az első

életem első olyan hoszzúhétvégéje, amit gyűlölök, és az első olyan óraátállítás, amit ha tehetnék, betiltanék.
borzasztóan szorongok, ezt ide le merem írni, de még bőgni is félek.
szuper.
kéthetes jubileumát ünnepelhetjük a fejfájásnak, ma délután sem tudtam problémamentesen letenni aludni, asszem, fél a lefekvéstől. kis bogaram.
ha hétfő lenne, addig mennék, míg ma megcsinálnák a péntekre ígért ct-t.
igazán mondom: ha nem találnak semmit, más fogalmam sincs, jó-e az vagy sem.
egész nap annyit nyüzsög, hogy a jó ég tudja, mit érez, nem akarom állandóan kérdezgetni. én úgy látom, és ezt persze hogy tudnám alátámasztani, hogy időnként össze-vissza beszél, időnként szédül, este hányingerig szédült.
hiszen 4 éves, nem 10, és nem felnőtt, hogy minden olyat elmondjon, ami kellhet aktuálisan. egyáltalán, miért nyugtatnak azzal az éjszakai ügyeleten, hogy nincsen semmilyen sürgősségi panasz, ezzel ne menjünk sehova.
két hét esti fejfájás alvás helyett, dübörgő, sivító bal homlok, tarkótáji hirtelen "ütések", szédülés.
vajon mért kellhet megvárni a sugárban hányást, féloldali bénulást, bármit, hogy orvos lássa? nyilván kényelmesebb letudni 10perces (kioktató) telefonnal vizsgálgatás (munka) helyett.
ez az orvosrendszer, ez olyan, mint egy idegen bolygó, kit kell ismerned és mennyi pénzt kell adnod kinek és milyen hangon kell beszélj, hogy ahhoz juss, amihez jutnod kell... mintha mindent ómandarinul kellene lefordítani, majd marsi nyelvre tovább, mindezt üvegfalon keresztül.
tegnap azért volt pofám visszakérdezni az egyik ilyen nyanyának, amire az első emberi válasz érkezett: nem tudom, én mit tennék.
hát én sem.
az a legszarabb, ahogyan ebben olyan egyedül vagyok, mint az ujjam, a legjobb belátással is, minthogy nekem kell köröket futnom minden siker nélkül.

fej

ezt a gyomorösszeszorulós időszakot senkinek sem kívánom.
ma este megint nagyon fájt a feje, másfél órán át nem volt hajlandó elcsendesedni/lefeküdni, annyira.
a négynapos ünnepeket pedig egyúttal gyűlölöm.

beteg?

a jó ég tudja, mi van.
két nap alatt végigjártuk
az éjszakai ügyeletet
a kardiológiát
a röntgent
a neurológiát
a fülorrgégét
a szemészetet
a háziorvost
és még mindig fáj este a feje, úgy hogy csak fájdalomcsillapítóval bír elaludni.
és közeleg a hosszúhétvége, elmondhatom, hogy orvosilag nekem minden hétvége rémálmot is hordoz magában.
jövő péntekre meg lesz egy céténk, nevezhetem utolsó szalmaszálnak is, onnan kezdhetjük elölről, ha az is ilyen szuper negatív lesz.
egész nap amúgy megállíthatatlanul nyüzsög, fejfájásról, egyébről nem számol be, mindenki egészségesnek nézi, az orrcseppen kívül jel nem utal arra, mire föl marad itthon. este (most már nem csak) lefekvéskor meg annyira elkezd fájni a homloka jobb oldala, hogy nem bír elaludni.
én meg meghülyülök.

jól van, mondjuk

jól van, mondjuk úgy, egy kicsit kiakadtam. már rég nem akadtam ki csak így magamban, magamnak,
pedig
volt a múlt két hónapban munkatúlterhelés (ez nem is fog változni, és az is ingyé'),
volt csatoltrokonoldali kiakadás (ez sem fog változni, hiszen van egy szintje a szeretetnek meg a mások fölötti hatalom élésének, és ennek itt van, nincs mit tenni, egyszer majd túl kell tennem magam ezen is, tudom, van rá lelki szemem, és viszonoznom kell majd kérdés nélkül a meg nem kapott szeretetet, és fogom, persze, csak most dacolok a szavaimmal),
van permanens kiakadás a világ és azon belül továbbá a magyarország hovatartása okán is (hányingerközeli történetek élesben, bőröm mellett csapódó gránátszilánkjai a gyűlöletnek és önzésnek)
és valahogy ezek felett még egy kicsit tartottam az orrom felfelé, ott még volt levegő,
de most
ettől az azonosítatlan gyerekbetegségtől
tényleg megzuhantam, nem hiszem, hogy holnap (ja, ma) kompetensen fogok bírni dolgozni.

pfuhh

-sóhajtom.
ezt a mai estét nem kívánom többé soha. a gyula még mindig él és virul, ha ez tényleg az, csak csúnya szavak jutnak eszembe, amikor erre az egészre gondolok. csütörtökön -minthogy semmi sem változott a nurofen-kúrára- visszamentünk a gyerekorvoshoz. jó, na jó, szedjen ospamoxot, az 2-3 nap után már hatni fog, tuti, mondta.
takony azóta szinte nulla, előtte is nullával konvergált, napközben most is szinte semmi, egy ugri gyerek, sok dumával. de. esténként nem bír elaludni, annyira fáj a homloka. annyira, hogy ma el sem bírt aludni, simogatás, nurofen együtt eddig segítettek. aztán kinyögte fél11-kor, hogy ott szúr (a szíve, konkrétan).
meghallgattam, és totál összevissza dobogott a szíve. az enyém megállt, kupaktanács, ügyeletet hívom, menjünk be. 3/4 12-kor kerültünk sorra, az orvos valami vidéki hümmögő, felírt Cataflamot (kiváltottuk, nem ettük) meg valami lórugást (ki sem váltottuk, mert a patikus elmondta, hogy azt még felnőttnek is ritkán ajánlja), fél1re hazaértünk, addigra úgy kifáradt, hogy alszik bármi vegyszer nélkül is-
kérdem én, hol a jó életben van egy darab rendelő, ahová éjjel-nappal bevihetem a gyerekem és egy helyen ekágézzák, fülorrgégézik, röntgenezik, szívultrahangozzák, csak hogy a szokott, ez mindig úgy van-típusú mondatok esetén pofon csaphassam a megszólalót? csak mert hogy én már megint túlfizettem ezt a palit is a kettőnk eü hozzájárulásával, ha ezt nevezzük orvosi ellátásnak.
és akkor most holnap fussak neki -munka helyett???- ennek az egésznek, heimpálostul háromórásgyerekorvosrendelésestül, köhögőstaknyosváróstul, kevesetkeresekmintorvos és túlvagyokterhelvezőstül???

a.gy.

annyi kiváló átdolgozott szabadidő után itt köszönthetjük gyulát, a kezdődő arcüregit, így segít gyermekem, hogy annyi "átnemdolgozott" munkaidőben is lehessen részem. nagyon idézőjelesen.
csak sajnos fáj a feje, csak sajnos ez tényleg betegség.

munkaságos

az van, hogy itt ülök péntekszombat éjjel, és egyfolytában jár az agyam, hogyan hordjak arrébb tíz centivel egy hegyet.
kellene a szaktudás, de ettől még idétlenebb, hogy mégis az időmenedzselésen bukik el minden, meg nehéz nem ezen pörögni nonstop-

múlthét

újra tisztem tettem a Nyírségben, ma egyébként ez volt az utolsó napos csücsök az országban, és egy negyedórás napfürdő is jutott orcámnak (mielőtt rossz buszra szálltam és szétloholtam Nyíregyházát meg a kényelmes elérem a vonatot-terveim), és végül haza is jutottam (a dugóval megtelelt Budapesten keresztül ez egyébként nem elhanyagolható teljesítmény, tudod, leesett 10 csepp eső-
a vonatutakat akármilyen hosszúak amúgy nagyon szeretem, ezt én már akár hobbinak is nevezném, annyi, de annyi érdekfeszítő dolgot bírok tenni alatta, de tényleg, ez nem vicc. most pl végig dolgoztam, a legvégén megoldottam egy függő kérdést, olvastam is pár oldalt, és mindettől szuperül feltöltődtem, jobban, mint az ötnapos "szanatóriumtól", pedig abból aztán meríthettem volna. de valahogy tényleg az motivált, hogy mindjárt hazaérek, és hogy ez jó.
mostantól még van két előadásnapom, lesz két két/háromnapos képzésem, meg nyolc vizsgám január végéig, azonkívül munkaszezon van ezerrel, nem beszélve a kéthetenként programot szervező családról, sajnos túl sokuk nyugdíjasként lógatja a lábát, és mint tudjuk az a második ifjúkor, vagy mi, s mint olyan, bulizni kell. (mindenki 60 meg 70 meg 40évesházas, huhh)
rájöttem ottan arra is, hogy jó irányba haladok, csak nem elég céltudatosan, ez mindenképpen megérte, a csoporttársaim meg egy csudák, okosak, mint a nap, meg jóravalók, ami ritka ilyen koncentrációban, szóval jó ez. azonkívül a külföldi oktató szorgalmazta, hogy menjek hozzájuk egy félévre meg gyakorlatra, ami nagyjából várható is, ha ezt az önköltségi rendszert képesek bevezetni az esetemben is jövőre. ugyanis ha minden hónapban 8ezerrel lesz kevesebb a fizetésem januártól, akkor nagyjából ezt az "ingyenes" képzést is feltehetem a polcra, nemhogy.
nagyon haragszom egyébként a világra, mert TÉNYLEG nem lesz jobb, vagyishogy tényleg lefelé megy minden, ezt most számokba öntve is volt szerencsém megérteni.
de attól még érezhetem percekre jól magam, főleg így hazaérkezéskor, hihi.

évi egyszer

az évi egyszeri futóverseny azért olyan szomorú, és nem térek napirendre fölötte, amíg el nem döntöm, mi a fontosabb, nyavajás fejbeverés, mert fél órával az esemény bekövetkezte előtt egy megkergült kisfiam volt, boldogan repdesett, puszikat osztott ezerrel, hogy holnap ő a többiekkel együtt futhat végre.

péntekek

annyira cuki a rendszer.
tegnap másfél órás késéssel sikerült nemlezárnom a munkaügyi kérdéseket. munkakörplusz megvan, honorárium egyelőre nullamínusz. ez nem kifejezetten vonzó, nem beszélve a feszültségről, amin tegnap egész esteéjjel volt alkalmam kérődzni.
ma szupernapot tartottunk, g-t vonszoltam be magammal a dolgozóba, anyukámat utánunk, ők sétáltak a városban, míg én tárgyaltam, aztán pecsételtek, lyukasztottak és ragasztottak, míg én tettem-vettem. aztán g-vel mi még mentünk tovább, és felszálltunk minden lehetséges járműre, a drágám úgy nagyjából a déliig bírta, onnantól volt kritikus a túra. haha, délután még én is aludtam.
most meg este ugrált a díványra, és kiváló érzékkel hozzávágta az egyetlen kemény részhez a támlában a homlokát. szédülés, fejfájás, aluszékonyság. enyhe, nemorvosi eset, REMÉLEM, de mért ne pénteken este 1/2 9-kor essen meg ez megint, midőn egyedül vagyunk kettesben. azonkívül viszlát holnapi éves futóverseny, és ez annyira elszomorító.
elszomorítást folytatja az idétlen egyetem is, az egyik lényegi tantárgy a jövő héten elmarad, egy szombaton kívánja az ürge megtartani "majdvalamikor", ez nekem most két délután lógás, illetőleg 5500 pénz mínusz, nem beszélve arról a mellékkörülményről, hogy család- meg sokmunkabirtokos vagyok, vagy arról a tényezőről, hogy otthonomtól 1/2 5kor indulva is csupán 10 órára érek le a vidéki város oskolájába, ha megszakadok is... a tantárgyfelvételi mizériákról ne is beszéljek. (vagy a felkészületlen tanárokról)
hát továbbra is jelszavam az innen szép nyerni, s most hogy leirkáltam, egy kicsit átláthatóbb.
ja, ma fészbúkprofivá képeztek, ez milyen. ("gáz")

intuitív

ja, az meg vicces, ahogyan kiszúrtam béről, hogy babát vár. hét hetes ugyanis. (mondjuk valamiért én ezt egy hónapja már "tudtam", ez az, az intuíció) éljek én, de inkább ők legyenek jól, nyilván.

