aha, így megy

már majdnem lekattintottam minden ablakot, mondván, ma nem volt semmi küli.
na, erre mit mondjak, gázul öregszem, percről-percre.
g ma fölállt.

még egyszer leírom:

gergely ma fölállt.

este, amikor már csak a nyűg van és a fáradtság, hát én beültem hozzá a járókarezervátumba, olyankor nem akkora a nyűg, de most volt. mindig pontosan azt kellett elérni / csinálni / stb, ami már éppen nem kóser, hát így próbálgattuk egymás határait.
ilyenkor találja meg a jól elrejtett távirányítót, a felstócolt ruhakupac alsó darabját, meg ilyenek, és ingatja magát négykézlább nyafiőőőőzve, hogy nem jó, semmi sem jó, együnk, oszt aludjunk, de minimum vegyél ki és járkáljunk kézben.
és valahogy fogást talált rajtam, és először csak föltérdelgetett, aztán egyszerre kinyomta magát és belém csimpaszkodva (nagy tohonya anyu csak ült és nézett, föl sem fogta): állt. az apja nézett rám kérdőn, hogy látom-e.
annyira elfogultan hangzik, miután mindenanyukák szlogenje ez, de hát annyira ügyes.
és csak bámulok,
és csak ültetem és fektetem, mert hát mire ez a nagy sietség.

csúnya

csúnyaronda fekete felhők jönnek, offlánnyá válunk, ejh.

ottlik

és mert minden megvan: minden megvan
és a másik kedvencem: szerelem
mondjuk ez a szétterülő mindenholömlesztettsor kiadás nehezen olvasatja magát, bocs.

kúszmász

g egyik új tudománya a négykézláb állásban fenéktoligálás.
rendkívül élvezi, nekem meg nagyon tetszik.
hogy honnan vesz ilyeneket.
és már _majdnem_ mászik, ma volt pár bátortalan erre utaló mozdulata.

elképzelhetetlenül

elképzelhetetlenül ideális nap, lement már vagy ezer mosás, új (használt) ruháim is mosódnak (csak a farmerbe kell belefogynom pár derék- és csípőkilót), egyes itemek már száradnak is, az erkélyen (! nagy szó, miután a környék összes tüzelője a "rossz" idő okán -még- pihen, és még eső sem esik), és gergely is a (második) szundit nyomja, hihhetetlen nyugi van, de azért a drága is hamarosan hazajönni látszik, anyósomék kihajóztak pár napra, tehát teljes a magunkrahagyatottság (áhított és vágyott és fárasztó önállóság, szevasz), s miután két napig vendégeim voltak (ettől is dobódtam egyébként följebb), szóval még rend is látszik lenni a lakásban (szerintem máskor is rend van, csak egyesek szerint az baj, ha az mégsem látszik)
az íróasztali balkupacnak is a szétpakoltatása megtörtént egyik éjjel (mínusz másfél óra alvás, de), így közelítek a valódi (látszódó) íróasztali rendemhez.
pár percig most a helyén van minden (olyan ottliki értelemben, miszerint 'minden megvan' - szerk. kérd. olvastátok????)

mameg

ma mondjuk tudom, melyik nap van: a ma.
e itt volt, jókat csacsogtunk, bár szerintem én vittem a prímet, lévén hogy ezer éve beszéltem utoljára egy jóízűt vele, amúgy pedig kiszabadulni éreztem magam (vagy fel).
g vegre nem vágott rémült arcot, amikor találkoztak, jó, hogy egy nagy szundi után kihozva azért jóval kisimultabb, mint a szokásos, viszont éhes volt, szóval u.a.
és mégis.

ahh, most mikoris

mondjuk már nem tudom, melyik nap van, a tegnap, a ma vagy a holnap.
valamelyik nap itt volt a "főnököm", és tökjó volt, mindenkinek ilyen főnököt for president :)
meg védőnéniattak is volt (természetesen a kettő egy időben, illetőleg még az anyukám is feltűnt közben) (őt mondjuk én hívtam)
a védőnénivel bizonyos mértékig inkább ki fogok egyezni, úgy döntöttem, az élet egy küzdelem úgyis, ha valami sürgős infóra lesz szükségem, majd kisajtolom belőle/más(ok)ból.
g-nek lett egy sebe a kezén és nem értem, hogy került oda, klasszikus horzsolás. ejj.
este az egész napos földi kiszolgáló személyzeti munka után az ügyvezetői asszisztens dolgait is elláttam, lemenedzseltem egy sor húzódó dolgot (anyám, hogy nálunk mennyi minden húzódik)
valamelyik nap pedig jön reggel a barátnőm, e, és éljen, éljen, éljen.
ezért most megyek is aludni, s reménykedek
1. ugyanolyan átalvós éjjelben, mint az előző (tegnapi?)
2. teljesen más ébredésben mint u.a., miután szétszakadt a hátam az ágyamban.
lassan újágy projektet indítok.

