péntek éjjel

kamaszokkal azért vicces a világ, mert hol kicsik, hol nagyok. most pl. pénteken bármi kérés ellenére is csupán 11-kor ment fürödni (jó, örülök, hogy rendben fürdik minden nap :) ), de az egy kicsit betett mindhármónknak, hogy megmutatta, szépen összeszedett (hosszú gatyában, zárt cipőben, ingben) (azalatt a félóra alatt a töritanár búcsúztatásán a suliudvaron) egy kullancsot.

kettő órán át szedegettük, nagyítóval, tűvel, akkora volt, hogy a cérna nem fogta be. a feje bent maradt, egyszerűen nem volt eszköz, ami segített volna, másnapra begyógyult a sebezés, benne is maradt a maradéka. most az egészet egy kis piros folt övezi (nem karika), és egyaránt stresszelek a fertőzésen, a Lyme-on és az agyhártya-gyulladáson. eddig még minden nyár előtt volt valami ilyesmi, két hét múlva Balaton, szóval esélyes...

emellett a munkáimat kellett volna csinálnom a hétvégén is, de megöregedtem, nem ment, csak tegnap este, és most egy kicsit konfúz a fejem, hogy is lesz ma, ha sebészetre kell mennünk.

frissítek: nem mentünk sebészetre, kivárunk, lesegetjük, remélgetjük, hogy a kis szemét nem köpködött. nyugodtabb nem sokkal lettem, de legalább az irány megvan. persze jól lesz.

perfekt hétvége

miután az (al)főnököm péntek éjjeli levelét elengedtem (és csak ma fog telibetalálni, és utálom is előre) (és milyen hálás vagyok magamnak, hogy a covid alatt ezt hellyel-közzel megtanultam, EL KELL ENGEDNI, mintha nem is hallottam volna, ha üldöz, el kell futni előle: minden olyannal kapcsolatban, ami már nem menthető vagy javítható. néha segít a pár ráalvás, néha meg megerősít, hogy az első gondolatom volt a helyes, se mindenképpen rátesz egy réteget a képre, ha nem kezdek el foglalkozni vele azonnal).

szóval ez egy perfekt hétvége volt. a fiúk utánamjöttek Bécsbe, pénteken kiismertük a környéket, szombaton 15 kilométert, tegnap 10-et mentünk. kihasználtuk a bérletet is - metróztunk, villamosoztunk is (nem is értem, hogy fért bele minden). falfestmény-túráztunk megint (na így visszagondolva, ez lehetett a sok :) ), elcsaltam őket a Picassora, megnéztük a helyi Józsefvárost, voltunk kicsit a Praterligetben, és ettünk a kedvenc olaszunkban. tegnap meg a Technikai Múzeumban tekeregtük, plusz föl lettem világosítva a fűboltokról Bécsben (bocs, eddig, a reklámokhoz hasonlóan ezeket sem fogta fel az agyam) (teszem fel ennek nyomán, lehetnek még galaxisok, amik mellett ugyanígy megyek el a való életben...)

jókat aludtunk, jókat ettünk, az emlék kellemes. most kellene még egy hétvége átgondolni és kiheverni (és mosni), de majd csak megleszek valahogy.

érzés-e csak

továbbra is kérdés, mit tehet az ember, ha állandóan azt mondják neki, hogy az, amit szarnak érez, azt mindenki érzi, de hát ez van, mindenki ezt és így csinálja.

tudom tudom

jól van, akkor most szépen utánammondom: akkor lesz más bármi, ha másképp csinálom.

mert ezt a gondolkodást, hogy nem borít el a munka majd -mittudomén- júniusban, hát ezt abba kellene hagynom.*

mondjuk az is igaz, hogy van ebben a sokaságban jó is. szeretek utazni, és szeretek máshol lenni is. valószínűleg azt (is) szeretem benne, amit itthon már elfelejttettem magammal, hogy az "ott levés" az általában egy teljesen "ott levés", és nem valami rohanós mindenhol/mindenben egyszerre levés. az itthonba mindig belevegyül az a teendő, amit éppen nem csinálok, ha azt a másikat akarom teljesen csinálni.

vannak a dilemmáim, amikre pontot kellene tenni, ezek nyomasztanak, a fent leírtak meg alakulnak. 

