem, utána következik egy újabb intenzív képzési hét Bécsben, és igen, az osztrákoknál az intenzív az tényleg az. Ja, és közben még elő kell állítani a 24-28 oldalas kiadványt is május 13-ra, de ha erre gondolok, akkor most inkább aludni megyek, és három hétig föl sem kelek.

ki e vagyok.

ki.

túl e vállaltatott az élet engemet.

túl e.

(fakanál az ilyen kezébe, nem az iskolatáska.)

szomorú, kétséges, nehézséges

vannak olyan emberek, akik annyi vitalitást, erőt, eltökéltséget hordoznak, hogy rájuk nézel, és elfelejtesz irigykedni. kristálytiszta, fényes óbor, gondolod az életükről, sikeresek, és keresed a siker titkát, de adják is, legyen neked is. most egy ilyen közeltávoli barátom halt meg, és hogyúgymondjam, ottmaradtam a padlón. (jó, így az utolsó hetekben nem is vagyok nagyon feljebb, vonszolom magam a dolgozat-munka-teendőkben végeláthatatlan halmaz, de ez most nagyon rossz hír, akárhogy is lebegett a fejek fölött...)

ilyenkor eszembe jut, hogy igen, ezt a mindenfélét le kellene szarni, kapcsoljam ki a gépet, menjek aludni, ne adjam be (most sem) ezt a cuccot, minden ráér, csak a család meg az egészség.

de mért pont ő, akkor is. és mért pont így.

jaj, na.

suli

felvették a suliba, amit egyébként úgy tudtunk meg, hogy én a császárvárosból, miután elszakadt a cérnám, telefonon megérdeklődtem, hogy mégis MIKORMÁR, és erre másnapra föltétetett a lista, mely három helyett négy osztálynyi gyereket tartalmazott. új lehetőség: kicsit sem izgulni, hogy a választott tanítónénihez jutunk-e mégis, és az tényleg jó is lesz-e. április vége, hajrá.

de azért most örülünk, és reméljük, hogy majd jövő ilyenkor is éppígy örülünk. merthogy örülünk.

szakadok meg?

bekeményítettem, most itthon nyomom a szakdolgozatot.

a múlt előtti héten Bécsben egy pillanatom sem volt az odavezető vonatút után írni, ezért a hétvégén szívattam meg a családom az ülök a képernyő előtt meredten két éjjel-nappal hosszan dologgal.

a múlt héten beesett két olyan projekt, hogy az éjjelek egy részét meg a csoportos nevtan tiszta 40 percét tudtam csak rászánni. a vasárnapot már nem volt pofám odatenni, inkább főztem, mostam... 

na erre tegnap (deklaráltan itthon, mindenkivel közölve ezt a munkától távollétet) nemes egyszerűséggel elővetem a fájlt, majd estére, hullára fáradva bealudtam, írás: egy betű sem. (bejött egy idióta erőszakos illető, gyakorlatilag estig azon ügyeztem). emellett rendszergazda is lettem hirtelen, ez kábé olyan, mintha azt mondanám, doktorit írok svédből (nem) (és nem). vagy mintha a lápon sétálnék a szentannató mellett, éppen pont soha nem tudhatom, melyik tóba lépek bele, mert talajnak hittem a zöld virágzást (érzésre is ilyen egyébként minden hiba, amit el kell hárítanom időnként... mint a lápi tóból kecmergés)

nem állok nyerésre, de azért bejelentkeztem a védésre, meg azért jól esett a konzulensem biztatása a phd-magasságokról ömlengésről...

csak hát sajnos még mindig csak 40%-os a készültségem, szóval megyek, írok egy kicsit.