düb

dübörögtetem a dolgokat, végre, a hételeji szomorúságlegyintés már messze van.
életemben először (s remélhetőleg utoljára) voltam úgy ügyintézni egy ersztebankfiókban, hogy bementem, kettő percet vártam, s le is szólítottak, hogy mi van, segítenének. és újabb 10 p után (persze én hagytam otthon a személyimet, mondta is a nő, hogy hát a férjem bárkit bevihetett az utcáról mondjuk 5ezerért, azért kell a szig-számom. édesjóistenem, akkor tényleg bemehetek így bárhova bármiért, csak x szigszámát kell megtudnom és hihetően előadnom x-et... argh. szabály az szabály, oké)
tehát 15 p és kijöttünk, ez az elmúlt 13 évben nem esett meg velem.
de nem is fog, mert én bizony oda nem megyek többé.
a szomszédbankban a párom egy vásárlósnyit és egy postányit állt, de megérte, sikerült új azonosítót applikálnunk a bankoláshoz, így azért könnyeb lesz a dolog.
és este végre az asztalosmunkákat is útjukra bocsájtottuk, g nagy bánatára. valahogy a kisfiam nem szereti elsőre az idegen arcokat, hm.
mondjuk a mai nap g szempontjából is (több mint) fura volt, átaludta az éjjelt, aztán pedig 3 részletben 4 órát aludt (ilyet eddig soha). én nyilván inkább aggodalommal szemléltem ezt, nyilván anya.