*mondjuk pont a héten erősítette meg a (bántalmazó típusú) főfőnököm, hogy szerinte teljesen rendben van (azaz normális), hogy manapság mindenki túldolgozza magát. szerintem -miután háromnegyed órát szónokolt este 8-kor kéretlenül ezután a mondata után, s melyben további két orbitális hülyeséget mondott, pedig okos ember- arra gondoltam, ez azért nem így van, és talán inkább fel kéne állnom onnan**, ahol a többi kis kuporgó kuporgott és rihegett-röhögött a hátam mögött ennek kapcsán (is). itt pedig kitérnék arra, milyen igaza is volt a múlt heti provokatív kérdezőnek a női vezetők arányáról nálunk. most is, akkor is arról próbáltam értekezni, hogy a női-férfi attribútum helyett az érzelmi intelligencia attribútumra kellene koncentrálni, úgy én is érteném, mit akar. 

** a szónak aznapesti és másnapi értelmében. nem tettem, mert kell a pénz éppen előtte terjesztettem be ezen a fórumon is a másfél éve kezdett munkám jelenlegi eredményeit, és amit még legalább egy évig vinni kell, hogy ne vesszen kárba, és ezt nem engedem el most.

tudom nem tudom

nem tudom, miért gondolom valaha, hogy az alapséma változtatása nélkül változnának (nekem jófelé) a dolgok.

világvége, de persze nem

a világvége csak azért jutott eszembe, mert ide akartam naplózni, hogy hetek-hónapok óta olyan helyeken és bkv-járatokkal járok, melyeket eddig nagyon is tudatosan kerültem. minthogy a világ(másik)végére járogatok munkaokokból.

ilyen pl. az egyes villamos, a hihetetlen zajos, autópályaközepi megállóival, és a diverz utazóközönségével. amikor 10 szabad helyből egyre sem merek leülni, mert olyanok ülnek itt-ott, akik ketten kisgyerekkel 6 helyet+folyosót foglalnak el, meg más olyanok, akik félhangosan fenyegetőleg arról tudósítanak a levegőnek, hogy leültem (volna) a villamos másik oldalán mobilon beszélve mellettük... (jó, ez egy süsü bácsi volt, beszéltek neki odabent) ez egy nagyon színes állatkert, vagy inkább szavanna, és én erre sosem vágytam. 

csak egyszerűen innen most olyan a közlekedés, hogy amennyit a dugókban állnak a buszok, a párhuzamos vonatok pedig félóránként hol jönnek, hol nem, annyi idő alatt az Árpád-híd helyett Hegyeshalomig jutnék a másik irányba. és nincs menekülőút, a hegyről levezető utakat is mindenütt építik - random... szóval nem lustaság a hómofisz, hanem egyszerű életvédelem.

mondjuk úgy lenne igazán élhető a hely, ha a Margit-sziget lejjebb lenne azzal a pár kilométerrel, és akkor és járnám körbe/keresztbe naponta, nem a 13. kerület... mondjuk akkor a 13. kerület is itt lenne a fenszi kis toronyházirodákkal :) szóval erre most épp nincs megoldás.

cseppet sem cuki

tegnap teljesen atipikus napot zártam. régi hómofisz megfigyelésem, hogy amilyen irányban indul a nap, általában arrafelé is megy. ha reggel az első reagálásaimból kettő mérges, akkor tuti mérges napom lesz, a zen a láthatáron se, és a csí valahol máshol árad. 

de a tegnap nem ilyen volt! hétfő ellenére rendíthetetlenül pipálgattam, amit csinálni kellett, éreztem, hogy haladok, semmi zavaró... aztán gyanútlanul felhívtam a dívakollégát (férfi, 60 körül), és akkor jöttem rá, hogy igen, tényleg vannak ilyen emberek, akik a kérdésem pillanatában már sértődnek (még végig se mondom, tulajdonképpen fingja nincs, mit akarok megbeszélni vele), rögtön elkezd személyeskedni ("kompetenciád", "autonómiám" szavakkal körítve), lufikat próbál fújni, pedig ez csak egy darab alma, amit négyfelé kell vágni, és mindenki jóllakik. stresszszint egekben, 8 perc nyugi - túlvagyok rajta.

délben eszembe jut, lemegyek dumálni anyósomékkal (technikai megbeszélés), mire feljövök, vérnyomásom az egekben, férfirokonom agyamra megy, nem érti, én nem értem, mintha Kínából jöttünk volna. aztán 15 perc nyugi, szerintem túlvagyok rajta kábé. (egyébként nem, mert délután kiderül, a gyerekem előbb kapta meg a kapukulcsát, mint jómagam, és ilyenkor ismét úgy érzem, hogy kirohanok a világból - na ezután már 19 perc nyugi kell, öregesebb a tempóm). visszatalálok önmagamhoz újra, megcsinálom a postázandó munkámat (sziszifusz a köbön).

látom, van pont még annyi idő, hogy háromnegyed hatra leérjek a postára, öltözöm (elveszem gyerekem kulcsát), és rohanok, kilométeres sor, nem baj, ez már a finis. bejutok, lassan, nagyon lassan, nyugodt vagyok, ez már a finis! lassúnéni kétszer elrontja az előre fizetett boríték levonását, nem gond, árad a csí, de hopp, 6 óra, főpostanéni pedig leengedi a rolót. nézem, mi ez - acélredőnyön belül (!) vagyuk úgy tizenvalahányan (2 gyerek), és nem, nem enged ki senkit, amíg "be nem fejeznek mindenkit". szóval eszerint kivártam a sorom, kivártam a lassúnőt, és most kivárom a mögöttem állókat egy acélredőnnyel zárt 20 négyzetméteres helyiségben. hát, ha nem kezdi el az (amúgy mögöttem érkező, de előbb végző) fickó a pattogást, sajnos én pattogtam volna. így csak ment fel bennem az adrenalin. hát nem állt nyerésre senki, erősen kérdőjelezhető minden egyes "érv", amit a nő hozott, de a leggázabb ebben, hogy a pattogó mellé magamon kívül sem látszott állni senki...

könyörgöm, miért kell ezt csinálnunk egymással? hogy keresés nélkül, hómofiszban (negyed óra postával) estére a stressztől úgy kidöglöttem, mint egy ultramaratonfutó? egy nap alatt minden területe az életnek megmutatta, milyen stresszes tud lenni (munka, család, környezet) - és mintha nem lenne segítség. együtt csináljuk, ez nem kétséges, de minek.

zsúf

hókotró üzemmód, az van, azaz amit nem csinálok meg, az hónapok után is megvár, nem sorolom, mi minden.

miniinfluenza lepett meg mindenkit itthon, kivéve engem. szegény g végig ment a suliba (nehezményezte is, de hát nem is volt igazán beteg). viszont a részecskefizika házidolgozat múltheti értékelése volt az, ami szerintem egész évből kiemelkedően vidámmá tette (agyondicsérte a tanár). bárcsak értenék ezek az ütődött tanárok, hogy tényleg csak ennyi kell: korrekten felkészülve korrekten odafigyelve tanítani, majd a teljesítményt (mindegy mekkora, bár ez nagy volt) megdicsérni személyre szólóan. a francba, nagyon haragszom a legtöbbjükre.

tegnap estére azért jutott még egy kis némethalogatás, ilyenkor természetesen bociszemek által anyai élő szótárrá, valamint nyelvtankönyvvé válok (hüjeanyuka, ezt ideírom, mert mindig megfogadom, meg is mondom neki, aztán jön a hétfői nulladik órás német, és a vasárnapi tűzoltás...). legyen mondva, három biosztétele már kész a tizennégyből, ezt még egyik osztálytársa se kezdte el, szóval kéz kezet mos... fontos lenne a nyelvtanulásban megtalálni a sajátösztönzőt, de most megint sürgősebb tanítanivaló akadt (idén megtanítottam neki a tudományos írásbeli munka know-how-ját, most jön az időben vizsgára felkészülés időzítése... szerencsém, hogy okos gyerek, ugyan erőfeszítés ez neki, de nem túlzott.)

a pluszprojektem teljesen elveszi a szabad munkakapacitásaimat, így ilyenkor extrán idegesítenek a másoktól érkező szervezetlen dolgok. most pl. pénteken késő este kaptam a márciusközepi rendezvényhez egy levelet, melyben fejhez tartott pisztoly (most éjfélkor van a határidő, kész passz, olvastam 11:30-kor - némiképp ideges lettem), meg a kalkuláció volt, hogy akkor párszázezer forinttal járuljunk hozzá a rendezvényhez. ez is egy ilyen semmiből kipattant kreatív ötlet, ami idegesít. pedig klassz a semmiből kipattintó kreativitás, admirálom, hogy pontos legyek, de csak távolról. ezt pár éve már egyszer megtanultam, most pirossal aláhúzza és vastagon karikázza ezt a megállapítást (magamról) ez a sztori. egyszerűen megőrülök a lufifújástól. viszont adjatok a kezembe egy problémahalmazt, és én leszek a ti mekgájvörötök, a valamiből szuperben jó vagyok...

na, irány a hókotró.

rés

pénteken este olyan 10 körülre készültem el a pályázattal - na ez kipukkasztott teljesen - mini téli szüntet kellett tartsak a hétvégén. másnap tiszta másnapos voltam, köszi a 15 foknak is, ami ideért.

g-n gondolkodtam mostanában. kiskorában vagy még csak pár évvel ezelőtt is viszonylag könnyű volt odafigyelnem rá, segíteni, amikor kell. most azt érzem, hogy nem kell, de mégis kell, csak nem úgy. ez az átállás néha megy, néha nem. át kellene beszélni vele a dolgokat, mert tudom, hogy azokhoz tartaná magát, csak azt is látom, milyen kicsi réseket kellene megtalálnom, amikor éppen jó, amikor pont ő s akarja átdumálni. ebben a réstalálásban nem segít az állandó munka - csütörtök-pénteken egyszerűen nem is ment "itthon lennem".

tézsévé

olyanok a napjaim, mint amikor az ember átszáll az ember a gyorsvonatról TGV-re. vagy arra a japán sebesvonatra. hahh, sinkanszen, megvan a szó. tegnap 10 órán keresztül (mínusz ebéd) telefonáltam.

ma pedig kiküldtem az összes sulis szülőnek a petíciót, elég kényelmetlen érzés a magánemailcímemről egyszerre közéletivé válni. kíváncsi vagyok, 1. érdemes volt-e, 2. megesznek-e reggelire.

akkor vissza dolgozni, mára egyhétnyi teendőm van :) (és most nem túlzok.)

lassúvonat

aztán az úgy alakult, hogy a tegnapot lassú víz partot mos üzemmódban toltam végig. egyszerűen nem megy 5-8 napig egyfolytában teljes erővel haladni. megnéztem egy online ismertetőt, fontolgattam, hogy oda pályázunk, ha az ott többszörösen összejön, akkor végképp minden maradék apró szomorúságom a bécsi egyetemi fel nem vettségem után elillan (nincs több, mint 2 mikrogramm így is...), ott úgyis olyan kérdéses volt, hogy a projekt, ami évekig is eltarthat, vajon megy-e tovább idén egyáltalán, és arra építeni egy képzést, ami talán nem is erről szól...

a legjobb ötleteim amúgy is akkor szoktak születni, amikor végre hagynak lelassulni, elvonulni és gondolkodni, egy mosogatás például tökéletes helyszín ilyenekre (a madár se jár arra valamiért, ki érti).

és megcsillanó jó ötletekből már sokkal könnyebb átszellőztetni másokon és értelmesen, célirányosan fejleszteni dolgokat.

gyorsvonati

gyorsvonati lendület viszi a napjaim, a mai reggel az első, amikor nem azt érzem, hogy rohanok, ez most olyan, mint a Bécs felé Győrben a 10 perc állás...

valamikor a múlt héten kezdődött, vasárnap volt egy csúcs, amikor egész álló nap részecskefizikával foglalkoztunk (még anyósoméknak is erről meséltünk ebédnél :) ), minthogy a mai leadáshoz a dolgozatot véglegesre kellett püfölni. bozonokat és fermionokat (valamint elektronneutrínókat) füstölgött estére itthon minden fej. én nem írtam, az g volt, én a konzulenspótlék voltam, formázóbajnok, egyben kócs. kész is lett, de nyomtatva csak kedden tudta bevinni. erre mit szól utána HÉTFŐN a tanár? (aki november 26-tól január 10-ig (!) NEM (!) reagált a 2 konzultációt, iránymutatást kérő emailjére a gyereknek) miszerint "miért nem küldted el nekem pénteken a dolgozatod emailben?" (az már csak vicc, hogy a dolgozat elejét lehelyesírásellenőrizte, de a valódi 3. részben egy tollvonást sem tett? az majd most beadás után fog kiderülni, hogy tartalmilag kevés/nem jó?) azért ide írom, hogy valahol ventilálhassak, és ne a gyereknek mondjam, minek idegesítsem. őt azzal idegesítettem, hogy kiprovokáltam belőle a védőválaszokat arra az esetre, ha megtalálnák undok kérdésekkel.

hú, szerintem az ilyenek azok, amik fűtik az anyatigriskazánt: ha nem ötöst kap erre a munkára, be fogok menni, és megtárgyalom a korrektséget, hogy az IGAZÁBÓL hogy néz ki. szóval jobb, ha ötös lesz és megdicsérik, szerintem.

