félreérthetőségem áldozata lettem.
nyilván magyarázkodásnak tűnhetett, amikor értekeztem a képeimről, ennek előzményeként gergőről, miszerint blabla, és akkor hogy csak ő van, én meg sehol.
a képeimről értekezni számomra rém vicces volt, jókat röhögtem közben magamon, meg hogy ez tényleg vicces, mennyire idióta ötlet volt fejjel le lógva fotózkodni egy zsizsikkel-
hogy ő van én meg sehol, hát ez néha tényleg teljesen így van, talán egyre kevésbé, de igazából nem is tudom. az anyukasággal ez nálam -úgy tűnik- együtt jár, ez a háttérbe szorulás, de annyi minden adás-kapás van ebben, hogy semmiképpen sem érzem úgy, hogy valami túlzásban élnék.
nem vesztem el, csak időnként úgy mennek a dolgok, hogy velem épp a fiam történik igazán, leírhatóan. azok a hosszabb lélegzetű gondolatok, amiken töprengek egyes szabad negyedóráimban (és most már -tényleg- vannak ilyenek), azok nem negyedórás dolgok.
pölö sok-sok hete fogalmazgatom, ízlelgetem az anyaságom történetét, érzéseit, úgy érzem, le kellene írnom, mert jó lesz majd sokára újraolvasnom, csak a szavak olyan profának, annyira levetkőztetnek, vagy éppen annyira eltakarnak.
ilyen ez a blog is. néha nem írom ide, és nagyon nem vagyok sehol, vagy csak éppen felpofoz egy magány, de nem mert valósan magányos lennék, csak épp az érzés tudod, meg az elégedetlenség, az is.
aztán van, hogy néha meg ideírok, és nem az jön ki belőle, ami a lényeg, hogy itt tényleg rendben megy a legtöbb dolog, amiért meg hálás vagyok.
de persze elsősorban erre való egy blog, egy napló, hogy ideventillálja az érzéseket, semmiképp sem objektívum.
ehheheehe, jó ez így, hogy így figyeltek rám, jól esik.
nyilván magyarázkodásnak tűnhetett, amikor értekeztem a képeimről, ennek előzményeként gergőről, miszerint blabla, és akkor hogy csak ő van, én meg sehol.
a képeimről értekezni számomra rém vicces volt, jókat röhögtem közben magamon, meg hogy ez tényleg vicces, mennyire idióta ötlet volt fejjel le lógva fotózkodni egy zsizsikkel-
hogy ő van én meg sehol, hát ez néha tényleg teljesen így van, talán egyre kevésbé, de igazából nem is tudom. az anyukasággal ez nálam -úgy tűnik- együtt jár, ez a háttérbe szorulás, de annyi minden adás-kapás van ebben, hogy semmiképpen sem érzem úgy, hogy valami túlzásban élnék.
nem vesztem el, csak időnként úgy mennek a dolgok, hogy velem épp a fiam történik igazán, leírhatóan. azok a hosszabb lélegzetű gondolatok, amiken töprengek egyes szabad negyedóráimban (és most már -tényleg- vannak ilyenek), azok nem negyedórás dolgok.
pölö sok-sok hete fogalmazgatom, ízlelgetem az anyaságom történetét, érzéseit, úgy érzem, le kellene írnom, mert jó lesz majd sokára újraolvasnom, csak a szavak olyan profának, annyira levetkőztetnek, vagy éppen annyira eltakarnak.
ilyen ez a blog is. néha nem írom ide, és nagyon nem vagyok sehol, vagy csak éppen felpofoz egy magány, de nem mert valósan magányos lennék, csak épp az érzés tudod, meg az elégedetlenség, az is.
aztán van, hogy néha meg ideírok, és nem az jön ki belőle, ami a lényeg, hogy itt tényleg rendben megy a legtöbb dolog, amiért meg hálás vagyok.
de persze elsősorban erre való egy blog, egy napló, hogy ideventillálja az érzéseket, semmiképp sem objektívum.
ehheheehe, jó ez így, hogy így figyeltek rám, jól esik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése