heim

otthon pálban járván azt a megfigyelést tettem, hogy a portások, postások és egyéb kiszolgáló dolgozók mellett az orvosok országa vagyunk.
ahol ugye egy órát váratnak legalább három egy év alatti gyereket, ott azért ezt mesélném el szőrmentén.
de látszólag a lényeg a lényeg, minden rendben, semmiféle új infó nem érkezett, a gyerek egészséges. maradjon ez így is.
az a legjobb tapasztalat volt, ahogyan reggeltől estig gyakorlatilag több lélekjelenlét, energia, kedv, vidámság, türelem, kedvesség volt az osztályrészünk tőle, mint bárkitől összevéve az elmúlt hetekben. ez a gyerek, nem túlzok, hogy egy tündér.
az ott töltött, utazás nélküli tiszta játékidő alatt az egyetlen nyikk a részéről egyperces volt: amikor elkezdtünk öltözködni és jól föl kellett venni azt az utálatos sapit. és mivel azt mindig így (ígyebbül) teszi, hát egy vicc.
ezzel szemben anyukája kihívta maga ellen a sorsot, amikor kiabálva próbálta megoldani a mért álltál rám a bazi nagy kocsiddal-problémát hazainduláskor. csúnya sztori, nem érdekes.
az egész napot koronázó (szó szerint) fejszaggatást is ideírom, ritka holló, de fekete az ilyen-
s míg odavoltunk csak ketten kerestek itthon. soha nem nyitnak rám ajtót, szóval ez vicc.
de g akkor is tündér volt, az én ellenemre is.
és az apukája nemkülönben.
van ez így, hogy így jó, hogy visszanézel, és csak akkor látod jónak.