és akkor ment tovább az élet, három nap nonstop rohanás, munka munka hátán, most legalább annyi lelkierőm van, hogy igyekszem nem rápörgetni az egyik munkát a másik munkára, befejezni, amit elkezdek, fókuszálni a szétválasztásra. a fáradtságom mindig ott mutatkozik meg, hogy elkezdek szétszóródni és 7 dologba egymás után egyszerre belekezdeni...

még mindig nyom 4 projekt, amire időt és energiát kell szánnom, ebből háromnak már tudtam adni belső határidőt, így csak azon kell szorítanom, valami felül ne írja a dolgot. (rendszeres történet)

a kolléga, aki 2 hete kikészített a sürgetéssel (míg a másik releváns, felmondás alatt lévő múlt héten elmagyarázta, ebben ő már egy szalmaszálat sem fog arrébb tenni), tegnap elfehéredve leborult az asztalra, mentők vitték be, és intenzíven kötött ki. azt hiszem, ez a munkahely nem érti, hogy rámegyünk időnként erre a civil bájra.

Kedves Naplóm

a múlt héten az úgy volt, hogy végig sokat dolgoztam, és közben nagyon koncentráltam arra, hogy megtartsam a munka-magánélet egyensúlyt. ennek jegyében például még pénteken délelőtt rédzseltem egy sort az engem sürgetőleg hülyeségbe hajszolni próbáló kollégákon, kik, miközben én egy másik, általuk el nem végzett munkájukat bekapálandó dolgoztam egész múlt héten, úgy gondolták, hogy ok és cél nélkül, de azonnal tegyük ki az általuk megálmodott és nagyon rosszul sikerült, senkivel nem egyeztetett hirdetéssorozatukat. csak mert hajt a tatár és felmondott a projektvezető. meg mert van rá pénz, és el kell költeni. na, ezen most megint majdnem felpörögtem, de nem, a hétvégén pénteken délután ledobtam a láncot, ma ki is aludtam magam, így a hét új, friss, ropogós, menni fog ez is!

csak azért is.

szerdán temetésen voltunk, családi ügy, szomorú, és fáztunk is. g nem jött, a suliban rádöbbentek, amire én őt figyelmeztettem a hosszúra nyúlt téliszünetében, hogy ez a múlt két hét minden napja egy kiugrom a bőrömből két hét lesz, és minden nap feleltetni és dogát íratni fognak. így is lett, ki is fáradt. most már csak a nagy házidolgozata van hátra, jól halad, és a viccesen kioktató, hozzám intézett kérdései egyike mostantól a leadásig szerintem ez lesz: "Anya, melyik az a részecske, amelyik nem ugrik sehova?" (na, mi lehet a téma? :) és melyik az?)

kedd-csütörtökön voltam bent - ezek a napok mindig olyan hektikusak, nagyon fárasztó, ahogyan kilométereket futkosok nyomtatóhoz, meg a szomszédszobába, meg x-et keresgélni, meg csak egy kérdést feltenni. nem a hatékonyság a gond, csak ez a felesleges rohangálás. a helyiségek egy úton vannak jelenleg összekötve, és bár 3 méterre vagyok a nyomtatótól, a harmadik helyiségen keresztül tudom megközelíteni, és ha valamit be kell állítani, 4-szer kell oda-vissza szaladgálni, hogy jó legyen... ez korábban is macerás volt, de most azt érzem, elveszi az időm - majd még kicsit töprengek, tudok-e rá jó megoldást.

voltam háziorvosnál, beutalókat kérni. nagy levegőt vettem (még előtte, mert 10 éve nem voltam nála, nem szeretem a stílusát, de ismerem, és nincs másik, nyehh), egyik helyre nem adott, másik kettőre igen, ezen még egy kicsit morfondírozok, hogyan lehetne oda mégis, minthogy péntekre kaptam időpontot, és ez olyan csoda, ami évente egyszer történik.

szombaton kiolvastam egy könyvet. ez csak azért érdekes, mert a könyv kábé jó volt, de hetek óta halasztgattam, hogy elővegyem. egyszerűen ez ilyen egybenolvasós volt, és nekem egyszerűen ilyenre nincs időm/alkalmam általában. gyermekem karácsony környékén rámutatott, hogy szerinte nekem nincs hobbim. ezen elvitatkozgattunk egy sort, eszembe jutott a Szabó Magda Születésnap-ja, hogy elolvastatom vele (abban van egy rész, amikor a gyerek rádöbben saját maga, hogy a korábban lesajnált anyukájának vélhetőleg miért nincs "hobbija")... aztán töprengtem egy sort, és felsorolgattam magamban, mi lehet az ok, tételesen megvizsgálva, hogyan lehetne másként, és ezt ebben a szombatban összegeztem. jó volt, de sajnos nem tudok minden szombatot ennyire felszabadítani, szóval az ügy még csiszolásra vár.

vasárnap leszaladtunk a Balcsira, megérintettük a Magasfalat, gázoltunk egy rövidet a sár-hóban, aztán hazatipliztünk, kocsikarbantartásilag. :) de legalább dumáltunk. dumálni jó.