édes

először is leszögezném, hogy ezt a kifejezést, miszerint valaki édes, a legutóbbi időkig nem használtam.
(különös tekintettel a selypegős ejtésű változatára)
selypegni még most sem szoktam vele, de ez a gyerek, hát ez egy édes.
ma olyan nyálas nyalintást kaptam a bal fülem tövébe, amit sehogy másképp nem tudok most sem értékelni, mint aféle gyerekpuszit, kicsit gyakorlatlanul, de teljes lendülettel elhelyezve orcám felé eső végén.
édes az is, amikor jóllakottam a szomszéd párnán elhasal, kicsit oldalára dől, s közben vigyorog maga elé ezerrel, szeme sarkából látszik, hogy nézi közben, figyelem-e, s ha elkapja a pillantásomat, még jobban örül.
vagy amikor kakilást mímel, lehunyja a szemeit, és mindenféle erőlködés nélkül úgy tesz, mint aki, és a tündér pofija kábé annyira kisimult, mint alvás közben (ezt teljesen magától hozta, és ez az, amikor meg kell zabálni is - ezt így mondják, de leírva kicsit, hm... gáz)
meg az is csuda helyes, amikor a nagyágyra lefektetve még az esti álmonhalásos fáradtságból is feléled, hangosan riheg-röhög minden mozdulatomon (jóhogy nevettetem, de akkor is), fickándozik, idemászik, odamászik, perpetuum mobile beindul, még négykézlábazni is nekiáll.
hát így.
és persze ilyenkor sosincs kéznél egy gyorsan kezelhető fotómasina.

fehérholló

öncenzúrázva.

tegnapma

tegnap -szokásos mindenmásodik nap lévén- gyakori vacak nap volt.
de ettől még a képek jól sikerültek, fölkerültek, végre.
ma ellenben egy hetvenhárom százalékában megfelelő időszak volt,
kezdődött az éjjeli (hajnalinégyi) egyszeri ébredéssel (jó, az volt vagy másfél óra, mert hát a négy óra -egyesek szerint- már reggel!) (nem) (mások szerint)
melyet egy apai ringatás és anyai ágybaájulás fejezett be.
ezt követte a reggeli elalvás, ill. hálaadás a tegnapi szívós (és hét hónapja első alaposabb) takarítás-kitartásért meg a végtelen eszemért, miszerint rendet is raktam,
így n és kis m látogatására már majdnem be is faltuk a reggelit is egy majdnem rendes szobában (almabarack izé, melyről későn vettem észre, tartalmaz rizsdarát, ami kapcsolódik még a mához)
és aztán vendégek és csacsogás és rágcsálás és cuppogás és vigyorgás
és aztán g apai altatása és lőn másfél órás szundi (!) melyet a délutáni kettőórás (!!!) erkélyenszundi követett. (thx to rizsdara)
döbbenet és sok vigyorgás és játszás ennek a hozománya.
délután még volt egy nagynénii beugrás, így az íróasztal bal oszlopa ismétcsak megmaradt a holnap szelekciós terveinek (szerintem tartalmaz legalább öt teendő-listát is például) (egyiken biztosan szerepel ez a tétel is)
ja, és fölébredtek a katicák és rokanaik, így az előbb infarktust, most meg frászt kaptam/ok a koppanásaiktól/ zizzenéseiktől. kifelé.

meglep

rettentően meglep még mindig, amikor érzem, mennyire rám van hangolva minden kis érzékelője.
nem csak az anyut keresem mindig a szememmel dologra gondolok.
de ahogyan megnevettetjük és ahogyan megríkatjuk egymást.

tehát.

szóval a kedvem jobb, noha a gyermek (is) produkált ma, miszerint egész nap aludt vagy ötven percet nappal. nem volt egyszerű, s várom kíváncsian az éjjelt, ez hogyan csapódik le ott.
dehát képek.
sokat nevetünk azért, ő is, én is.

a (börtönablaka)érzés azért lejön,s hogy mért nem komálom a rezervátumokat.

skera van, ezerrel. hivatalosan nevezzük kúszásnak.
kizárólag kütyük és nagylábujjak inspirálják, bár egyszer már a sárga fürdőkacsahaver is volt elég motivációs tényező. különben guriga van, illetőleg tolatás, olyan négykézlábszerűben.