okos

okos mint a nap, nem számít, hogy csak négy múlt.
teljes mértékben átlátja a helyzetét, minden egyes rezdülésről tud, pontos látlelet, éles következtetés, és tényleg az van, és úgy, ahogyan látja.
egyfelől büszkeséggel tölt el, másfelől rémiszt, ahogyan hasonlít.
ja
a téma, ahogy ez megint napvilágra került ovis barátság-témakör, a leuraló kisbarát kontra mit is szeretnék igazán esete, súlyos, nehéz, sírást (!) kiváltó mélységek. eléggé sajnálom, hogy ebbe keveredett, ezt felnőttként sem könnyű megoldani, bár ebben a korban legtöbbeknek vállrándítással megy más a mások lesz.rása, annak kimagyarázása. ehh.

azmindig

az mindig olyan vicces, ahogyan éjjel-nappal dolgozol, aztán ha megbeszélnéd, hogy ez milyen alapon, mondjuk elvárás volna-e és milyen alapon, és hogyakkor milyen alapon, és akkor te érzed magad hülyének.
ez az, amin most kiakadtam, de vagyok olyan jó ló, hogy húzom tovább az igát.
szeretném tudni azért, hogy milyen alapon.

nevelős dolgok

csuda vicces, és amint azt említettem egyúttal csudaidegesítő az ovisszokások begyűrűzése mindennapjainkba.
a vontatott beszéd (szótagonkénti szünetek plusz e betűk minden m és n után) mellé (számomra idegbaj, muszáj szólnom) felsorakozott a kakipukistb repertoár újra (áldottnyár, szépvoltál), de annál cifrább a dolog, mert ha eddig vicces volt mindez, akkor most ez tényleg a "vicc Himalájája", egy-egy kipécézett szavon ('bazi', 'kaki', 'pisa') félórákig képes tipródni (értsd egymás után mondogatja fél órán át percenként háromszor), azonkívül megérkezett a lelőlek és a mondhatokvalamit?-korszak is. a mamit múltkor nemes egyszerűséggel felrobbantották az oviba érkezéskor (az nem bírt kiderülni, végülis most ezt g csinálta, vagy csak a szokásos furagyerek ovistárs, de mindenképpen gáz a viccesség közepette).
egy szó mint száz, remélem, lassan elkezdik ott is a foglalkozásokat, kicsit ebből a legelőre kicsapjuk, s majd ők játszanak úgyis-dologból (nyilván számomra) kellene egy kis rendszer, agytorna, valódi elfoglaltság. persze, tudom, négy éves. természetesen első a játék és a barátkozás, nem kérdés. és persze, itthon sem minden tejfel. ezzel együtt ezek a gyerekek olyanok mint a szivacs, isszák az infót a világról, és azt isszák, amit kapnak. ha egymás hülyeségeit kapják, akkor azt.
mondjuk mindezt azzal a tudattal mondom ráadásul, hogy ez a hely jó hely.
egyrészt persze szeretnék lazább lenni, de nem megy, csak látszatra. így én már régóta megöregedtem, meggyőzhető vagyok ugyan, de ahhoz valódi érveket várok.
másrészt tényleg megöregedtem, ma a buszon (diákjárat kolesz felé haza, este), hol nagyjából velünk együtt volt 21 év az átlagéletkor, na ott nagyjából majdnem elordítottam magam, hogy akkor most mindenki kicsit elhallgat, beszélgetést kettő hangerővel lejjebb vesz, és különbenis, mit tanított neked az anyukád, hogyan utazunk a buszon. aztán hagytam, most utólag vicces, hogy erre tényleg gondoltam.

tegnapok

a tegnapi mélypont kifejezetten irritáló volt, csak mert nem a körülmények a fokmérői az önkritikus dolgaimnak, hanemhát mindig magam vagyok az. hogy jó-jó, hogy ebben a szervezésben tényleg minden összejött, és jó-jó, hogy hát ez az első élesben történő ilyenem, soha eddig ilyet nem, jó-jó, hogy tisztázatlanok a viszonyok, és a téma is kifejezetten lecsóba csap, de Uram bocsá', ez mért mentene mind föl bármilyen személyes bénázás felelősségétől.
mert bénázok, az nem kifejezés-
rendkívül tanulságos kettő hét áll mögöttem, a jövő hetet meg nem merem magam elé képzelni, most áltatom magam egy kicsit még a holnap este túl vagyunk az egészen-gondolattal. de ha azt tisztázom, hogy az elmúlt két hétben egészen mást kellett csinálnom, mint a fejbéli ütemtervem diktálta dolgok, akkor tán nyilvánvaló, mért írok erről húszsoros unalmas nyünnyögést ide. ideventillálok, pofozgatom magam, hogy megmaradjon az elszántságom a valódi teendők iránt is...
mert ugye október elején megint a vidéki szanatórium-egyhét, addigra két-három feladatom volna is (hú, tényleg) ezügyben, nem beszélve arról, hogy a gyermekem ma kifejezetten megtiltotta, hogy holnap ő aludjon, mire hazaérek. férjekről elhallgatott hasonló gondolatairól nem is beszélve.
hát így állunk, beszippantott a rencer.

nahátén

nahát én azt tettem, hogy a vidám történet következtében ötösbe kapcsoltam, aztán csak loholok, loholok, s nem érzem hasznomat.
nagyon gáz ez a helyzet, mert tényleg loholós a tempó, tényleg ultra a bizonytalanság, és igenis szemét dolog otthagyni dolgokat dolgavégezetlenül a mások kárára. említhetném ebben a történetben a művészlógósokat, meg a munkaletolósokat, meg a régen utáltuk egymást, de most azonos oldalon állunk, és őkaselejt, nem mi - klikket alakítókat.
hogy egész hétvégém minden szabad perce meg az éjszakáim fele a nappalaim kiegészítőjéül szolgálnak gyakorlatilag ingyér, na azt meg aztán végképp nem szeretem.
slusszpassz, indulás aludni.
ez most egy kiadós morgás volt, holnap talpraesetten megvalósítom enmagam. csók.
ja,
barátokat akarok, és egy kicsit kikapcsolni.

hajhaj

mit teszel akkor, amikor egy/a párt szól le valahova?
amikor nyilvánvalóan a véleménynyilvánítási szabadságot korlátozzák?
mit tesznek az emberek ilyenkor?

cukikám

arany pofikám tegnap rendkívül kellemes csalódásban részesített.
utóbbi félévben nem hajlandó elfogyasztani magától: a kenyereket, a lekvárokat, a semmilyen szószókat, a tésztát, hacsak nem sima vagy kakaós, ésatöbbit. levest egyébiránt viszont szinte mindenkor mindent.
és akkor tegnap az oviról mit mesél a szentem? hát a levesből nem evett annyit (??), de megette a (lekváros-grízes) tésztát. és kétszer kért belőle. mert nagyon szerette.
ő.
áhháhááháá.
jó, mondjuk nemrég kitalálta, hogy csak és kizárólag a "fenti"paradicsomlevest szereti, a "lentit" nem.
illetőleg az is megesett a nyári pesztrálások alkalmával, hogy az (általam készített) meggylevesből velem csak a levét, csak a levééét!!! ette meg, míg az én anyukámmal a meggyet is simán. ugyanaznap, ugyanabból.
gyerekek...

'láttalakatévébe'-érzés

...és akkor mindent megbeszéltünk már, és énnekem csak le kellett volna gépelnem a jegyzeteim, és akkor fölhívtak, hogy z lemondta a helyszínt...
go to 10
vááá
akkor hát most legépelem a jegyzeteim, s reménykedem a holnapban, hogy minden éppenpont klappolni fog mégis.
nemhiába mantrázom pár hete nonstop:
meeennifoog, meeennifoog, meeennifoog

árnyék

olvastam egy (több) cikket a nehéz évforduló okán, de
ez csak egy lapát arra a hónapok óta kerülgető végtelen rossz érzésre, ami
nem hiszem, hogy egyedül engem kerülget itt ezen a szélesség/hosszúságon (is)
egyre vallásosabban hiszek az örkényi világfelfogásban.
sem nem racionálisak, sem nem normálisak vagyunk, valami más, aminek a megfogalmazásával nem bajlódom.
nagyon ambivalens érzés, miután egyik oldalról tisztelem az embert, másik oldalról elfogadhatatlan megjelölésnek tartom.
na mindegy.
időnként kiakadok ezen, szorongok egy jót, aztán reménykedem abban, hogy sem igazam nincs, azon túl, hogy majd megy minden tovább rendesen...