1:1

 a hómofiszból dolgozás előnye, hogy minden héten úgy megyek be, mintha épp nyaralásból érkeznék (pedig nagyon nem), és még néha a nosztalgia is elfog a bent ücsörögve dolgozás után.

az idei év szép hullámvasút: múlt héten magasélet volt a bentlét, szuper módon feldobott az az egy benti nap, míg a ma letett a földre (inkább pince) - 1 kiakadót vígasztalással és 1 felmondással, valamint 1 nagyon lassan, de alaposan haladó, meg 1 nagyon rossz földhöz ragadt, rosszhírekkel és nyafogással teli megbeszéléssel. hazafelé valami nagy csokis-narancsos fagylaltot képzeltem magam elé, hogy az talán feldobna. szerencsére 1. nincs itthon és hazafelé ilyen (amúgy sem ehetném), 2. itthon biztosan van egy 4 órányi leckét és tanulást kínlódó kamaszgyerekem, akit a lelki támogatás mellett a német passiv partizip és a magyar kommunikáció témakörben kócsingra szorul. szóval 3. idő sincs rá.

sebaj, ettem póréhagymát (minden ilyen gurmanságot egyedül tolok, ezek semmilyen hagymának sem mennek a közelébe sem) rontott tojással, valamint mandulakakaóval vigasztalódtam.

januárok leselkednek

ilyen ez a január, nekem nagyjából tetszik eddig. persze ma kezdek hivatalosan a munkában, és a szünetelés nagyjából rendbe is tett (teszem fel, rendben is lennék, ha kontúrosabban tudnám tartani magam a munkaidőben és teendőkben) (!). persze azért múlt szerdán bementem, és egy 6 hetes restanciámat bekapáltam (arra továbbra sem maradt lelkierőm/időm, hogy pihentessem és átnézzem friss szemmel, de őszinteségem megkívánja, hogy nem is érdekelt. ebben a munkában cserben hagytak, én egyúttal cserben hagytam másokat, ez minden irányból bánt, és még keresem a megoldási pontot. ez azonban annyira háttérben zajló gondolkodási folyamat, hogy még magamat is meglepem, amikor egyszer csak felbukkan egy-egy új gondolat... nem sok lendületem van a 11 év után, de elhagyni mentőöv nélkül nem akarom a dolgot.)

ez a hét igen zsúfoltnak látszik erről a végéről, januári felhalmozása a munkáknak decemberből kicsinek, januárban egyre nagyobbnak szokott bizonyulni.

miután extrakésőn díszítettük, nem volt meglepő, hogy csak tegnap szedtük le a fát. kis karmincákra száradtak az ágak, de egészen jól bírta a radiátor melletti kiképzést a fa, és mi is. idén nem zavart, és tetszett is, hogy telis-tele van díszítve. az elején a fa ázottkutya-szagával nem tudtam mit kezdeni, de az lassan elmúlt, és csak a szokásos fenyőtlen száradónarancshéj szaga ért el a tudatomig (az is csak háromszor). ajándékozásban nem voltam kiemelkedő idén, csak a nagynénémnek készített ajándék volt igazán megnyerő, de nem panaszkodom senkire, még a sóskaramella miatt is kaptam visszahívást :)

szombaton pedig tüntetve indítottuk az évet, a Kölcsey előtt állva megint megragadott az értelmiségi tüntetés szele (a tömeg hátsó felében állva egyértelmű ez mit jelent), ilyen helyeken csak ritkásan ordibál az ember skandálva, csak áll és követi a mondanivalót. ami ugye, ha józanul nézem, mindenki látja, el innen volna a valódi a megoldás, annyira nagyon és hosszan vagyunk lerabolva már. ha más nem, a következtetések levonására nagyon is alkalmas ez a sorozat. például minden alkalommal megrendít a tapasztalat, ahogy az ember halad a tüntetésre, és érzékeli a sok nem a tüntetésre haladó ember jelenlétét. mintha a téma és az időpont és minden ügy érdektelen lenne. értelmiségi nyünnyögés, régenisezvolt, eziselmúlik, minekpattogni.

ma reggel olvasom amúgy, az EU-s pénzek megvonása azzal jár, hogy az alapítványi kezelésbe vett egyetemek diákjai ezentúl szigorúan kimaradnak az Erasmusból - hát bazdmegkormány, ezt intézted.

k.a.r.á.cs.o.ny.

hja, új év. de volt itt ünnep is!

az a furcsaság, hogy kevésszer érzem így a csít, amikor egy új év indul, de most, de most: szabira kényszerítettem magam rögtön karácsony előtt (23-án!) (hű, de laza!) (ismerve a munkám: hű, de vakmerő!)