"a fényképezőt kérem, kiveszem a filmet. itt tilos a fotózás, magánterület."
vagy csak simán a sasnyúl nyúl.

öhhöm. gonderhelt ábrázat (anyjáén is), midőn kiderült, a vágyott ülősétahajó kissé még, hm... nagy, úgyszólván.
gyakorlatilag még nem lát ki a karfa fölött - szétszedtük egy időre. de az anyja nagyon szorgalmazza az újbóli összerakást.

egyedül

és megtisztelni.
no, ez a két dolog jelenleg a kulcsszó.
csak magamnak, megjegyzés, lábjegyzet.

szuflé

ma egy kicsit tán többször szállt el a lelkemből ama szufla, mely a normális kiegyensúlyozott napokat állítja elő.
ezügyben többen ludasak, s miután tudom, nem olvasnak, hát innen is üdvözletem.
elsősorban magamnak köszönöm, persze.

asztalos

ja, és ma volt itt az asztalosbarátunk is, olyan apróságok miatt, amik lassan négyésfél éve az agyamra mennek, és örvendek a szívósságomnak, hogy ma már úgy hajthatom a fejem álomra (reméljük, mihamarabb), hogy van rács a járóka alatt, ergo sum az én ezer kilómmal is bemászhatok a gyermekem mellé (mért olyan elképzelhetetlen igény ez), ki tudom pattintani a mosdószekrény örökké zárt aljzatát takarítás végett, ugyanezt a mosogatóaljzattal is meg tudom tenni, és bónuszként a kiságy rácsa is lejjebbi szögre (csavar) került, miután g valamelyik nap négykézlábazott és térdezett (ügyesen!) az ágyában.

hungarikum

az is ma volt, hogy megint megfogalmaztam, nekem nem elsősorban a paprika meg a puszta ésatöbbi számyt hungarikumnak.
ma, ahogyan a tegnapi alföldi-halász judit interjút néztem, volt pár pillanata, amikor könnyes lett a szemem és elszorult a torkom, mert nyilvánvalóan ilyen embereket ilyennek hallani jó.
ilyenkor jó érzés a magyarnak lenni.
ehhez tartozik, hogy az "utánam srácok"-at hosszú idő után láttam újra és rengeteget töprengtem, vajon ki kicsoda és mi lett vele, mármint a szereplőkből. és ezért jó különösen, ahogyan bikfic mai jegyzetét olvastam-láttam. ajánlom.

nem ment az átlagolás

vagy csak én vagyok fáradt hozzá.
nem nyafogok, mert már azt is minek, egyszerűen tényszerű, hogy elfáradott a lelkem.
azért szép idő volt, azért jót sétáltunk, végülis csak húsz percet töltött ébren a gyermek, és azt is jobbára kuksolt, lesett, mózesben is lehet ültetni, ha nagyon akarja az ember, s az ember gyereke még nem jött rá a szabadulási technikák jóízére.
nyakalja a sütőtökpürét, vedeli a körtealmalét, ireg-forog, kúszik, kicsit mászik, de igazából az kizárólag két dolog bírta eddig létrehozni, tehát:
1. a nagylábujjam, mint szabad préda
2. bárminemű mobil/stabiltelefon, távirányító és egyébkütyü
aztán van még az, hogyha fölhorkanok (ritkán), olyankor betojik, és még a hisztit is abbahagyja (egy időre), s megtekinti, jól vagyok és jól vagyunk-e. igazából ilyenkor eddig még mindig meg kellett nyugtatni, hogy maradt a pertu, csak éppen anélkül az idióta viselkedés nélkül, ami kiváltotta a horkantás.
nagyon édes ilyenkor.
ja, és ideírom még azt a tekintetet, ahogyan nézett rám csibészmosollyal, volt vagy másfél másodperc, történetesen már (kínomban) előállítottam a babakocsiban a páholyt, már be is ült, a gondrácok is tűntek a szemöldöke fölülről, de nem volt vidám, és én csak úgy megkérdeztem, hogy na, mi van, ugye már nem rossz így, cupp, és erre volt az a (hű, micsoda játszmás jövő előtt állunk) csibész villanós mosoly. uhh, mondtam.

