jahhaj

egy-egy, döntetlenül állunk, gyula meg én, fájogat, de időben elkaptam a grabancát, masszírozás, ilyenek, és ma megérkezett a fölmentő phytolacca-szállítmány (csuda, micsoda férjem van!).
ezen kívül terápiás céllal spájzot pakoltam, most végre előállt megint az a párhetes idill (csak ezt bírom jól viselni kamraügyileg), mikor benyúlok, és ott van, benézek, és látom, rágondolok, és tudom, mi van és hol. ez egy muszáj, ha nem így van, annyira irritál, hogy egyre többet csak a spájzra gondolok és morcogok, és ez aztán senkinek sem jó.
spájzpakolás alatt kb 150 db üveget mozgattam meg, üreset, olyan nyolcvan telit, tegnapi quelleszállítmánynak köszönhetően az évszázad dobozába pakoltam a még majd kellő üvegeket, majd föl, föl, messze föltornáztam, mialatt kiderült, g (nem is kicsit) tud létrára mászni (medve anyám, ennél többet nem mesélhetek), viszont g végig is asszisztálta a dolgot és példásan viselkedett, jött-ment, segített, betüremkedett, de ki is ment, ha kértem, letette, fölvette, megfogta, elengedte. fakanalazott, fedőzött, építőzött, nyafogott, röhögcsélt, figyelt, nemfigyelt, fáradt.
mondjuk az egész napban csak az volt igazából nehéz, hogy gyermekem fél 4(!)kor kezdte, hatig nyomta a kukorékolást, és én soha nem voltam egy nagy öt előtt kelő, egy szó, mint száz, ötkor már kínomban meg is reggeliztettem, hátha az segít.
egyszer már mondtam, csak szólok: utálom a fognövést.

gyuszi

közeledő régi 'barát', mellgyulladás, te csodás, velkam.
egy éve legalább, hogy nem találkoztunk, s nem mondom, de a hátam közepére se kívántalak azóta is, mostmeg---
áááááh.
(azt meg se kérdem, hogy a csudába)

hős gyerekem

szóval az úgy van, hogy az igazi hősök kizárólag előző este sírnak picit, amikor az anyukájuk elmeséli, mi lesz másnap a doktornéninél, plasztikusan, fonendoszkóp meg szuri, és aztán a valóságban gyakorlatilag egy nyiffantást sem ejtenek, mert egyszerűen hősök. még a méreckedéseknél sem, pedig az aztán tényleg furi dolog. (78 cm és 10,5 kiló)

ja, és a hősök természetesen körtehabzsolás közben is tudnak kacsintani, lám.

vendégezés

beindult a nagy novemberi verkli, névnapügyi hónap, ez a mai a második sorrendben, mely alkalommal föl lettem köszöntve, noha nem most van, de hát ez már csak ilyen errefelé.
a múltheti végtelenül jól szervezett és hihetetlen nyugalmas készülődés utáni viccesmókásdejó családi talákozó után kicsit asszem, túllazáztuk a dolgot, éjjel a kétésfélórás gergőkukorékolás (negyedik napja csinálja, argh) után prímán elaludtuk a reggeli hetes kezdést, melyhez volt igazítva a mai napra maradó minden, így hát
1. végigidegeskedtem a dologkat (megfelelési kényszer, férjnoszogatás, elcsúszó elképzelések, fiktív időérzékelés)
2. ezek hatására a tésztát alaldente főztem meg, javíthatatlanul
3. a vadcsirke szószába prímán beleturmikszoltam a babérlevelet (medve anyám, ilyet még sosem tettem)
4. mindezt a vendégeink közvetlen közelében, az evés számított időpontja + 10 perckor
5. a tiramisu viszont egész jó lett, csak nem elég hideg (én verzióm, mindenki másnak jó lett)
igazából szerencse, hogy nem nagy családi ebédet terveztem, hanem csak egy kis, felejthető koraivacsit, elnéző rokoni tekintetek közé.
és akkor most van még hátra a holnapi névnapozás* (nyolcfogásos kaja, rokoni zűrzavar, nyüzsi, más meghívás helyett, amit jó volna valahogy mégis abszolválni, de az nem fog menni...)
mindent összevetve itt mindenki jóllakott, mindenki jól megdicsérte az ételt (hehe, bírnak disztingválni, meg kedvesek is), kaptam névnapiajándékot is, előre, a gyermek kacsintgatott, a többieknek ez tetszett, na, szóval, jó volt.
(*nem, nem nálunk)

ölel

na persze, az ilyen kiválóan korán induló napok hozzák a kialvatlanságnak azt a részét, amikor nehéz fejjel képtelenség paralell gondolkodni és csinálni, gondolkodni és szervezni, kettőt csinálni, vagy kontinuitást tartani bármiben.
ennélfogva teljesen természetes, hogy a nagyszülői felügyeletre bízott gyermek távollétében a fehér falak maszattalanítását választja az emberlánya a holnapi vendégváró előkészületek listájáról, mint sürgős és elengedhetetlent (azért meg tudom ideologizálni, ha kell), illetőleg a megyünk a boltba, hozzunk-e valamit, itt a katalógus fölajánlásra természetesen sürgősen kell hozatni négyféle húst, majd húsfeldolgozó üzemet játszani, bevonva abba a távolról hazaérkező, jobbreményű férjeket. (nem is beszélve a tegnap hozott húsokról, ahh)
és természetes, hogy a bébiszittelt gyerekhez ki is kell csámborogni, tipródva, hogy fáradt-e már, bevigyem-e már, éhes-e már, akármi.
ez utóbbinak azért tagadhatatlan haszna és előnye maga a szóban forgó gyermek, ki meglátva anyját, szalad és lábat ölel, mert az jó.
jó, na.

röhögök magamon

azért én is csak belefutok ezekbe a sókba, tegnap pl a delhuszadzsonit volt szerencsém végighallgatni, amint a dzsungelben hintaágyon (sic! ehhehehe, ez is milyen dzsungel már) elnyúlva magyarázta hosszú-hosszú percekig, hogy egyszerűen ő mennyire nagy művész.
gyanítom, hogy ez is egy megtervezett és feladatnak kiadott jelenet volt, csak hogy történnyen is már valami ezekkel, de valahogy olyan fals volt. ha komolyan gondolta, ha csak feladat volt, mindegy.
de pl itt vagyok én. én pl hihetetlen nagy művésze vagyok az időhúzásnak is: merem válallni büszkétlenül, pl ma 3/4 5től fönt vagyok, argh, és még értelmeset nem tettem. igaz ugyan, hogy aludtam volna 8ig is akár, csakcsupán a gyermekem altatása eltartott vagy másfél órát (és még csak nem is az éjszaka közepén jutott eszébe kukorékolni, mint az alőző két éjjelen), és a páromdrága is jól elhúzott északra (jöjjön már haza) már olyan negyednyolckor, szóval mikor is aludtam volna, de
azért mégis, itt blogolok erről és húzom az időt. akkor talán megyek is.

azok a választások...

sokan, nagyon sokan irkáltak mindenfélét az amcsi választásokról, én is figyeltem, időnként, mi is megy ott, de nem nyűgözött le mégsem a hallatlan euforikus barack-választás.
számomra -mondjuk nevezzük a gondolkodó átlagpolgár szkepticizmusának- manapság már minden választás olyan, mint egy nagy-nagy (naaaagy) só.
tökéletesen mindegy, hogy a sztárok a dzsungelben nyünnyögnek és ki maradjon ott végül-só, vagy épp ismeretlen pofák élnek együtt egy házban és kitalálnak nekik/róluk baromságokat, hogy csináljanak is valamit, amit emberek, mert nincs eszük jobb dologra, hát kukkolnak-só, vagy hogy éppenséggel kisebb-nagyobb országok kisebb nagyobb párt- és más mondott preferencia alapján összegyűlő csoportjai, illetőleg a (horribilis pénzekért) alkalmazásukban álló média/marketing/pszichológiai know-how ügynökségek válassz engem-játszmáiról van-e szó....
tökéletesen mindegy.
van pár alapvetés, amit tudni kell a lélektanból, csoport-/ és szociálpszichológiáról, ismerni kell a célcsoport demográfiáját, preferált szavait, az adott társadalom aktuális trendjeit, kell tudni csomagolni a dolgot, kell egy kiállítható, beszélni jól tudó, általánosságban nagyon szimpatikusnak látszó ikonfigura, meg (perszepersze) sok-sok pénz a médiamarketinghez.
én is gyakran hiszem azt, hogy ami nincs az interneten, az nem is létezik. ebből gondolom, mennyien gondolhatják (vagy épp bele sem gondolnak), hogy amiről nem tudunk (nincs a tévében, aka.), az nincs is. tehát ha valaki médiaidőt kap, annak máris nyert ügye van (de ez csak mellékszál).
a lényeg a végtelen szkepticizmusom, melytől ugyan elmegyek választani, meg persze, ha amcsi lennék, választottam volna (tán) a barackot, de
hümm
icipicifogaskerék vagyok én a gépezetben, mások világválságot színlelős-okozós, választást mímelős játékában.
még csak nem is egy porszem.

tévé

minimálisra szorult tévénézésemben üdítő meglepetés volt a kaméleon újraadása. vagyis annak a pár résznek a véletlenszerű vetítése, melyekre -hohó!- emlékeztem még.
abba is hagyták, természetesen szó nélkül és a sorozat közepén, van helyette valami szőkerondaantipatikus lilus dzsungeles, hogyan bánjunk el az elkábított esőerdei csótányokkal húsevő növények segítségével-tanulságos műsor, szóval ezt az idősávot is tévé nélkül tölthetem.
csak azért morgok, mert várom vissza a kaméleont.
monnyanak le a műsorigazgatók, lécci.

én meg

én meg csak úgy vagyok, néha hajat mosok, néha főzmosvasaltakarítestébé, mégnéhább nemfőzmosvasaltakarít és legmégnéhább alszik.
álmodozom arról, hogy ledobok vagy húsz kilót (hogyan mikoris hova és persze hogyan), leteszek pár nyelvvizsgát (még a gondolata is röhögtető, csak nincs kedvem), napirendünket keményen betartom és korán kelünk és korán fekszünk (ez is elég röhögtető ám), sorra találkozom a barátaimmal (ha mondjuk fölvennék a telefont és nem kéne éppen pont rengeteg mindent csinálniuk a jövő utáni héten viszont majd talán pont)
pont, nem panasz, ezvan.

magyar, szavak

már annyiszor örültem annak, hogy magyar nyelven élek, hogy sokszor.
ma pl a gyerekem kedvenc szavai fölött morfondíroztam egy jót, mennyire is élvezetes neki beszélni - hiszen élvezi a nyelvünket!
ott vannak pl azok a szavak - kifejezések - mondatok, melyek jókedvre hangolják. (zárójelesen jelölöm az általa alkalmazott jelöléseket ezekre)
jelenleg a listát a 'százszorszép' (szászászáá) vezeti. van aztán a 'szedte-vette-teremtette' (szetete), valahol ezen a szinten mozog a 'cica' (száttáá), a 'macskacicó', a 'cicamica'. meg ott van a 'hoppáré' is (hóppáápá). kedveli a 'pizsamát' (-), a 'szöszit', a 'zelőkét' (ellentétben az 'előkével', amit nem)
és vannak persze a funkcionális szavak, melyek ugyancsak jókedvre hangolják pillanatok alatt: 'rosszcsont' (-), 'picicsont' (-), 'apa' (áppápápá), 'papa' (páppápápáá), 'séta' (száttáá), 'alma' (ahmma), 'mami' (mah maa), 'szökőkút' (ssssss, csss), 'szopi', 'homokozó', 'hinta' (a hintapalintát kezdi dünnyögni).
vannak hangulati reagálós szavak, miszerint: 'gyere' és 'csücsülj le', melyekre úgy 88 százalékosan nem reagál, noha hallja, érti, tudja.
ja, amúgy majd' mindent megért, s továbbra is a bonyolult irányítós mondatok hatására bonyolult tevékenységeket hajt végre kérésre, nyilván minden alkalommal szépen megdöbbent vele mindenkit, majd bezsebeli a leborulós csodálatot. (különösen becsülöm én ezeket a pillanatokat, carpe diem ebben a dologban, lesz ő még kamaszgyerek, aki soha semmit sehogy senkinek...)

