szeles

mondjuk fogom ere az idióta szeles időre, hogy mennyire nehéz ma Gergővel. ilyenkor ő egy gáz, nem bír magával, fáradt, de nem alszik, ha megszakadok sem, éhes, de nem eszik, vagy ha igen, akkor negyven percig nyammog, ha netán én befejezem, ő ordítva követeli a folytatást, ha leteszem, föl akar jönni, ha felveszem, már fordul is ki a kezemből.
végül anyósom szabadított meg a reménytelen rémálomból (valamit tud), játszott vele kicsit, én meg e félóra alatt végigszáguldottam a napi dolgaimon a mosogatástól kezdve egészen az ebédelésig.
huhh.
és el is altatta (neki tíz perc volt a máskor neki öt/nekem három), most áldott csend lengedez itt.

hétvége

olyanok ezek a napok, hogy egyszerűen nem emlékszem már arra, mi is volt tegnap.
ja, tudom már, fura nap.
napközben fele annyit szundított a gyermek, mint szokott, teljesen magától, ennél fogva nyűgös volt és mufurc és jahhaj. így mentünk el anyukám szülinapját ünnepelni, s minthogy drága húgom nem bírja lépésről lépésre megközelíteni a dedet (nem is csoda, hehe), hát ott is volt egy-két összeférhetetlenség.
például g nem hajlandó más kézben meglenni, mint enyém, apjáé, apai nagyanyjáé, esetleg apósé. az én anyukám keze is cinkes ilyenkor, volt már, hogy nem biggyedt sírásra a gyermek szája. ez kicsit tök gáz, de nincs mit tenni, a háromhetenkénti találkozóknak ez az eredménye. és nem igaz, hogy én nem viszem, az a gyanúm, hogy itthon a megszokott környezetben fele ennyire se lenne nyafi ez a kölök. de persze ebben is én vagyok a hibás, mert az első két hónapban nem voltam hajlandó rá(nk)ereszteni a nagycsaládi és nagybaráti banzájokat. ehh, hát soha semmi se jó.
ma meg másfélszer annyit aludt, miután végre sikerült eljutni a gyülekezetbe (jó bő óra késéssel, csak ne lenne tíz percre gyalog), aholis annyit és úgy figyelt, hogy végül a feje is lekókadt kézben üléskor a fáradtságtól, s elaludt az apja vállán.
szokott tudni jót aludni az apja kezében, csak éppen eddig nem aludt utána bő két órát, höhö.
nekem meg csak simán jó volt végre ott lenni, találkozni, beszélgetni, ezek.
és.
és délután a dédizés során nem kellettünk, mint szülők, úgy sokkal több a tér gergőzni, mint tudjuk, így hát július óta először néztem meg egy filmet elejétől a végéig, bezony.
mondjuk azt hittem már, ilyenre majd a nyugdíjig kell várnom.
eléggé bírom a hétvégéket.

jóna pom pom pom a sasnyúllal

helyesebben jóna punk punk punk volt.
olyan semmi küli nap, amikor csak úgy megyegetnek a dolgok. még az orrunkat sem dugtuk ki a szeles izébe, ennél fogva sapkába sem dugtuk a fejünket, ennél fogva (ezért) nem ordítottunk ma (csak a szokásos orrszippantyú okán) (de az már sztenderd).
én egy kicsit elvasalgattam, elporszívózgattam, mosás, licitálás (szigorúan szűkítetten), egy kis net, minimo.
gyermek kicsit elrágogatott, elhencsergett, eláááázott, aludt evett játszott ázott aludt evett játszott(unk) ázott estébé.
kedves az, ahogyan a nagyágyra vagy a kanapéra kerülve lelkesen örül, csak úgy, annak, hogy ott van, széles (fogatlan) (édes) vigyori, két kézzel csapkodó.
ja, és új név ragadt rá: a sasnyúl.
gyk, höhö, magyarázom: kisasolja feltűnés nélkül pontosan azt, amit teszek pont el/arrébb, majd nagyon gördülékenyen, mondhatni természetes (spontánnak TŰNŐ) mozdulattal célozza be és nyúl érte, ragadja magához, irány a rágcsa. röviden: sasnyúl.

