hétfőn beírtam ide az egyezer-egyszáztizenegyedik beírást.
klassz.
azóta össze-vissza vagyok meg nem vagyok, kíváncsi vagyok, vajon ennek a metódusnak lesz-e valami megnyugtató, normális vége, vagy folytatása, vagy hogy is fejezzem ki, amit gondolok.
állandóan behozom magam, de ez valahogy kevés.
még akkor is, ha a fürdőszoba ablakára jó ránézni (a gitt még mindig puha, a szemét), de például sokkal jobb lett volna kicserélni normális hőszigeteltre az egészet, ahogy van.
meg persze jó, hogy lecsiszolgattam meg lefestegettem kétszer az ablakok hibáit itt a szobában, de jobb lett volna lásd mint fent.
valahogy úgy, hogy kezdem megunni az iderakom-odarakom, akkor most ideiglenesen megcsinálom, de majd holnap / egyszer / majd átpakolom, helyére teszem, elkészítem, akármi-dolgokat.
legyen akkor véglegesen megcsinálva, elkészítve, rendbe rakva.
az összevisszaságot fokozta az a vaklármának bizonyuló történés, miszerint azt gondoltam, tán egy kistestvér van készülőben nálunk, mely gondolat sokadjára szétesésbe kergetett.
természetesen és magától értetődően annyira jó élmény ez a gyerekesdi, a szülés, és a többi, melyhez társul a vágy is, hogy kell még gyermek, mert az úgy jó, mégis
mégis
bármelyik szempontot vettem elő (vettük elő is), hogy na, abból jó volna-e most, valahogy az derült ki, hogy nem örülnénk eleve. csak mondjuk második-harmadikra, rábeszélésre.
és ha egyszer gergőnek járt az eleve és az elsőre örülés és várás, akkor a másodiknak is ugyanígy kell járjon.
de gergőnek jár még egy idő így, csak egyedül velünk, megtanulni, megélni dolgokat, teljes figyelem és nekiadás. legfőképpen ez fájt volna.
de az az első négy-hat hónap is, ami annyira nehéz és próbáló volt, az most még nem esne nekem / nekünk se jól, ami egy kisbabával érkezik. lassan két éve, hogy nem alszom végig az éjjeleket, igaz, illúzióim nincsenek, hogy mostanában sok átalvós lesz majd, de a minősége más már ennek a night shiftnek, mint annak a szigorú brutális szolgálatnak. és a drága is elejtett egy teljesen érthető mondatot arról, ahogyan ő fáradtabb még annál, semhogy az elejéről kezdjük éppen most.
ja, arról nem beszélve, hogy fizikailag én tényleg lestrapálódtam, fel csak a kilók pattantak, minden más lefelé ment, hehehe, ha volna ezen kedvem nevetgélni.
egy szó, mint száz, ezen alkalommal megkönnyebbülés volt nem gyereket várni, pedig a terv kész, a távoli vágy is, és várjuk azt ahogyan "mindennek megvan az ideje".
klassz.
azóta össze-vissza vagyok meg nem vagyok, kíváncsi vagyok, vajon ennek a metódusnak lesz-e valami megnyugtató, normális vége, vagy folytatása, vagy hogy is fejezzem ki, amit gondolok.
állandóan behozom magam, de ez valahogy kevés.
még akkor is, ha a fürdőszoba ablakára jó ránézni (a gitt még mindig puha, a szemét), de például sokkal jobb lett volna kicserélni normális hőszigeteltre az egészet, ahogy van.
meg persze jó, hogy lecsiszolgattam meg lefestegettem kétszer az ablakok hibáit itt a szobában, de jobb lett volna lásd mint fent.
valahogy úgy, hogy kezdem megunni az iderakom-odarakom, akkor most ideiglenesen megcsinálom, de majd holnap / egyszer / majd átpakolom, helyére teszem, elkészítem, akármi-dolgokat.
legyen akkor véglegesen megcsinálva, elkészítve, rendbe rakva.
az összevisszaságot fokozta az a vaklármának bizonyuló történés, miszerint azt gondoltam, tán egy kistestvér van készülőben nálunk, mely gondolat sokadjára szétesésbe kergetett.
természetesen és magától értetődően annyira jó élmény ez a gyerekesdi, a szülés, és a többi, melyhez társul a vágy is, hogy kell még gyermek, mert az úgy jó, mégis
mégis
bármelyik szempontot vettem elő (vettük elő is), hogy na, abból jó volna-e most, valahogy az derült ki, hogy nem örülnénk eleve. csak mondjuk második-harmadikra, rábeszélésre.
és ha egyszer gergőnek járt az eleve és az elsőre örülés és várás, akkor a másodiknak is ugyanígy kell járjon.
de gergőnek jár még egy idő így, csak egyedül velünk, megtanulni, megélni dolgokat, teljes figyelem és nekiadás. legfőképpen ez fájt volna.
de az az első négy-hat hónap is, ami annyira nehéz és próbáló volt, az most még nem esne nekem / nekünk se jól, ami egy kisbabával érkezik. lassan két éve, hogy nem alszom végig az éjjeleket, igaz, illúzióim nincsenek, hogy mostanában sok átalvós lesz majd, de a minősége más már ennek a night shiftnek, mint annak a szigorú brutális szolgálatnak. és a drága is elejtett egy teljesen érthető mondatot arról, ahogyan ő fáradtabb még annál, semhogy az elejéről kezdjük éppen most.
ja, arról nem beszélve, hogy fizikailag én tényleg lestrapálódtam, fel csak a kilók pattantak, minden más lefelé ment, hehehe, ha volna ezen kedvem nevetgélni.
egy szó, mint száz, ezen alkalommal megkönnyebbülés volt nem gyereket várni, pedig a terv kész, a távoli vágy is, és várjuk azt ahogyan "mindennek megvan az ideje".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése