édes

először is leszögezném, hogy ezt a kifejezést, miszerint valaki édes, a legutóbbi időkig nem használtam.
(különös tekintettel a selypegős ejtésű változatára)
selypegni még most sem szoktam vele, de ez a gyerek, hát ez egy édes.
ma olyan nyálas nyalintást kaptam a bal fülem tövébe, amit sehogy másképp nem tudok most sem értékelni, mint aféle gyerekpuszit, kicsit gyakorlatlanul, de teljes lendülettel elhelyezve orcám felé eső végén.
édes az is, amikor jóllakottam a szomszéd párnán elhasal, kicsit oldalára dől, s közben vigyorog maga elé ezerrel, szeme sarkából látszik, hogy nézi közben, figyelem-e, s ha elkapja a pillantásomat, még jobban örül.
vagy amikor kakilást mímel, lehunyja a szemeit, és mindenféle erőlködés nélkül úgy tesz, mint aki, és a tündér pofija kábé annyira kisimult, mint alvás közben (ezt teljesen magától hozta, és ez az, amikor meg kell zabálni is - ezt így mondják, de leírva kicsit, hm... gáz)
meg az is csuda helyes, amikor a nagyágyra lefektetve még az esti álmonhalásos fáradtságból is feléled, hangosan riheg-röhög minden mozdulatomon (jóhogy nevettetem, de akkor is), fickándozik, idemászik, odamászik, perpetuum mobile beindul, még négykézlábazni is nekiáll.
hát így.
és persze ilyenkor sosincs kéznél egy gyorsan kezelhető fotómasina.