és ezt egy kis családi csere-berével meg is erősítettük, mellyel mi nagyon, mások nem annyira nagyon jártak jól: 24-én felhozták anyósomék a halászlevet és a gubát (ez tökéletes volt, mert főznöm így nem kellett a teljes lakás teljes átrámolása és fadíszítés mellett), 25-én 3-ra mentünk Anyuékhoz a nagynénémmel, hát az sem volt mindennapi, 26-ára pedig átkerült a korábbi törvényben 25-ére rögzített családi lenti ebéd.

apropó - fadíszítés. idén g nagyon szerette volna, de nem ment a 22-ei díszítés (hihetetlen készülő, lista, nyomasztás, időzítés, elvégzés - ha akarja a dolgot, tökéletes tudósa ennek), sem a 23-ai (ezt meg nem mondom*, miért nem ment - talán a hal miatt, amit mindenképpen karácsony körül akartam készíteni :) ), így 24-én reggel sikerült a fát elhelyeznünk, rá a díszek, tök nyugiban. jó volt így is, bár nem emlékszem, volt-e valaha ilyen kései díszítés...

a két ünnep közé pedig semmi, de semmi nem fért bele! (jó, g-nél volt a barátja, a, és annak mindig örülünk) egyszerűen csak kikapcsoltam magam, a munkát, a gondolkodást, és csak arra gondoltam, hogy kifelé ebből a 2022-ből, pár nap alatt már igazán ne történjen semmi, és a 2023., na majd az lesz a normális kedves év. ez sajnos nem jött be, egy nagybácsi bajait a covid felgyorsította, 28-án elhunyt, és akkor megint szomorúak lettünk. egyúttal nem szeretném ezt a listát folytatni, ismét leszögeztem, és nagyon nagyon szépen kérem.

ennek örömére (soha nem teszem) fogalmaZÓDnak a fejemben az újévi hm... fogadalmak (?) belátások (?), a rendrakás vágya (?), melynek első lépéseit már meg is tettem,

pl. január elsején elhívtam magunkhoz a szülinapos húgom, és szerintem örült a marlenkatortának (mellyel nem kellett bajlódnom, külön öröm, s meglepően ízlett mindenkinek/nekem is), egyúttal a gesztusnak is, ilyet nem szoktunk felnőtt korunkban tenni, és jó volt.

és lassan rakosgatom a lakást is (egyelőre még ide-oda, meg elméletben, de a raktárt, azt idén fel akarom számolni). egy kicsit elbizonytalanodtam a felújítósdiban, majd meglássuk, gondolom, de pár terv azért majd nem árthat...)

egyszóval a korábban áhított delejt nagyon-nagyon vonzom, most kell kicsit figyelni, ne illanjon!

*ahh, eszembe jutott, persze hogy főznöm nem kellett, de sütnöm igen, málnatortát készítettem, és szerintem ez volt az első igazán sikerült ilyen tortám, készíteni is flow volt, és ízlett is mindenkinek.

lobbierő

amúgy tegnapra vettem egy nagy levegőt, meg az szmk anyukaságot, és egy lépéssel feljebb a hierarchában megkerestem a megfelelő személyt, az egyetlen lehetséges potenciát, aki révén talán nem úszik el g mellett a biosz is, mit tantárgy (szürke vizen dinnyehéjak eddig: ének-zene, rajz és kézművesség, matematika gondolkodtató része, testnevelés, földrajz, magyar fogalmazás, irodalom...)

az illető hihetetlen, olyan korrekt, hogy amikor beszél, legszívesebben megölelgetném, hogy ilyen létezik? ez nem a valóság! (szőrmentén tettem is erre utalást). persze vannak a körülmények, amik nem mozdulnak (mondjam úgy, hogy nem mozdulásuk nagyon rossz, de a mozdulásuk sem lenne jó? a lelki megállás az, amin a jelen tanártársadalmi helyzetben egyszerűen _nincs_mit_tenni_) (csak remélni merem, hogy ez a gyöngyszem, akit én megtaláltam, nem ég ki, nem fárad bele, nem öregszik meg...)

szóval amiért mentem (tartassuk be a kereteket, legyen előre közölve egy-egy témazáró ideje/mélysége/felkészülési anyagai) (miből lesz a vizsga, mikor lesznek anyagok, legyen felkészülési idő/anyag/mélység/minta), azokat mind jó kézbe tettem, és egészen jókedvre hangolt. 

mondjuk ő az az EGYETLEN tanár ebben a menő isiben, aki félévente visszakérdezi a diákoktól, mit is tapasztaltak nála, hogyan értékelik az elmúlt félévet, őt... szóval mit is gondoltam :)

én még fogadóórától nem lettem ennyire vidám, mint tegnap tőle :)

delej? cérna.

...aztán jött másfél hét betegség...

ez az év egy nagy déjá vu, minden béna helyzet ismétlődik, a vacakságok tapadnak, elmozdulni csak lélekben lehet, a lábammal minden ösvényt mindahányszor végig kell járnom. ez végül is a tanulság, hogy ehhez kell az igazi türelem. 

mert mit kezd az ember azokkal a helyzetekkel, ahol már belül is rohannék, miközben munka tornyosul (és ez itt nem az az egymás hegyére helyezett aktahalom, melynél van a remény, hogy lassan, szívósan, de földolgozom, hanem a hidra-féle, hogy levágok egyet és négy nő a helyére...)

vagy azokkal a helyzetekkel, amikor belül álmodozom, hogy most olvasnám azt a könyvet, megnézném a filmet, de van egy kis teendő, amiből adódik még egy kis teendő, és ebből adódik egy egész napnyi...

vagy amikor beszélnek hozzám, de egyszerűen nem célszerű, amit mondanak, egészen másról van szó és az irány is elhibázott, és akkor udvarias vagyok, és visszaterelem, és visszaterelem, és visszaterelem, és egy óra alatt egy tyúklépést haladtunk csak előre...

és ezt a legegyszerűbben úgy szokták megoldani az emberek, hogy egy hétre, kettőre, sokra kilépnek a megszokottból, "szabadságra mennek", és átmenetileg ez segíteni is fog, megteszem én is, és nem hagyom felhívatni magam, de már most tudom, hogy az alapnyűglődésemen csak pár napra fog ez segíteni, mert a türelmemen kívül, kell valami cél is, ami hajt, hogy bírjam cérnával.

így mulat egy

folytatjuk, most a covidnak kinéző nemcovid van a láthatáron, g ismét itthon, csak most magas lázzal, köhögéssel. én két órát aludtam, ő meg 39,2-vel kelt.

ezt az évet lehetséges volna valahonnan megdelejezni?

adventi fények

jahh, és akkor az úgy volt, hogy g _meggyógyult_ pénteken, mire indultunk, egész jól volt, viszont a folytatás is méltó volt hozzánk, a szállodában a becsekkolás hihetetlen hosszúra nyúlt (bénakislány rezervált, ennyi), aztán nem fértünk be a pótparkolóházba sem (így parkoltunk utcán! Bécsben! a maradék 2 órára 22 euróért! este 7-ig...)

aztán szombatra helyrejöttünk, reggel bevásároltam (ez most már nem is annyira szokatlan, ugye), összeszedtük g barátját, és aztán nekivágtunk a városnak. az nekem csak most esett le, hogy végre ez a barokk császárváros is rendelkezik falfestményekkel, és hogy kevés rá pár óra bejárni őket. még nem olyan egyedi, mint mondjuk Brüsszel tudott lenni, de tetszik, hogy lehet keresgélni. így már én sem unom a városnézést. a Mariahilferen vettünk nekem könyvet (megunhatatlan), a Naschmarkton ebédeltünk (a hangulat jó volt, az étel nem), a Karlsplatzon belebotlottunk egy igazi karácsonyi vásárba, aztán este a Városházánál jöttünk rá, már túl fáradtan, hogy mégis van ott jégpálya (a korizás végül nem fért bele a 2 napba). vasárnap felét a Természettudományi Múzeum kőtárában töltöttük (vicc, hogy ezt és az őskort már 2-3-szor láttuk, míg a bármi mást soha... de hát ha egyszer ez érdekes...)

vasárnap délután derült ki, hogy a 30 km séta megtette a hatását, g-nek megint fájt a torka, aztán ebből hétfőre szépen kiteljesedett újra a betegség, és itthon volt egész héten, majd csütörtökre p is elkapta. így mulat egy magyar úr, mondhatjuk. viszont az élmény vitathatatlan, és viccesen könnyen ment a kétgyerekes üzemmód. vagy csak nagyok már, meg jófejek.

szombaton meg kénytelen voltam tüntetni menni, utálom és haragszom, hogy ilyennel kell elszúrnom a szombat estém, minden egyszerűbb lenne, ha ez a zsebdiktátor és minden sleppje megszűnne. 

kívánom, szívemből.