hosszú-hosszú hetem

hosszú-hosszú hét volt ez, minden volt benne, a hétfő, amit hülyeséggel toldott meg a főni, szétcsapta minden tervem, és csak megint az lett a benyomásom, hogy egy hülye vagyok, nem elég erőszakos, ennek az ügynek az elején mondtam, főni, ezt ne te ügyezd. most meg ügyezem, de hogyan találjak meg egy teherautónyi cuccot, amiről éppen senki sem hajlandó tudni?

kedden berohantam, aztán napközben haza. egészen olyan érzés volt (kb. fél órán át), mintha megint hétvége lett volna, de nem volt, és végül tök sokat dolgoztam.

szerdán kampánytírtam, ez hétfőn lett volna feladat, ez nehéz dolog, mert ebben is mindig benne van, hogy mi és ki mindennek kell megfelelni stb.

csütörtökön megmondták az audiológia után, hogy hallóidegkárosodás, menjek szépen mr-re. nyehh. kompenzáltam egy allee-s körrel, megnyugtatóan sok zoknit vettem, de sajna a legjobb fele ottmaradt (!) ja, és kiderült, hogy ugyanaz a Gellért-hegyen olcsóbb, mint a Vár alatt (röhej).

a hét vége pedig munka volt, váratlan, meg itthoni, sok-sok. idegeskedés volt, meg időhúzás, de aztán minden meglett. pl. most csináltam először cipősdoboz-ajándékot. rögtön kettőt. eddig tiszta marhaságnak tartottam, de kiderült ez _nekem_ jó, szóval oké, feladom, ez jó muri. mondjuk szkeptikus vagyok, hogy tényleg megtalálja-e a gazdáját majd...

péntekéjjel

hát én minden advent előtt egy hónappal megfogadom, hogy idén megtartom.

aztán karácsony előtt jövök rá, hogy ez a munkahely megint beszippantott. most még gyorsan időzítek reggelre egy kis FB posztot, aztán eloldalgok alunni. nyehh.

de reggel megint nem voltam jól, és ki kellett heverni is, ez a betegség ilyen nyamvadékony, nemelmúló természetű. pedig a szerda olyan volt, mintha mégis az lenne.

szendergő

vicces, ahogy amortizálódom, kedd délutántól szerda délutánig megint kipurcantam, valami a bélzetemmel nem oké, most megint diéta van, már csak az alvást kellene megoldanom, miközben dolgozom :) annyit léptem előre, hogy ma nem fáj semmim, elvileg kialudtam magam (tegyük fel, mégsem, minthogy megint alhatnékom van, 9:30-kor), és felkészítettem a kollégáimat, hogy ez most olyan, amitől egyszer csak vagy kidőlök váratlanul vagy nem (nincs helyettesem, és szezon van, ezért ez vicces gondolat, el is hessegették), és akkor most megy tovább az élet, és bőszen gondolkodom, melyik az az orvosi ág, ahová így 4. hullám idején a piszlicsáré kis összetett gondjaimmal fordulhatnék.

betegblogot is írhatnék ezzel az erővel, haha. (majd átírom a címet szenvelgő-re)

vasárnapok és hétfők

így visszanézve kellemesen zúzós volt e két napom.

vasárnap reggel épp elkezdtem volna pedzegetni, hogy nem lesz korizás, ha nincs korija annak, aki menni akar (hihhetetlen ellenállásban volt, hogy őőőőőő, na őőőő nem megy sehová vásárolni - VASÁRNAP!). hú, ez a kamasztempó mintha elvinné az a tündöklő eszét időnként, vagy csak most éli a valódi dackorszakot (anno nem emlékszem ilyenre - mindent bepótol).

és épp pedzegetek, amikor a munkadokibácsi (!) (jesszus!) felhív (8.30), és mondja, hogy na, ma akkor lehet a 3. oltás... jó, beprogramoztuk, és akkor onnantól estig sürgős teendők sorára bomlott a HÉTVÉGE...

39 helyébe 43-as kori pipa, sajáthamburger ebéd egy óra alatt pipa, barátgyerekig rendrakás pipa, barátgyerek úgynevezett "ppt-t tanulni" érkezik pipa, édösanyám hajatmosni érkezik pipa, névnap pipa.

aztán kicsit befáradtam, de egyúttal azt is bizonyítottnak vélem, hogy februárban a 2. oltáskor voltam covidos, mert mára csak minden tagom fájt, és ez cseppet sem hasonlított az előzőhöz, amikor egy hétig beteg voltam, melyből egy napig ébren lenni sem bírtam, úgy összetört.

ma pedig özönlenek a munkamegkeresések, és ez olyan váratlanul ért, mintha nem minden november-decemberem zajlana ennek a jegyében... most álltam föl a mai egyéb, egyúttal értelmesebb dolgaimból. 

helló, kedd!

találat

ezért a mondatért kellett elolvasnom a cikket, hihetetlen szavak, megdöbbentett a találó voltuk:

„egy sérthetetlen varázspalást egész életemben ott volt, a kudarcok sem tudtak igazán letörni, felkavarni. Rengeteg erőm volt, és az akkor egy nagyon komoly sebet kapott.”

töpreng

azon gondolkodtam, vajon miért olyan nehéz időszakonként én magam lenni.

jó, nyilván kérdés az is, ki vagyok tényleg / igazán, de mégis.

az az illető, akit kedvelek magamban, akinek örültem, amellé miért nő időnként / véglegesen (?) egy másik, akinek nem örülök, aki ha mond / csinál / nem csinál valamit, érzem, hogy én nem is ezt mondtam / csináltam / nem csináltam  volna, ha odafigyelek, számolok azzal, hogyan hangzik / látszik az pl. a másik illető(k) szűrőjén át.

számít-e a szándék (jobban mondva érdekel-e bárkit a szándék), ha egyszer az úgy mondódott, csinálódott vagy nem csinálódott általam?

de ha lecsupaszítom a kérdést, és nem veszem tekintetbe, mennyivel könnyebb lenne visszajelzésekkel élni (ebből kifogytam) a kérdést illetően, valami olyasmi marad, amit tépek, rágok, pakolgatok, hessegetek, öklendezek, lapogatok jó ideje, és végül az marad, ki vagyok úgy tényleg. elég ha az akarok lenni? vagy mindegy, hogy az akarok-e lenni és vagyok, ami / aki vagyok? mindegy?

sokkal könnyebb volt ezt nem kezelni, amikor csak úgy ész nélkül robot üzemmódban rohangásztam a tennivalók között / után, de semmiképp nem térnék mégsem vissza arra.

az úgy volt

és akkor itt volt kedden az irtó, irtott (egy pöff fehér por). azóta szegények az örök vadászmezőkön zúgolódnak. alapvetően jogosan, mert még mindig ők a fontosabbak, ha el kell számolni. de mivel darazsak (és talán valami más is), és mégiscsak itt lakunk, hát marad ez a helyzet. leginkább annak a reménye miatt, hogy jövőre csak kicseréljük végre az ablakokat, és akkor nem lenne annyira praktikus darázsfészekkel hadakozni... mondjuk a kb. 30 poloska nem fájt másnap, amikor hullákat sepertem.

aznap szabin voltam, ami a hómofisz tekintetében vicces, főleg úgy, hogy a főnököm felhívott, bent vagyok-e az irodában (valami kellett). utólag azért még röhögcsélek ezen, mert valójában miért ne lehetnék a szabimon az irodában, ha egyszer munkában itthon vagyok?

szerdán éjjel-nappal dolgoztam, aztán a maradék két nap éjjel, mert mostanra sikerült kikerítenem az új felhívást, és azzal mindig sokkal több a teendő, mint előre gondolnám. és az utolsó két napon a világ másik végén képződtem (tök megérte, végre, nagyon jó volt minden szempontból), és úgy elfáradtam, mint a kutya. ritka, hogy a Margit-szigeten végigsétálgassak, ezt most két nap alatt kétésfélszer megtettem, aztán pénteken este még bementem postázni, aztán beültem a klubba, aztán hazavergődtem. és valahogy nagyon elfáradtam :)

a péntek reggelt meg fülészeten kezdtem, valahol el kell kezdeni, majd megyek hallásvizsgálatra is nemsokára, aztán szépen lassan aprítom a bajaim. csakazértis.

ezaz

pénteken g színháza alatt végre mi is járkáltunk - esti Budapest, szevasz. étterembe ültünk be, csak úgy, vagyis ki, mert jó idő volt. és jó volt dumálni is

aztán másnap valahogy valami jött, valami betegség (de mi?) fájt a vesém körül, de őszintén ötletem sincs, hogy pontosan mi fájt. ez elfájogatott még éjjel is, aztán vasárnap szép lassan elmúlt. ezúton szeretnék gratulálni magamnak és életemnek. egyúttal jelzem magamnak és életemnek, hogy rám férne már egy nagyobb kivizsgálás, de mondjuk hol kezdjem, ahol mindent kivizsgálnak. és mi mindent. vagyishogy hol kezdjem. jó volna egy jó háziorvos, de ez szerintem nincs meg, így tanakodás van. meg pénteken fülészet. legalább ennyi.

kedv a hatvanhoz

szombaton megvolt a hatvanas évforduló, még mindig az volt a legjobb benne, ami előtte is legjobb volt, hogy azért a 60 együtt töltött év, na az nem semmi. gondolatra, súlyra és eredményre sem.

kedvet úgy csináltam hozzá, hogy szépen bevitettem magam a karatekörrel Budafokra, és egy nagy gyalogkörrel elmentem előválasztani, piacra, majd hegyre fel. Budafoknak ezt a részét 40 éve lépkedem, ez az a kör (ellentétben a múlthetivel), amit bármikor megteszek bármilyen időjárásban, kedvvel és állapotban. vicces, ahogy megyek a járdán a PéterPálban és minden szeglet emlékeket sugdos. most nem elérzékenyülős volt amúgy a séta, sokkal inkább bevésős, átgondolós, számolgatós, mennyi jelentős esemény történt ott.

onnan mondjuk nem volt sétagalopp, ha élhetek a rossz szóviccel, miután a készülés pont kitöltötte az otthoni egy órát, majd egész estig vendég voltunk. egyúttal itt helyezem el, hogy azért nagy szerencse, hogy 60. évfordulók hatvanévente vannak csak.

holnap 60

holnap egy 60. házassági évfordulót ünneplünk. csodás dolog a házasság, meg az évforduló is, mégis oly nagyon nem vonzó egy felfutó esetszámos járványhullámban pár oltatlan és sok mindenhonnan érkező ismeretlennel órákig egy helyiségbe zárva lenni maszk nélkül. és vicces, de pl. az elmúlt 2 évben az ünneplőnek használható ruháimat is elfeledtem... szóval van hová feltornászni a kedvet holnap indulásig :)

darázsfészek

a tavalyi hangyavész után idén minden egyes nap hálás voltam az állattalanságunkért.

aztán pár napja-hete figyelem, milyen lelkesen repkednek a darázs? vadméh? egyedek az ablak körül, bele a redőnydobozba. most akkor az a sejtés, hogy ott laknak. nem merjük kinyitni. ki nyit ki ilyet?

(az ilyet azt jelenti, hogy ezek a régi redőnydobozok befelé nyílnak a lakásba, elszeparálhatatlanul. az ablak alatt radiátor van, plusz a telepakolt óriásasztalom, és egy túlzsúfolt szobarész. a további redőnyök, amik az erkélyre nyíló ablakokban vannak, nem működnek, cserére érettek.)

semmilyen egyszerű megoldással nem kecsegtet az ügy.

időnként vágyom arra, hogy ennél kicsit nyugisabb legyen az élet, de persze mindig azzal a hálával, hogy jó ez így, csak pont ez most ne lenne.

idő, idő

akármennyire is érzem egy-egy hétvége után, hogy akkor most a nyakamba szakadtak a tennivalók, egyszerűen nem vagyok képes minden hétvégém végigmelózni. annyi munkára és házimunkára elhasznált idő van mögöttem, hogy azt is meg kell tanulnom valaha, milyen az, amikor vége a munkaidőnek, és megillet a pihenés. ezt egyébként egy többnyire sztahanovista környezetben egyáltalán nem könnyű megejteni, noha mindenki (egy-két kivétellel) maximálisan így teszi az életét errefelé.

szívesen nézek filmet pl. vagy olvasok. de az elmúlt fél-egy évben talán ha 2-2 új dolgot néztem meg/olvastam el egészben. sorozatra már rá se nézek. egyszerűen random van időm, többnyire este, és ez a lakás így már nem szolgálja ki az igényeim. mire megérkezem a pihenő fázisba, addigra egy, közös helyiség áll rendelkezésemre úgy háromnegyed órán át, és az nem egy filmidő. jó volna rendezni ezeket a soraimat, de valójában a többedik műszakok mindig elmossák ezt a késztetésem, a kitartás helyett inkább csak álmodozom.

munkafront

most éppen úgy egy órányi teendő vár rám még, szerintem béndzsa volnék, mert az inkább lenne alvás.

holnap a nagy megbeszélés helyett lennék inkább elmerülő a megoldandó dolgaimban, nehéz rávennem magam az extrovertált lelkesítő szerepre.

vagy sétálnék napsütéses erdőben. vagy elolvasnám azt a Spiró-könyvet, a legújabbat. a címe miatt vettem meg.

FBvilág

na, mikor ma nem működött a fészbúk, hány milliárdan gondolták velem együtt, hogy kiírom a... ja, nem.

én egyébként még a szombati képeket nézegettem volna meg, lájkolták-e szorgalmasan - művilág műkommunikációja, na.

ma hajnalban

ma hajnalban felcsattogni a Halászbástyára a napfelkeltét megtekinteni - na ez valami.

a mosolyom az első, 5 óra előtti, még sötétben készült képen nem annyira őszinte (helyesebben a felelős agyközpontom még messze aludt, de valahogy megjött a "végére" (ezt nevezzük 6:23-as képnek). helyes kis csapat voltunk a helyes nagy csapaton belül, ez jó volt. 

ja, és a délelőtti alvás is helyénvaló volt.

öreg

szóval vasárnap elmentünk Tatára, Cseke- meg Öreg-tó, azaz egy egész és két fél tókerülés pipa.

amúgy a Balcsi után elég meglepő volt az Öreg-tó állaga (zöld trutymákra hajazott, a szaga pedig rég elhunyt halak szellemét hozta), de volt benne egy ezanprovansz-érzés, ami optikailag felülírta az egyebeket. és igen, 35 év után is vicces az a kiváló csengő-elhelyezés a váron (az, amelyik 5 méterrel a földszint fölött nyújt lehetőséget jelezni, bemennénk - nem is mentünk most be). az meglepett, hogy mennyien hemzsegünk ott egyszerre, viszont hagytunk további megnéznivalókat, legyalogolnivalókat legközelebbre is, és akkor majd talán kevesebben leszünk ott, nyüzsgők.

balcsi

aztán a múlt héten felszívódtam Földvárra - az a szálloda hihetetlen: elképzelhetetlenül vacak, ugyan folyik a víz (és akkor mi a panasz?) és van ágy, viszonylag tiszta (és akkor mi a panasz?), de azért úgy egyben elég nyomasztó. miután 5 éve pont ugyanilyen volt, nem mondhatjuk, hogy persze a járvány miatt. láttam Bécsben a lelki komplementerét ennek a szállófajtának, ott némi akarással és kreativitással egészen helyes eredmény jött ki amúgy (Magdas)

azután meg szépen átkrúzoltunk Aligára, ott ismét 24 órát töltöttünk, elgyalogoltunk két irányba, megnéztük a strandokat, és kiderült, egyelőre a CA strandjára szavazunk testületileg, mert az a legjobb víz (a többi meg rendesen van ellátva rendes, gondos közönséggel, és nincs mellette bulihelyszín (még)). az mondjuk a Bezerédjen egy kicsit durva volt, hogy folyamatosan valami rendezvény hallatszott oda hosszúfeketehajjal és túlhangoslelkes beszéddel, szóval nem fenékig tejfel a családi strand sem.

aztán az apacukában ettünk pizzát, egészen elviselhető volt, a széle szenes, a belseje jóízű. 

és volt egy nyári szabadvasárnapunk itthon - csak mosás-főzés-teregetés, ez ritka és jó.

amúgy ma

...

ma megérkezett a könyv, amit két éve gyártottunk, és jó lenne örülni is neki

tegnap az anyukám azt mondta, talán megvan a ház, amit kerestek, és emögött nekem nagyon sok jelentés van

mostanában elkezdtem nagy hullámokban rendet rakni itthon, látszik vagy nem, nem így érdekes ez

ott vannak azok a félelmeim, amikről nincs kivel érdemben beszélgetnem, mert nem megoldható, csak majd jön az "élet" és megoldja

és így tovább. amúgy ez mind, kívülről tényleg uncsi.

villamos

ma a 4-6-oson az volt az érzésem (hátsó ajtó, heringek, maszk nélkül álltunk, villamos belseje üres), hogy ebben az országban mindenki mindent elhisz, még azt is, hogy nincsenvírus. rossz érzés volt, mert van.

örülnék, ha nem kapnám el...

vigaszkönyvhét

és tényleg az volt, volt rá durván egy órám, de az annyira jól esett, ott meg erre fókuszáltam (jó, egy kicsit figyeltem a zsebesekre is, kettőt láttam, az egyik pl. megtekintette a táskám belsejét, míg fizettem, jóarc volt (nem), de elinalt, amikor az arcába néztem, gyors volt, rutinosan tudta, én a kiabálós lennék, ha maradna)

de igazából az jutott eszembe, hogy legutóbb hol volt a színpad, s milyen felhők voltak és tűző nap, amikor Esterházy Péter utoljára nyitotta meg a Könyvhetet, hogy munkadolgokból rohantam oda, és nem tetszettek a fúvósok, de a színpad köré gyülekező egyre nagyobb tömegben jó volt állni, és amikor láttam, őt, és láttam, ahogy a Dés megölelte, akkor azt gondoltam, hogy soha többé... nem sírtam, hanem csak levideóztam, valahol megvan, de látod, elő sem kell vennem, megmaradt. az utolsó igazi rockkoncert.

mondjuk azért nagyon jó volt, hogy most volt könyvhét, minden könyvfesztivál és -hét idején hiányzik a nincs. mondjuk olyan volt, mintha senki nem hinné el ezt a covidot, szóval úgy 15 centis távolságot tartott mindenki. 

az új Spirót vettem meg, nem írom ide a címét, de lehet, hogy beszámolok róla, a címe alapján eleget közöl-e :) (vicc, de csak kicsit), valamint elkapott a Szabó Magda emlékkötet. ez ilyen.