düb

dübörögtetem a dolgokat, végre, a hételeji szomorúságlegyintés már messze van.
életemben először (s remélhetőleg utoljára) voltam úgy ügyintézni egy ersztebankfiókban, hogy bementem, kettő percet vártam, s le is szólítottak, hogy mi van, segítenének. és újabb 10 p után (persze én hagytam otthon a személyimet, mondta is a nő, hogy hát a férjem bárkit bevihetett az utcáról mondjuk 5ezerért, azért kell a szig-számom. édesjóistenem, akkor tényleg bemehetek így bárhova bármiért, csak x szigszámát kell megtudnom és hihetően előadnom x-et... argh. szabály az szabály, oké)
tehát 15 p és kijöttünk, ez az elmúlt 13 évben nem esett meg velem.
de nem is fog, mert én bizony oda nem megyek többé.
a szomszédbankban a párom egy vásárlósnyit és egy postányit állt, de megérte, sikerült új azonosítót applikálnunk a bankoláshoz, így azért könnyeb lesz a dolog.
és este végre az asztalosmunkákat is útjukra bocsájtottuk, g nagy bánatára. valahogy a kisfiam nem szereti elsőre az idegen arcokat, hm.
mondjuk a mai nap g szempontjából is (több mint) fura volt, átaludta az éjjelt, aztán pedig 3 részletben 4 órát aludt (ilyet eddig soha). én nyilván inkább aggodalommal szemléltem ezt, nyilván anya.

legyintget

amúgy havonta egyszer-kétszer mindig meglegyint az a szél, melyet a jelenlegi korszellem generálta állandóan rohanás kelt.
ilyenkor eszembe jut, ki mit ígért nekem, és szomorodom, szomorodom, és azon morfondírozom, mért ennyire gáz téma, ez a mások életében való részvétel.
az én gyerekes hűségességemet valahogy át kellene transzformálni valami ennél sokkal életrevalóbba, hátha.

vicces fiú

ahogyan ma altattam (kézben, kis ringatás, dünnyögés, egyes témák mantrázása, minthogy szundi-bundi, tentebaba, anyaszeret, estébé), majdnem fölráztam az idilli mindjártelisalszomból.
időnként eszébe jut és simogat, tapogat, miközben relaxál, most is ez volt. a szabadon maradó kezével, ahogyan dünnyögtem (hintapalinta dallamára aludjbabáztam), simogatta a nyakam, arcom, aztán szépen, feltűnés nélkül befogta a szám (összecsippent).
mondjuk mondhatta is volna, hogy anyám ez gáz, hagyd abba, de így azért sokkal diszkrétebb volt, amitől nekem meg muszáj volt nagyon rötyögnöm, ezzel a rázkódással pedig ébren tartanom. miután ébren volt, csillogó szemmel vette, hogy ez jó, így tovább viccelődött.
édes, én mondom.

postakacifánt

Gépi feldolgozásra nem alkalmas, tehát nem standard csomagnak minősülnek
...
· A laposan fel nem fekvő küldemények
· A nem dönthető tételek (kizárólag állítva szállítható csomagok)
· A felfelé kinyúló részekkel rendelkez tételek (piramisformájú, henger alakú karton stb.).
· A kerek alakú küldemények.
· A lábbal rendelkező csomagok.
őőő, mi?

mondás

annyira vicces bír lenni, amikor dumcsizik-
van, mikor prüntyög. olyankor a szó valódi értelmében prüntyög, vidáman, kedvesen, néha suttogva is. a szemével jobbra fölfelé néz, fejem mellett el, mintha azon gondolkodna, mit mondhatna még el a témáról. rötyögni én ilyenkor nagyon tudok, különösen, amikor elfogy a mondanivaló, de ő még mondaná, s észleli, ahogyan nincs több, de még mondaná, s veszi a levegőt. jahhaj. énnekem ez új, eddig csak nagyobb gyerekeket láttam így kajlulni, ahogyan a lényeg az, hogy a pártner odafigyelgessen csak, mindegy is mit mond a beszélő.
van, amikor fontos jelzést juttat a tudomásomra. ilyen az egyre hangosodó. hhá. háááá. hááááááá. háááááááááááááááá. illetőleg ilyen az annnnyannyannnnyaennnyennnyennyeny. (ez utóbbi valóban az, aminek látszik: anya, aggyennem.)
kommunikatív bír lenni a nemrégi köpködés is (fruttyogás), csak sajnos ez egyre inkább a jókedv jeléből az evés közbenre rakódik át, jó, így mondhatjuk, vidáman eszik, de számomra fölsejlett ma a szétköpködött falipapi rémképe. fúj.
szokott csak simán magyarázni is, édes gyerekhangon, ilyenkor persze telefut a szemem könnyel, valahogy olyan.
háhh, és tényleg, van a legújabb új is, az ordiba, ma ezzel múlatta a járóka-időt, iszonytató hangerővel áááááááá-t mond, és vigyorog, nyilvánvalóan a határokat feszegeti, csak most hangügyileg. vá.

ja, a péntek

a fülnénit idemásolom:
aszondta a fülnéni, hogy a másik füle (melyet alig tépi), no, abban a dobhártya kicsit behúzódott. ez kábé olyanul volt mondva, mintha én mondtam volna a fülnéninek valami tríviát, csak svédül. gondolom, ő is gondolkodna vasárnap este is még, hogy na ez most mit jelenthet.
kedves, ködös fülnéni oda lyukadt ki, hogy adjak alváshoz g-nek sapit. nomármost ismerve a sapi és g viszonyát (ordítós-utálós), nem igazi megoldás ez. volt szerencsém egy délutáni alvást azóta elbaltázni ezzel a sapikísérlettel, szóval majd meggyógyul sapitlanul.
aztán.
találkoztunk megint v-vel és i-vel, i az, aki másfél hónappal idősebb g-nél. helyes ám ő is. jól kipróbáltuk a találkozó révén, milyen a helyi kerületi szitiben átlófrálni egy napos-tavaszi délelőttöt: nagyjából jó. konzekvencia: minden gyermek utálja a szembesütögető napot, és imádja, ha szembedicsérik.
ja, és az én fülem.
azt is megtekintette a fülnő. nagyjából semmitmondott, tehát marad a dobogás és nehézhallás és füldiszkomfort. de legalább kedves volt.

a hétvége vége - százszázalékig

a hétvége vége sokkal gázabb eset, mint a hét eleje, akárhogyis. igaz, a csütörtök igazából a legesleggázabb, s ez sokéves tapasztalat, amit az itthonlét a gyermekkel meg is erősített csak.

tehát hétvége vége, naplózás.
jött rám egy frász egyik nap, ahogyan egy hónapja semmit sem hallató, külföldön valahol azért levő barátosném sehogyan sem volt elérhető. az úgy rossz volt. aztán ő ma rámcsörgött, esemesem is átment, szóval akkor hazaért, igaz, én nem voltam a telefonomnál. de legalább tudom.
g ma egy tündérangyal volt, gondolom, a tegnapi, kettesben töltött ordítós időket kompenzálandó.
ezt valahogy úgy lehet leírni, hogy olyan édes, ahogyan olyan édes.
ma volt egy 98 százalékig sikertelen kísérletem gyülekezetbe odamenésileg. a két százalékból az egyik az elindulásunk volt (azértmégis-alapon), a másik a 314 forintos lájt danontejföl (és a jó édesanyjukat), amitől valószínűleg holnap tudok végre főznisütni egy jó rakottkáposztát.
a kilencvennyolc még a boltban, húsz p alvás után kezdődött, ahogyan fölébredt, komoran és durcásan nézett a világba, rám nem, és tudtam, ha nem alszik még, ez nem jó indítás egy társasági debütáláshoz, de hiába tekeregtünk a lakcsin, nem aludt, sőt a homlokára volt írva az inkább ennünk kéne is, így egyre dühösebben végtére is hazatoligáltam. nagyon mérges voltam, 76 százalékig jogosan, amit most ide nem részleteznék le, mert fáradtság van. aztán az is elszállt, s helyette jól kiköltekeztünk az apjával a déemben, ami végülis 52 százalékig randi is volt, s mint olyan élvezetes.
elkészültek az adóbevallásaink, amit az ő számlájára beifizetünk, annak a 29 százalékát én visszakapom, nagyon helyes. de jobb volna fordítva.

nem fenékig

tejfel azért ő sem.
ma pl az éjjeli dolgaimbehozásával el is telt az alvásidőm, utána jól kétszer keltünk és nálunk a legritkábban megy egy éjjeli szopizás negyven perc alatt. tehát nemigen aludtam.
aztán lett egy ilyen ilyenolyan nap, az előtte nyugisnak ígérkező délutáni alvósséta negyvenedik percében nyafizni kezdett, gyakorlatilag üvöltött hazafelé, itthon a kapu előtt elhallgatott,s onnan csend és figyelem, a délutáni kettesben töltendő másfél óra nagy részét végigüvöltötte, apja hazaérkezése előtt tíz perccel még széttépett egy 2003-as nőklapja címlapot (nikolkidmennel), majd mint aki jó végezte dolgát/leeresztette a gőzt, mosolyogva prüntyögve fogadta a családfőt.
az én agyam barázdái az ilyenektől kisimulnak, síkideg leszek, aztán csak ülök és várom, hogy legyen már másképp.
az egész egyébként nyilvánvalóan a tegnapi meg a mai ételnemű számlájára írandó. hiába eszi óriási kedvvel, ha a gyomra/akármilye meg utálja.