ma, szülinapozásosdi

kétnapos rákészüléssel kedves családom ma megünnepelt kicsit, ettünk jó kis vadast meg joghurttortát, soha nem látott rendben és közepes méretű tisztaságban, kedves, vigyorgós gyerekkel, vidám családtagokkal.
nevezhetjük jólsikerült délutánnak is.
mindazonáltal az én öreg csontjaim már nem nagyon bírják ezt a gyűrődést.

brrr

olyan módon berreg, mintha azt mondaná brrrr, de nem a szájában, hanem az ajkaival mondja az r hangzót- utánozhatatlan, kipróbáltuk.
ha rákacsintunk, és épp jókedve van, ránk néz huncut-mindentudóan, és visszakacsint két szemmel, nagy örömmel. ilyenkor egyébként meg kell zabálni (szűlői kannibalizmus)
tegnap nagyszülőzött, ennek hatására ma lelkesen modogatta a következő szavakat: mama, papa. vajon mit csinálhatnak ilyenkor, teszem föl a költői kérdést. ejj, nagypapák, nagymamák!
a gyere továbbra is ezerből egyszer működik, de a bonyolult körmondatos tevékenységre rávevő felszólítások viszont ezerből ezerszer. én tulajdonképpen örülök is ennek, csak ne kéne átravaszkodni minden gyerét a barokk körmondatos, rejtett üzenetet hordozó rendszeren...
mindent érteni látszik.
vá-

hét

mer ide is elért jjl jóvoltából a gyűrűző játék, hogy miazamit nemtuccrólam (huhúú!)
pár publikus eszembe jutott

1. énekeltem a zeneakadémián, nem is egyszer, olyan klassz dolgokat, mint a kodály psalmus hungaricus, meg az orff carmina burana (még most is fújom néha, de persze altul és egyedül, úgy meg azért nem hatásos), és olyan béna dolgokat is, mint a dvorak stabat mater, amit pl csak énekelni jó, de hallgatni szerintem hősies lélekre vall.

2. Londonban Islingtonban laktam, egy hónapig, egy ciprióta görög néninél, és ott gondoltam azt először, csuda dolog, hogy a világ ilyen nagy, s hogy én ott vagyok, egy pötty a földgolyón, s mindenki, aki fontos, végtelen messzeségben azt se tudja, én hol is vagyok.

3. életemben egyszer, az első santorini nyaralásomkor voltam valahol teljesen távol önmagamtól, valahol a repülőn maradtak a gondok és bajok, meg a töprengések, és ott én csak úgy voltam. igazán nagyon jót tett ez akkor.

4. szülni jó volt, ezen fölbátorodva nyilvánvalósítottam magamnak, még szívesen szülnék sokszor, nyilván teoretikusan.

5. mániákus rendszerező lennékvagyok, ezzel együtt mindaddig, míg a dolgoknak nincs meg a pontos leendő helyük / polcuk / dobozuk, éktelen káosszal vagyok muszáj magam miatt együtt élni, miután képtelen vagyok ideiglenesen, nem rendszerezett dolgokat eltenni. őrjítő lehetek.

