lenni

lett lészen ma (immár tegnap) reggel, s lőn a gondolat, ismét hívom azt a postát, ha már annyira nem vették föl tegnap (immár előtt) azt a nyives telefont.
tehát reggel fölvették, szerintem egy egyszerű alkalmazotti hölgy, nem bonyolult, elmesélvén kérésemet, miszerint mégegyszer, ha kihoznák, és ejh, miért nem, mondá nekem, ohh, hát még itt van a kézbesítő, beszélném ezt meg ővele.
ohh, mondom én, ohh.
és akkor fölülemelkedvén önmagamon (ez ilyen helyzetekben gyakran megy, valljuk be, nemszerényen), mondám neki abbéli óhajomat, miszerint ohh, legyen kedves, mert ugye öthónapos kisgyermek, meg annyiradeannyira várom, és így tovább (szinte csak utalva arra, hogy emelt postai díjak január egytől, meghogy kifizettem ugye a házhozhordás költségét, akármekkora is ama csomag, ugyebár) és akkor lett csoda, barátunk azt mondta, majd megnézné, mit tehet és hogy talán.
aztán kihozta.
igaz ugyan, hogy mást nem, s ki tudná azt megmondani, a többit fogja-e, mindazonáltal én hősiesen kiügettem (apósom lesprintelése most sem, soha sem), és távolodó hátának hatalmas KÖSZÖNÖMöt dobtam, melynek látszott lenni örülendő.
remélem,
ez
hat.