pluszmínusz

a tegnapi deficit ma többlettel kompenzálta magát,
vagyishogy g ezer (3,5) órát aludt, pihe-puha riheg-röhög volt, kezesbárány, egy tündibündi, játszott, simizett, mosolygott a vendégre (pocakos m), estig vidáman nyomta a dolgokat.
én nem különben, de azért ő vitte a prímet.
hát a kettőt összeadva (de inkább a mai), legyen holnap is hasonlóan jó napunk.

eccázalék

amióta az eszemet tudom, plusz keresek pénzt, plusz van ez az egyszázalék-dolog, a többiről nem is beszélve, mindig adom.
nem tartom adománynak, egyszerűen ez nem az. amit úgyis elvesznek, de megmondhatom, hova tegyék, az nem adomány, az adalék (höhö). az adományt az én saját valamimből adom oda, az adás.
ja, és én utálnám, ha valami adható, s nem adnám, pl azért mondom meg, hova. különben olyan helyre menne, ahová én a többi 98-99et sem akartam adni, csak muszáj.
ja, éshogy két százalékot adok, technikailag ez adott.
minden évben van egy pár olyan napom, amikor azon (is) töröm a fejem, kinek adjam.
mert utálnám, ha mindig ugyanaz kapná, s mert szerintem minden szervezet pattogjon csak szépen egy sort, mondjuk az elmúlt évi 1%ok összegének tizede erejéig, meg gyűjtsön támogatókat, és mondja el újra meg újra, mért adhatnám nekik az egyemet.
és utál(ná)om azt, amikor egy szervezet kapja a felajánlások tetemes részét, ezért olyan nagy helyekre sem adom, mint pl az a kutyanevű kutyaalapítvány, pedig a kutyákat kedvelem. de az a szervezet amúgy is a bögyömben van, szóval mégsem jó példa.
aztán haza sem szoktam adni, csak mert nem, de ez meg maradjon csak így, konkretizálatlanul.

ja, hogy hová adom.
hát általában olyat választok, akik nem kapnak normatívát.
akik kevés pályázati lehetőséggel bírnak.
akik tényleg valami közérdeket karolnak föl.
akik éppen szélmamlomharcoktól sem riadnak vissza, vagy egyszerűen csak a semmiből építenek föl valami nagyon szépet, csak úgy abból kifolyólag, hogy jók.
jövőre én pl a pacidoki alapítványak adom ezt az egyet, mert szerintem jó fej az a fickó, aki csinálja (név és cím a szerkesztőségben), nagyon jót csinál (lásd a honlapjukat), és tényleg nincs rá kvóta, sem előzmény. egyszerűen jófej. múlt héten fölhívtam megkérdezni, mért nincs 1százalékra utaló nyom a lapjukon, mire elmesélte, hogy 10 nappal maradtak le a határidőtől, így csak jövőre múlik el a három év, hogy gyűjthessenek.
argh, gondoltam.
így idén mégiscsak a tavalyiak, a helyi kutyák kapják ezt az egyet.

vigyázat,

andalgó harap.
legalábbis ma.
a szerencsés természetem (ez vicc!) egyik erős oldala, név szerint a türelmetlenségem ma manifesztálódott, ez a mai nap másik oldala. olyan szinten falra másztam minden megszokott rutintól, egyszerű nyafitól, kiadós hisztitől, hogy nyolcvanszor kellett csak rászóljak magamra, nini, itt a gyerekem, és nem érti, legyek már kedves, mikor ő aztán tényleg egy aranyos.
vááá, ilyenkor szépen rácsapnám magamra az ajtót, és még kettő másikat is becsuknék, és egy kicsit messzebbre mennék nélkülem, mondjuk úgy két óra hosszat, és utána már nem utálnám magam annyira, és újrakezdeném megint magammal.