jófej

aztán ma ahogyan csak meg akartam mutatni a mamájának, milyen ügyesen AKAR fölülni, ahogyan én fogom a lábát, úgy a gyermek úgy gondolta, ő megmutatja, hogyan TUD fölülni. hasizomból, lendületből, hathónaposan, anyja döbbenetére.
jól megdicsértem azért.
aztán egy tíz perc múlva a pelenkázón meg apjának akartam mutatni a KÉPESSÉGET, midőn a gyermek odaadóan és engedelmesen (jótékony elnézéssel a felnőttek óhatatlan szerepeltetési kényszere irányában) ismét fölülni szándékozott (jelzem hulafáradtan és nagyon éhesen), és úgy félúton elfogyott a szufla a mozdulatban, mire visszahanyatlott.
viszont azt az édes mosolyt, meg tekintetet, amivel ezután ránk nézett, azt nehezen írom ide le. volt benne egy 'bocs', de volt benne valami olyan kikacsintás abban miránk meg a helyzetre, amitől muszáj volt nagyon röhögni, vicces volt, kedves és azt hiszem nagyon klassz, hogy pont ő a gyerekünk. azt még furcsább leírnom, hogy szeretem a humorát.

fülek

a fültépkedésesdit nem akartam azért annyiban hagyni.
persze, bizti rossz szokás (lerázós dokinő), de azért ezt inkább egy fülész mondja a szemembe, mint a lerázós dokinéni.
küldött beutalót. s ma reggel ráébredtem, hogy akkor már megnézzük az én jobb fülemet is, miután másfél éve dobog meg perceg. aztán ráébredtem, hogy ha ehhez nekem beutaló kell, plusz sorban állás mind a házidokinál, mind a rendelőben (nem különben azt a kérdéskört is számításba véve, hogy sorszámos rendszerben, ha a gyerekem netán soron kívül előre hívják is, vajon engem megvizsgálnak-e rögtön utána), szóval kicsit nehéz szívvel hívtam föl a rendelőt, ahol:
1. 3/4 (!) 8 kor fölvette a telefont
2. egy kedves (!) nő, s kérdésemre, hogy kell-e beutaló nekem ilyenkorra
3. nemmel (!) válaszolt, s kérdésemre, hogy van-e időpont,
4. igennel (!) válaszolt, és
5. adott is, mégpedig úgy (!), hogy jó-e az, hogy...
őőőő.
annyira jó kedvem kerekedett ettől, hogy az első délelőtti alvásig el sem fogyott.

szél, eső

ezt a retkes időjárást mindenestül utálom-
bezártságunkat a rá való érzékenység tetézi, fába szorult fíröggel szorultam be ide.
még az állandó foglalkoztatás sem segít öt percen túl.
hát csak lesz jobb napunk is.

apdét: hát legalább aludni le tudtam tenni. most valami konstruktívat kellene tennem, de mostanra az agyam értelmesebb része elfogyott, így nagy a kísértés a neten bambulásra. bénabélae vagyok.

vááá

azt a részét nehezen viselem most a dolgoknak, ahogyan csuszamlós halacska a kézben, "fogom" a dolgokat a végüknél. a dolgok nem akarnak pedánsan egymásra épülve maguktól előre haladni. a dolgok szeretnek nem menni, szétcsúszni, és koncepciók bedőlni.

g ma nagyon helyes volt, este kitalálta, hogy ő tulajdonképpen bír brzegni, nyállal vegyítve. én ilyet sosem mutattam neki (pedig én vagyok az effekteket tanító személy), és miután annyira buzgón fröcsögtetett (és ügyesen) (nálam ez nem gáz), hogy muszáj volt nagyon röhögnöm rajta, vele. és az a legviccesebb, ahogyan nem mindenkinek csinálja, de nekem bármikor, buzgón.

ma a védőnőcinél (utolsó próba, háthamégis-alapon) megméreckedett, lett 68 centi és 7,5 kiló. többnek gondoltam, de valószínűleg a ficergés miatt, egyszerűen nem bír (csak ha álmosfáradt) egy irányba nézve üldögélni kézben.
ma, ahogyan lefogtuk a lábát (anyurugdosás a pelenkázón), fogta magát és hasizomból fölült. a frász jött rám.

egyelőre még nem jött el a jajdemegkönnyebbültem érzés a járóka kapcsán, elszakítottságot érzékelek, elzárást a gyerekemtől. lehet, hogy helyet cserélünk. és azt látom, hogy jóval kevesebbet mocorog, mióta, s ez sem tetszik.
ez az idióta köd itt maradt a fejemben.
amúgy a mai nap szomorúszava az, hogy dunaharaszti, a múltból visszatért az iwiwes nézgelődés kapcsán pár kilencéves emlék, és azok az emlékek most szépek és szomorúak voltak.

rakodás

csendes rakodással telnek a napjaim, szívósan vasaltam, kész lett, szívósan pakoltam, nem lett kész, szívósan gyerekruhákat pakoltam, már csak a gatyók vannak, lett 'új' monitorom (melyre az a megjegyzés érkezett, miszerint (jó lapos, így hát) lehet szemlátomást végre mögé is pakolni) (és ez az, aki szeret, milyen az ellenségem), lett járókánk, melyet pillanatnyilag ingadozom, hogy a rezervátum, vagy a börtön elnevezés maradjon rajta.
g mióta belekerült, alig mászik, pedig elkezdett kúszni, odabentre mi nem tudunk ülni (leszakadós), így az egyetlen motivációs mód (továbbra sem hallgat a gyereidére), tehát a távirányító, mint csali.
ezen kívül kornyadozunk a hozzákajálás súlya alatt, végigaludt éjszakák és mindenkori heves hasfájások között, még nem igazán tudom, mit gondoljak.
az almapempő és a répapüré királyok, fogynak, mint a huzat (nem úgy, mint a krumplipapi), és ezek hozzák a szenvedést is, egy szó, mint száz, lehet, hogy holnap szünetnapot tartunk.
fültépkedés redukálódott a jobb fülre, holnap meccselek tovább a dokival, végreaggyonmá beutalót a fülészetre, majd pedig szerdán eltotyogunk mérickélni magunkat a védőkhöz.
aztán a tervem az, hogy dokistul-védőstül mindenkit újra cserélek, az be szokott jönni.

kép, mutat, ó!

ma a milliárdos a százezres kérdését azzal a szöveggel kerülte ki, hogy a szemét milliomos szakszervezetis bezzeg úgy él vissza a szegény százezret keresők jóhiszeműségével, hogy az már fölháborító, ordenáré, és hogylehetez.
annyira.
ANNYIRA.

szund

ma gyermek negyed tízkor elszundított, csoda-e vagy csak beteg-e.
ilyenkor én elég határozott mozdulatokkal szoktam bevinni, s ezen az ágya felé vezető úton ő előbb-utóbb mindig felébred.
ma valahogy még beszéltem is, mindhiába: egyre mélyebben aludt.
nem tömte tele a pocakot, egyszóval a tegnapihoz hasonló éjjelre számítok: másfél óra alvás utáni kornyadozós belealvós szopizásokra.
de most nagyon fura érzés, hogy mennyi ideje itt ülök.

kajatér

tegnapelőtt a krumplipépre -ellentétben az almapempővel, amit nyakal- csodavicces pofákat vágott. már amennyiben egy féléves gyerek ismeri ezt a kifejezésmódot. mindenesetre én akkor jót rötyögtem, és még krumplisok sem lettünk mindehol. viszont a három kiskanálnyi mennyiség (délben) és az apai altatás után (este), (plusz hogy én kómásan aludtam reggelig), tegnap reggel hatig áldott csönd volt, ha ébredt is, én nem, egyszóval "átaludtunk" hatésfél órát. jó, én csak négyésfelet (esti teendők), de azért ez nagy szó.
ez persze ma éjjel nem folytatódott, háromszor másfelet szundítottam, ami most érezteti is, hogy mennyire kevés.
viszont.
kecskemétnek köszönhetően ma főlegrépa pürével próbálkoztam, és elsöprő sikere volt, olyan habzsolásba fogott a gyermek, hogy csak néztem: kérem szépen, ezt szereti.
hát akkor holnap is répát eszünk.

parthenon

nem szeretem, de hordozom azt a belső parthenont, ahová a nagyon mélyen tisztelt és értékelt személyek állnak be, lassan növekvő számban.
egy külön blogot megérne mindegyikük, de a gyászom okán ide állítom őket.
a rokonaimon túl.
Janikovszky Éva, Cserháti Zsuzsa, Sinkovics Imre, Zenthe Ferenc, Lázár Ervin, Kaszás Attila, Szabó Magda, Selmeczi Roland.
így vagy úgy, hallhattam a hangjukat, megtisztel, hogy ismerhettem őket.