tényleg boldog.
igaz, beszivárgott azért két munkahelystressz (az a nő ki nem hagyná egyszer sem a fejem maga alá nyomását, de üzenem, bírom, sőt, tanulom egyre gyorsabban kiizzadni magamból az ilyet, és végül a kis piszok meg az izzadás együtt lesznek egy drágakő) (csak ez a fránya kagylóhéj ne zárulna jobban és jobban)
na, szóval boldog hetünk az mindig ilyen egyedülös, hogy csak mi vagyunk a házban. (adalék: jó az is, amikor nem csak mi lakunk itt, de igazából ilyenkor vagyunk mi a mi, a vakarom a hasam a szoba közepén, a lemegyek az előszobámba bugyiban is, ha kell, meg a bármikor kiugrunk a kertbe kapálni meg répa(törpé)t szedni, meg a végre leshetem a post(alád)ámat is, persze)
(mondjuk tegyük hozzá, hogy pont a győr előtt jött az a nyavajás büntetés a tilosban megállásra VASból, te jó ég, kaptál már rendőrségi ajánlott levelet olyan helyről, ahol két éve legalább nem jártál?) (infarktus)
na. a hét, meg a boldog.
pénteken levonatoztunk gyerkővel a győrbe.
a vonatra neten vettem jegyet. (ott nem derült ki, hogy 6 éves korig csak a regisztrációs kell) aztán a kelenföldön viccesen odarohantunk a peronhoz (legmesszebbi), mindkét oldalon győrre menő vonat volt kiírva, s mielőtt silabizálhattam volna, most mi mi, hisz' még volt 9 perc indulásig, rámordított a kalauznéni, hogy ő indítja a (baloldali) vonatot, szállunk-e föl. győrbe? győrbe. szálltunk. így lehet, hogy a pótjegyeket is megspórolhattam volna, lévén hogy ez a vonat a késő egyórával korábbi, gyorsított akármi volt.
mindösszesen amúgy egy csuda volt a gyermek, már a délelőtti bőröndpakolásnál ott lógva a hátamon is annyira kedves volt, segített, türelmesen várt és várt, s mikor meg kellett, jött, és dumált és és-
a zapukája esti érkezéséig meg aludtunk, sétáltunk, virslit ettünk, becsekkoltunk a karszalagért, makámot hallgattunk. nem tudom leírni, mennyire élvezetes társaság ez a kölök amúgy.
ja, és volt ám PIROS-zöld (szúnyogirtó) REPÜLŐ is, szerintem valahonnan megtudták, hogy ha rólunk van szó, s bevágódnának, mármint a győr, a szívünkbe, hát akkor ezt kell küldjenek.
bejött.
szombat-vasárnap hármasban zabáltunk, sétáltunk, aludtunk, győrkőcöztünk, fáradtunk el, egyikőnk fényképezett, másikónk mindent átugrált és szaladt és megtanult MINDENKINEK integetni, harmadikónk csak bámult ki a fejéből. (olvasta SzMagda levelezős könyvét, és azt gondolta, lelke egyik része biztos szabómagda)
hétfőn meg hazarobogás, fáradtnyűgösgyerek, egyesek szülinapja, tehát megígért torta, estig lótifuti.
kedden kaland: autó (zapával!) hév (miért zöld?) vili munkahely vili (bahalujza) metró (miért megy alagútban? miért sötét? miért alagút?) vonat (mikor elindulunk? miért? mikor megyünk megint alagútban?) ügyintézés vásárlás (miért nincs kocsi?) busz
éjjel meg félnégyig dolgoztam (és persze semmi reagálás nem jött az elküldött anyagra, ilyen(ek) ez(ek))
szerdán reggel anyukám pályázatot írt ki, miszerint kettő sütit volna szíves "valaki" számára papírból, ámde hogykellcsinálni nélkül megsütni (csodás szakács, de sütni képtelen. szerintem pont azért, amiért a tejbegrízt is rendszeresen kifuttatta korábban: utál a tűzhelynél figyelve álldigálni)
hát nyilván én lettem a szerencsefia nyertes. boci szelet (?) (kevert kakaós tészta, benne túrópacsmagok), és életem első almáspitéje (eddig mindenkinek magyaráztam, mi a jó tészta-alma arány, most meg is valósítottam (centiben fél-három-fél lett, ami azért durva), de persze nem direkt, csak túlnyújtottam a tésztát.
mára túlhevített a tenniakarás, így reggel fürdőszobát mostam, majd kertben gazoltunk (izomláz? jelen!), majd takarítás. így lettem estére egy nagy löttyedt punyulás, leginkább szappanbuborékfújásra telt már csak erőmből.
holnap... reggel a kukásokkal kelünk (szóvicc, érted!) (hatkor, nem tréfálnak) majd még egy-két órát magunk leszünk, ajh, otthon, édes otthon, aztán már nem (akkor majd jöhet a töredelmes vallomás: locsolás, gazolás és gázolás közben miféle hasznosnak mondott növényeket küldtünk a másvilágra) (viszont pedig NEM mondjuk el, a mi növényeink mennyire plöttyedtek el a szakértelem igája alatt) no, és aztán már itt is lassan a szombat esti családi buli, csak megyünk enni, ez a legkitűnőbb párosítás, sem nem itthon, sem nem mosogatósrendrakóskészülős (és még csak ajándékot se vihetünk...)
minden nap eszembe jut. ez egy olyan idő, ami a legcsúnyább stresszeket elfeledve mindig is nagyon fogom szeretni. az éjjelek csöndjét, a napok sűrű menetét, a világ legédesebb kettőjét, akivel élek, a kéthosszúnapos munkarendet, a betáblázni képtelenségem is, akkor is.
