tegnapok

a tegnapi mélypont kifejezetten irritáló volt, csak mert nem a körülmények a fokmérői az önkritikus dolgaimnak, hanemhát mindig magam vagyok az. hogy jó-jó, hogy ebben a szervezésben tényleg minden összejött, és jó-jó, hogy hát ez az első élesben történő ilyenem, soha eddig ilyet nem, jó-jó, hogy tisztázatlanok a viszonyok, és a téma is kifejezetten lecsóba csap, de Uram bocsá', ez mért mentene mind föl bármilyen személyes bénázás felelősségétől.
mert bénázok, az nem kifejezés-
rendkívül tanulságos kettő hét áll mögöttem, a jövő hetet meg nem merem magam elé képzelni, most áltatom magam egy kicsit még a holnap este túl vagyunk az egészen-gondolattal. de ha azt tisztázom, hogy az elmúlt két hétben egészen mást kellett csinálnom, mint a fejbéli ütemtervem diktálta dolgok, akkor tán nyilvánvaló, mért írok erről húszsoros unalmas nyünnyögést ide. ideventillálok, pofozgatom magam, hogy megmaradjon az elszántságom a valódi teendők iránt is...
mert ugye október elején megint a vidéki szanatórium-egyhét, addigra két-három feladatom volna is (hú, tényleg) ezügyben, nem beszélve arról, hogy a gyermekem ma kifejezetten megtiltotta, hogy holnap ő aludjon, mire hazaérek. férjekről elhallgatott hasonló gondolatairól nem is beszélve.
hát így állunk, beszippantott a rencer.