6. az őszi napforduló szerintem egy csoda, a visszakapott egy órám hihetetlen nyugtatólag hat rám, hirtelen lelkes tevékenykedő és koránkelő leszek. (most már gyermekem gondoskodik a koránkelésről, negyed7kor pattan föl minden nap)

7. barátaim a világ sok, általában tőlem időtérben távoleső pontján éldegélnek. szívesen látogatnám meg őket sorra, kalandból, jahhaj. vagy hoznám össze őket egy ugyancsak távoli ponton.

ámokfutás

najó, nemaz.
ma ugyan reggeltől ment a főzmostereget, meg a reggeliztetreggeliziköltöztetindulgyorsan, amivel végül 11re a piacon is termettünk (anyósi jóvoltból), így fölvásárolhattuk a piacipék maradék pacsnikészletét (3), kakaóscsigáit és alpesi kenyereit (melyet szerény személyem inkább mindig elmagyaráz, hogy az a kerek ami fölül szögletes [bevágások], tudod), lett tömérdek sütőtökünk meg jonatánunk, és aztán összefutottunk azzal, aki válni akar, de mi igazából nem akarjuk, hogy váljon, de ettől még meghallgatjuk meg morfondírozunk is vele együtt és nagyjából hallgatunk a véleményünkről, illetőleg
egyikőnk nem véleményezett, hanem prímán elaludt (DÉLBEN) a találkozás örömére, mellyel annya minden előzetes tervét orrbarúgta, így hát mit volt mit tenni, elmentünk barátnőéskisfiával alvóegyikünköstül játszózni, mely helynek
az volt a pikantériája, hogy cirka huszonhat évvel ezelőtt az én lábaim tapodták a padlatát, koptatták (ennek a hintának az ősét), így kissé torokszorító is volt, mert úgy tűnik,
életemben vannak helyek, melyek emblematikusan vissza-visszatérnek, üzennek magukkal egy s mást.
miután fölébredt egyikőnk, s másikónk az intuitíve bepakolt ebéddel megrakta pocakját, hát még játszózni is volt alkalmunk, másik kisfiú társaságában, ki inkább választotta az ötpercenként kiszaladok imitt-amott az útra játékot, mely
a komoly tépelődést némiképp szaggatottá tette.
s miután gyermekem semmilyen fáradtságnak nem mutatta semmilyen tünetét (!hármas tagadás, figyeled!), hát azannya szépen hazatolta őt gyalog, mely szereplőink esetében cirka másfélórás hegynekfölvölgynekföl sétát jelentett.
azannya amúgy imád gyalogolni-
nem beszélve ama környékről, mely ifjúsága 15 évét díszletezte, inkluzíve régi ház, mely mostmár kívülbelül más, de itt,
ama fejben, mely minimálisan is 5479szer hajtódott ott álomra, minden kis rés a falon, folt a padlón, vagy éppen lakók és beszélgetések, fontosfontos dolgok, könnyűek és nehezek - ugyanaz, megvan minden.
itt benn.
aztán még ámokfutottam egy tortát, készrekészítettem a többnapos ebédet, altattam és ébresztettem egy gyereket, pakoltam, pakoltam, és
most itt és leírtam, mert egyszer majd kíváncsi leszek rá, mit csináltam 2008 októberének utolsó napján-

mitmond

mit mond az ember a barátjának ahhoz, hogy az végül megjavítsa a házasságát, s hogy ne váljon el.
lehet-e akarni a nehezebb utat.
lehet-e megváltoztatni két ember kapcsolatát.
lehet-e megváltoztatni bárkit bármiben.
volt-e már ilyenre példa.
van-e kulcsmondat, vagy csak melletteállás van.
ha barát vagy, akarhatsz-e mást, mint amit a barátod?
tanácsolhatsz-e veled ellenkezőt?
szabad-e, kell-e, lehet-e, akarom-e. (jó, akarnám)
ilyenek.

hárpiák és angyalok

ma, a buszonpiaconjátszón, akárhol találkoztunk száz angyallal, mind mosolygott (rá), segített (nekem), kedves volt (de nem túlzón) szóval ez csuda volt.
azért ideírom a hárpiát is, ki olyan húsz lehetett, szőke, hegyestopános, buszon haverral, tipródtam a gyerekkocsifékhez, leszállás előtt kell azt ugyanis visszanyomni, indulandó lefelé ugyanis már késő. ott állt és állt és állt, mire én mondám: elnézést, erre hátra sem fordultan mondá, !!!ÉNISLESZÁLLOK!, (a hanghordozást nem bírom leírni, mégha hangosírás volna is ez, annyira olyan volt) gondoltam, hülye vagyok, tehát elmagyaráztam, rendeskislány, semmianyád: babakocsi, blabla, mire hátra sem fordulva fennhangon mondá, havernek, látod, ezt meséltem, ezért szörnyű itt élni, az emberek, mind tülekednek!?.
nagyon megállt bennem valami ütő, akármi, és IGAZÁN szerencsés ez a kis hárpia, hogy gondolatiagresszív vagyok először, aztán verbálagresszív, és ütni nem jut eszembe, csak ezerből egyszer, utólag. lehet, hogy segített volna azért egy seggberúgás, neki. nekem.
szerencsésen a buszjegyvevő sorban is mögötte sikerült állnom, nyeltem a szavaim, hogy majd te a babakocsiddal, kívánom neked, satöbbi,
aztán ez is elszállt, csak arra tudtam gondolni, hogy Isten, ments az ilyenektől minél messzebb.
hihetetlen kifejlett hárpia volt.
*
aztán megtudtam egy újabb kudarcos házasság esetét, és akkor azt gondoltam, nagyon kellene sütnie most a napnak egy kis jókedvért, mert ez így nem jó.
a szeretet, meg minden, tudod.

Bálint Ágnes

fociz

és akkor eszembe jutott, hogy ha már úgyis kint vagyunk, legyen egy kis újítás a kövecskék és kövek és levelek csuszatolása, bogyók gyűjtése, veszélyes helyek állandó kerülgetése projekteken túl: kivittem neki a labdát. nagyon örült, majd gurítottuk, dobáltuk, aztán meg meguntuk. aztán ő rájött, hogy mégsem unta meg annyira, és akkor az apjától látott mozdulatokkal vezetgette a labdát lábbal. csudajó, hogy ilyen ügyesen föltalálta magát a lasztival.

tesziséta

a mai sétánkat a teszibe szerveztük meg, gyermekünk első teljesutas toligakocsizása volt ez, babakocsi itthon maradt. a pénztáros néni ott kokettált aztán a mindjártelalvós gyermekkel, na, mondom, szép.

nahát

ma második estéje, hogy fürdés közben valami éktelenül nagyot sír. nem hiszti, nem nyafi - keserves sírás-
tulajdonképpen ez a poszt rólam (meg az apájáról) szól, igazából ilyen az igazi nehéz szülőség, amikor állsz / guggolsz előtte, a néma (technikailag néma, nem hangilag) szülötted előtt, a világot elhoznád neki minden nap, és ő csak mutogat (vagy még azt se), és csak sír, sír keservesen, pirosodik a feje, mert van egy valami baja, és arra lapátolódik, hogy ezt még anya sem érti.
nem tudtam / tudok rájönni, mi van, és ez annyira bánt (nem csak lelkileg, de objektíven is, merthogy mi ez)
természetesen azért benne van egy adag megadás / düh is, hogy NYILVÁN a négynapos hülyéskedés első estéjén kezdődnek az ilyenek, nyilván ezt is minden szülő megéli.
holnapra pedig nem kívánom itt látni ezt a keservet, de nem ám!